Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-26 / 17. szám

M 9 J akoby Gyula festőművész Szlovákia egyik legjelen­tősebb élő festője. Bárhol mutatják be Szlovákia újabbkori művészetét, az ö festményeit soha nem hagyják ki. Párizsban, Brüsszelben, és más városokban büszkélkedtünk az alkotásaival. Bazovsky, Benka, Fulla, Gwerk, jasusch, Majernik, Mudroch társaságába tartozik. Egyik fiatal méltatőja, a magyarországi Hanh Ferenc azt Irta képeiről, hogy „megbillentették a termet“, Jakoby Gyula már nem fiatal, hetvennégy éves, vajon hogyan él, dolgozik-e még egyáltalán, kérdem magamtól, s ' Indulok Koáicére (Kassára), hogy meglátogassam és hírt adjak róla. Mint Weöres Sándor írja, a nagy művészek rendszerint kivételes egyéniségek, s a legnagyobbak kiváló emberek is. Jakoby Gyula sem lehet más. De milyen? Becsengetek hozzá, de felesége nyit ajtót. Jakoby Gyula nincs odahaza. Talán örülök is ennek, mert a művész ké­peiben első látásra több a feszültség, semhogy azonnal megérthetném a mondanivalójukat. így hát hosszan elbe­szélgetek a művész élettársával, és közben nézem a képe­ket. Velem szemben egy kevélyen lépegető kakas. Van va­lami emberi az Idegesen vászonra vitt vonásaiban. Oldalt az egyik képen egy szamár kapaszkodik fel a dombra. Hát­só lába megroggyant, az első pedig erőtlenül kapaszko­dik. A lábak fölött bánatos fej. Az egész alig pár vonás, szinte csak jelzés, de felér egy látomással. Az ablakhoz közel egy másik kép. Ezt valamivel koráb­ban festhette A vörös kör szélén- elnyúlt nagy állatte­tem, körülötte csodálkozó vézna állatok, fölötte pedig egy zöld kis szamár, amint kimúlt anyja fölé hajol. » Jobbra a régi képek, többek között egy fekvő akt. — Ezért kapta 1934-ben Kassa város nagydiját — tá­jékoztat a feleség. Végigjárjuk a háromszobás lakást. Micsoda lakási „Minden régi érték ott tényleg a szel­lem gazdagságáról szól...“ írja Jaromlr Zemina cseh mű­történész. Nincs is itt fölösleges bútordarab, szekrény, vagy ilyesmi. Csak a legszükségesebb ülő- és fekvőalkal- matosságok s néhány szép eredeti színes díszítésű tull- pántos láda. A falakon régi mézeskalácsos-formák, réztáb­lák, a ládákon vert kupák, vázák, cserépedények. A harmadik szoba, amely egyben a művész műterme, annyiban más, hogy a szoba közepén ott a festőállvány, s a képek nemcsak a falakat foglalják el, a földön a falnak támasztva is sok van belőlük. Az utőbblak termé­szetesen mind újak és egyre szűkszavúbbak. A groteszk, alig jelzett figurák mély szemgödréből a szemek világíta­nak, és Idegesítően kérlelhetetlenül villannak ki a száj­ból a fogak. Élünk, de minden pillanatban szembenéz ve­lünk a halál. A képekről azt mondhatnám, hogy belső víziók, ezért aztán nem egykönnyen érthetők Dehát, érthető az élet? Amikor másnap újra Csöngetek a művész nyit ajtót. Ter­mészetes szívélyességgel fogad. Aztán beszél magáról. — Nem ragadtam bele a sárba... Mindig hajtott vala­mi... Volt elképzelésem, szándékom, valamit el akartam mondani.;. Nem elégedtem meg azzal, ami van, amit teg­nap festettem. Megálltam egy-egy kép előtt, s ha rájöt­tem, hogy nem jó, volt erőm hozzá, hogy megsemmisít­sem, és újat fessek helyette. — Megsemmisítette? — szisszenek fel. ~ Igen, arai nem jó, azt meg kell semmisíteni. Nem én vagyok az első, aki ezt teszi. Többek között Roualt is, aki egyesek szerint több mint háromszáz képét semmisí­tette meg. Mert nem olyan egyszerű dolog festeni. Az embernek megvannak az elképzelései, de nem mindig si­kerül maradéktalanul megvalósítani. Mert hiába minden, ha az anyag nem engedelmeskedik. Itt van mindjárt ä festék, a piszkos festék — mondja. — Piszkos festék? — nézek rá kérdően, s várom a magyarázatát. És ő el is mondja, hogy nemcsak az össze­tételére gondol. Jakoby Gyula színei ugyanis mindig egé­szen tiszták, áttetszőek, világítanak, s azonnal felismerhe­tők. Közben míg így tűnődöm, elakad a beszélgetésünk, s ezért oldalt fordulok a fentebb említett szamaras kép felé. — önarckép — mondja a művész. — Legalábbis én így