Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-07 / 23. szám
A sz&ncl IV, B-sek első három diá kja — Erdélyi Anikó, Dalián Ilona, Vitálos Rozália — az előkészületet végzik a zöld asztal mellett. /□ill-/ / 23 A SZOCIALISTA IFfOSÄGl SZÖVETSÉG SZLOVÁKIÁI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XXVI ÉVFOLYAM — 1977 lONIUS 7. Amikor belépek az osztályba. An- esi éppen azt mondja: „Görögország területe hegyes síkság.“ Kitör a nevetés. Hát még erre az „aranyköpésre": „Gertrud a merániaiakkal dőzsölt az udvarban.“ Érettségizők között járok, mosolygó, de ideges arcok fürkésznek. X X z Az érettségi vizsgák első napján benéztem néhány iskolába, Szencen is, Galántán is füzetekkel, jegyzetekkel fel-alá sétáló fiúkat és lányokat láttam. Emlékszem igy voltam én is, osztálytársaim is annak idején. AZ akadémiai heti hajrát boldog szorongással toli'^ órák váltották fel. A hajnalt nem várva kelt az ember, fontoskodó műgonddal (főleg a lányok) öltözött, s az „Ítélethozatalig“ (így nevezték a galántaiak az érettségi' kihirdetését) egy falat se ment le senkinek a torkán. Aztán jött a megkönnyebbülés sóhaja, s éretté „nyilváníttatott“ mindenki. Ez így meglehetősen egyszerűnek látszik. De ki ne tudná, hogy négy év izgalmán át, könyvhalmazok mellett töltött órák után, megrovások és dicséretek között jut el eddig a napig egy tizenkilenc éves fiatal. S talán az a legszebb ebben az érettségi-időszakban, hogy lezárul négy év, megszépülnek a fájó emlékek, kien- gesztelűdnek egymással tanárok, diákok. X z X Szlovákiában ebben az évben több mint harmincezer fiú és lány lép a zöld asztal elé, húzza ki szorongva a borítékot, a kérdést, s ad rá feleletet. E sorok megjelenésekor már közel a fele túl lesz az érettségin, s szurkolni fog a társainak. Mi is szurkolunk, sok sikert I Zolezer János Batyka Gabriella az elmulasztott „puska-írást“ pótolja be — szín- tén ebédszünetben; a galántai gimnázium melletti parkban. A Z amerikai elnök James Qarter kedvteléssel emlegeti beszédeiben az ún. emberi joiiok kérdését. Most lehetőséget kapott az amerikai társadalom emberi mivoltának bizonyítására: visszaadhatja két gyermeknek az édesanyját és édesanyjuknak a gyermekeit. Vlasta Gabrlelová-Zludkynová három héttel ezelőtt nyílt levélben kérte az amerikai elnököt, hogy vizsgálja felül a San Bemardino-i (USA) bíróság 1972-ben kelt döntését, amely a két gyermeket, Vlastát és Bedfichet nem csehszlovák édesanyjuknak, hanem amerikai nevelőszü- lelknek ítélte. Felvételünk az anyáról és két gyermekéről 1972-ben készült. p égi, kedves szokás, hogy a ^diákok az utolsó tanítási napon színpompás menetben búcsúznak az iskolától, a diákélettől. Végigmennek a városon, meg-megállnak azokon a helyeken, ahol sok kellemes ó- rát töltöttek. A rossz nyelvek szerint legtöbbet időznek a borozók és sörözök előtt. Végül bemennek a feldíszített tanter-- mekbe, hogy útravalóul még egyszer meghallgassák tanáruk szavait, elbúcsúzzanak a mara^ dó cimboráktól. Nálunk először többszáz évvel ezelőtt a Selmecbányái öda. nyászatl és erdészeti főiskola hallgatói járták be ünnepélyes menetben az iskola épületét és környékét. A szokás minden valószínűség szerint Németországból került hozzánk. Erre vall az ősi iskolai ének: Lied eines abziehenden Burschen, (A távozó legény dala]. Nálunk Tassonyi Ernő közismert magyar fordításában éneklik mindmáig, hogy: „Ballag mára vén diák tovább, tovább / Isten veletek cimborák tovább, tovább .. stb. Innen ered az elnevezés: ballagás Igaz hogy ahány ház annyi szokás. Magyarországon sokfelé a búcsúztatás neve va- léta. Eredete: valamikor a táBallag mar a Vén vozó diákok után ottmaradó cimboráik azt kiáltották latin nyelven: .Valete! — Éljetek boldogan! Boldoguljatok!“ E- zért az elballagó a valétáns, búcsúéneke pedig a valéta-dal. A híres sárospataki tanárképzőben csengőbúcsú van. Miközben a végzős évfolyamok hallgatói vonulnak, szól az iskola kisharangja. Szabályos időközökben vasdarabbal ütő- getí a pedelus. A kisharangra a növendékek több palack bort, doboz szivart akasztanak. Vé^ gigjárják az osztályokat, az udvart, kezükben virág, oldalukon tarisznya. ■ Mifelénk is hasonló szokás dívik. A jogtudományi egyetem hallgatói menetük élén koporsót visznek, ebbe teszik be ki^ szolgált jegyzeteiket, tankönyveiket. Szinte minden menete ben ott található a cilinderes, frakkos diák aki a szigorú, a „keménykalapos“ tanárokat jel? képezi. Igaz, hogy manapság aligha vannak már keménykalapos tanárok. Es hányán visszasírják majd a boldog diákéveket, amikor az élet göröngyös útjainak egy-egy állomásár kell vizsgát tenniök. P. D.