nevezem. Most jártam Bratislavában, megtekintettem az újonnan megnyílt Nemzeti Galériát, megnéztem a képeim elhelyezését, elmentem néhány barátomhoz, s az egyik­nél diapozitívról felnagyítva levetítették nekem ezt a ké­pet. Mintha egy barlangból mászna ki, esetük, botllk, ka­paszkodik ez a szegény pára. Semmi, csak néhány vonás, de minden benne van. Minden a szándékok és eshetősé­gek. ami körülvesz... El is neveztem magamban Törtető szamárnak. Mert ml más az ember, mint törtető szamár. Botladozva, bizonytalanul, hátrálva és előre lendülve törjük magunknak az utat... A szemem tovább járatom a falon. Az ablakon már be­süt a délutáni nap, s így a színek még áttetszőbbek, még jobban fénylenek. Szinte világít a képéből a kis zöld sza­már. — Zöld szamár... zöld... Ez nálam ilyen festői motívum Van Bortnyík Sándornak is — annak Idején járt Kassán — egy képe, melynek a címe Zöld szamár. De nálam ez egészen más valami. Olyan festői motívum, ami más ké­peken Is megjelenik, ami újra és újra visszatér, ami fej­lődik és változik, de ami mégis mindig jelen van... — Bortnyík Sándor az egyik legjelentősebb magyar a- vantgardlsta festő. Abban az Időben ebben a városban is jelentős művészeti élet folyt, nagy egyéniségek éltek itt, és indultak el a városból. Mit jelentett ez egy fiatal fes­tőnövendéknek? — Mai szemmel nézve a dolgokat, tulajdonképpen nem volt itt semmi. Viszont, ha összehasonlítjuk más városok­kal az akkori Kassát, talán van miről beszélni. Abban az időben dr Polák volt a városi múzeum Igazgatója. 0 szer­vezte a város művészejti életét, rendezte a kiállftásokat. Köréje és Krón grafikusművész köré tömörültünk. Az u- tóbbinak festőiskolája volt a múzeumban. Én is nála is­merkedtem meg a festészet alapelemeivel. Sok komoly ember járt Itt abban az Időben, és sok komoly ember In­LÁTOGATÖBAN JAKOBY GYULA FESTŐMŰVÉSZNÉL Jakoby Gyula festőművész A szelek mérgét nemesen kiálltam- la- . ;r Jakoby Gyula: Női figura dúlt el a városból. Hogy mást no is mondjak, Koloman Sokol, a világhírű grafikus, a híres mexikói grafika atyja is Krón Iskolájából indult. Aztán Feld János, Kőváry Jenő, Schiller Géza, Foltien Jenő, Collinászl György, Közben itt voltak az idősebbek, Halász-Hradll, Jasusch és mások. — Hogyan élt meg ennyi festő ebben a viszonylag kis városban? — Elég nehezen. Mint Halász-Hradll mondta, a legele- setebbek közé, a koldusok és a számkivetettek közé tar­toztak. Jakoby Gyula a legjelentősebbek közé tartozott, díjaz­ták a munkáit, ennek ellenére a szegények közé tarto­zott? — De mennyire! 1934-ben, amikor megkaptam a város díját, volt egy kiállításom. Ezt aztán PreSovon is megU- mételtük, és így több képem elkelt. Majdnem ötezer koro­nát kaptam egyszerre, de ez kivételnek számított. A mű­vészek legtöbbje és jó magam is csak tengettem az éle­temet. Itt-ott egy-egy jőbarát vásárolt az embertől képet, hogy támogassa, kis jövedelemhez juttassa. Valamikor a harmincas évek vége felé egyszer összeültünk a lakáso­mon s egy beadványt fogalmaztunk, melyben támogatást kértünk volna a várostól. Hihetetlen, hogy milyen kevés­sel beértük volna. Persze alig volt rá remény, hogy eny- nyit Is adjanak, ezért aztán be se adtuk... Az olyasmit, ami ma van, hogy a művésznek nincs anyagi gOndja, rangja van, és megbecsülik, bizony eléggé elképzelhetet­len volt. Ma ára Van a képnek, szobornak. A művészeket megbecsülik, ösztöndíjban részesítik, kitüntetik.. — Hann Ferenc a salgótarjáni művésztelep kiállítása kapcsán azt írta, hogy a képek megbillentették a termet. Gyakran vendége a művésztelepnek? — Nem éppeni Ez volt az első, s talán az utolsó alka­lom, hogy kirándultam. Nem érzem ón jól magam idegen helyen. Még festeni sem tudok mások szeme előtt. Ott is annyit kínlódtam. Végül, amikor hazajöttem, láttam, hogy a képek nem jók, és át is féstettem őket. — Így aztán nem is hívják? — De igenl Hetvennégyben is hívtak a kultúrmlnlszté­riumból, hogy egy külföldi vendég akar meglátogatni. Hát mit gondol, ki volt az illető? Paul Verbeck, a Frans Ma- sereel művésztelep direktora. Fullánál és nálam járt, s utána nemsokára meg is érkezett a meghívó. De kénytelen voltam magam kimenteni, két súlyos műtét után voltam. Meg aztán, nem tudok én Idegenek előtt dolgozni. Csak itt, KoSicén vagyok otthon, s amit látok, amit gondolok, azt is csak itt tudom magamból kiadni. Mit csináljak, ha már ilyen gyökér vagyok? Átmegyünk a műterembe. A pár nappal ezelőtt még állványon levő félig lekapart vá­szon már a falon van. Ideges, fekete, piros, sárga, zöld csíkok, foltok. / — Ez -egészen új dolog. Valami egészen más, mint ed­dig — mondja magyarázatképpen a művész. Az állványon egy kis kép. — Barátom gyereke kért, hogy fessek neki valamit az emlékkönyvébe „Hát az nem megyi“ — mondtam neki, s megígértem, hogy csinálok egy rendes képet. Hazajöttem gyorsan megcsináltam Aztán előkerülnek a falnak tá­masztott képek A legszebbnek Kettesben a címe. Néhány elmosódó folt, pár határozott vonás, két-két szúrós feke­te folt a szemek helyén. Egy másik kép több változatban is elkészült. Magányos alakot ábrázol. A legsikerültebb a legkisebb. Érződik rajta a szellem frissessége. A hátsó fa­lon egy reális városrészt ábrázoló kép. a másik ugyanaz, csak éppen egy állattetem nyúlik el a modern háztömbök között. — Hogy miért ilyenek ezek a képek, nehéz megmonda­ni. Már csak azérj Is, mert tisztán vizlonálls elképzelé­sek — mondja. -Mert- itt van ez a kép. Minden reális, minden fogható rajta. Hogv úgy mondjam, maga a fény- képhű-valőság, mégsem mond semmit, nincs benne fe­szültség, hiányzik az ember, mégha tömegesen is van je­len Ezért kellett oda az az állat a maga sorsával, vég­zetével... Tovább nézegetem a. képeket. Visszamegyek a középső szobába. Olt egy csodálatosan szép kép: Európa elrablása. Egy másik kép még erősebb, még megrázóbb. Talán a há­ború címet viselhetné. Mint a polipok karjai, lógnak le esetlenül az emberi végtagok. Megrázó, vádol. Hogy sza­baduljak a látomástól, visszamegyek a műterembe, felüdü­lésképpen az egyik régebbi szép, gazdag festölséggel vá­szonra vitt képét nézegetem, dicsérem. A képben van va­lami vidám, valami meleg, emberi líralság, pedig ennek is az elmúlás a témája: Illés szekerén a címe. Kis piros lovacska száguld a képmezőn keresztül. Mondom, amolyan finom mesteri munka. Benne van az idős festő minden tudása, tapasztalata, aki ennek ellenére elégedetlen a képpel — Nem, nem jő ez a kép. Egyike azoknak, amelyek ha­lálra vannak ítélve. Nos, mit mondjak? Nem hagytam szó nélkül, amikor a képek megsemmisítéséről esett sző. A festő sokat tépe- lödlk, gyötrődik alkotásai fölött. Bizonytalan. Olykor kül­ső hatások is kiváltják belőle a romboló szándékot, pe­dig kár megsemmisíteni ezeket a látomásokat. Mert az új képek tanúsága szerint a festő mai látomásai erőseb­bek a tegnapiakénál, de ha letörli a képet, -mi legalább annyit vesztünk, mint amennyit nyertünk. No de: „Nem én vagyok az első. aki ezzel a módszer­rel dolgozik...“ Idézhetem a szavalt. Különben Is azzal a kérdéssel léptem be hozzá, hogy dolgozlk-e Íme, dolgozik. Sőt, ml több, fáradhatatlan és szüntelen megújuló energiával újra és újra megküzd ön­magával. Odaáll a festőállvány elé és birkózik a látomá­saival. Az egyébként nem beszédes ember, most Ilyen sokat és sokáig beszélt Élete summázásaképpen még néhány verset idéz, aztán Berzsenyi Dániel Osztályrészem című versének a bekezdő sorait mondja: / Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam. / A kép így teljes Mert milyen ember is Jakoby Gyula? A meleg irónia és a kegyetlen ömrőnla mindig nagyon iellemző volt rá. Első méltatói a szociális érzékét dicsér­ték, később kegyetlen önelemző, karikirozó tulajdonságát vették észre, majd élete delelöjén túl a szüntelen megú­julását, frissességét Engem viszont a közvetlensége ragadott meg. Végül már nem is jegyeztem, amit mondott, csak hallgattam, és élveztem a társaságát, az emberi nagyságát. örüljünk hát látomásainak és tiszteljük érte NÉMETH ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents