Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-26 / 17. szám

M

ájus volt. A sáros, szellös tavaszi hónapok után, melyek észrevétlenül a- lulról hötlk fel a girhes városi népet, és szörnyű drága vérrel köhögtetlk lyukasra a tüdőt, ez volt az első nap, hogy az ember és állat hangos Jókedvvel lőtott- ■futott a bizsergő ég alatt. Az utcák tele voltak nyüzsgő pajkoskodó csoportokkal, a férfiak szélesre gombolkozva, csücsörített szájjal nyalogatták a csípős, karcsú szivart, a nők vékony, szagos selymekben páválkodtak, és fürge, piros képű gyerekhadak hancúroztak kapuktól kapuig. Mintha valami rég várt ünnepre készült volna az egész város, sehol nyoma sem volt még a szokott fájdalmas hétközna- plságnak. S akik tehették, akikből a mai robot még nem rágta ki a kevés téltől maradt erőt, azok gondolatban sem néztek haza a dohos négy fal közé. Nyelvelt és ficánkolt az élet, mintha minden bibliák legszentebb Ígérete, a piros beteljesülések napja nyitott volna a világra.

És csendes, fekete szekéren az alkonyat is így érkezett be a nyugati hegyek felöl. Az égen szelíd, kék tócsák ritkították a teljesedő homályt, és senki sem Ijedt meg a tátott kapualjaktól, zslványt Ingerlő útkereszteződésektől

A aranyzslnóros szolgák már rég felkon- tyozták az útszéli kandelábereket, mikor a iátékos aprónépség clhelödnl kezdett hazafelé. A sárga, tömör gázlángok, mint lámbor, közeli csillagok ragyogták be a lármás, felszabadult sereget, és ahol üres tér maradt mögöttük, ezüstcsipkés fénypászmák feküdtek el a széles aszfalton.

Este lett. és új kedvvel új vágyak sarjadtak ki a sötétből.

A

z egyik kávéház teraszáról most két fiatalember lépett a körútra. Az e- gyíknek még alig pelyhedzett az álla. Palcsu Ödönnek hívták, szürke porköpenyeget viselt, és mélykék csíkok karlkáztak a szeme alatt, a másik a barátja volt Dezső, nálánál valamivel Idősebb, vállas, kormos bajszü, kissé dadogós hivatalnok. Lassan, egymáshoz szorulva lépegettek a korzózó tömegben. Ödön Időnként figyelmeztetően barátja oldalába bökött, aztán kedves hajlongással köszöntött oda a szembejövő dámáknak.

— Kik vo voltak ezek? — kérdezősködött Dezső.

— Tudom Is éni Csak úgy bllndre üdvözöltem őket — mondta fltymálódva a másik.

— Mé-mégls milyen szívesen fogadták. Ödön elégedetten hunyorított.

Kevés Ideig hallgatva lépegettek, majd újra Dezső nyöszörgött:

— És én, én olyan va-vagyok, mint valami szá-százesztendős medve. Ha megkapom a kinevezésemet, mindjárt egy vidéki fi-fiókba kérvényezem magam. Ne-nem való nekem ez a bo bolond tarka-barka világ.

D

ezső valami morcos hegyvidékről vándorolt a fővárosba, és már évek óta nyűvl egy biztosítótársaság hivatalát. anélkül, hogy csak mákszemnyl Is jutott volna neki a férfiélet gyönyörűségéből. Éjjel-nappal körmölt, és elsején az apja, az öreg csizmadia gyönyörűségére lihegve futott a postára a hazakUldendö húsz-huszonöt koronával. Ez az összeg éppen zsebpénze lett volna Dezsőnek, és így az egész hónapot egy árva garas nélkül kellett megúsznia. Csak olykor, ha barátjával akadt össze, zökkent ki egy-egy órára a sivár egyhangúságból, melybe koldus úrhatnámsága kovászolta. Ödön kávéházba vagy cukrászdába invitálta a lompos, panaszkodó embert, és az rejtett, mohó étvággyal falta be a cukros falatokat. De néha, amíg kikoplalt bendőjét etette, irigy, sővárgő szemekkel pislantott tel társa vékony porcelántehér arcába, aki trágár gusztussal fecsegett tarka kalandjairól.

Mert pénzed van — gondolta Ilyenkor Dezső —, hát neked mindened van — és tüzes, lázító gondolatok tolakodtak az a- gyába.

Barátja még mindig beszélt, hangosan nevetett valami régi csinjén, és ő meghunyászkodva sütötte le megvadult, lobogó szemelt. Most már süketen, vakon is evett, ivott, mintha huszonöt éves élete minden gerjedelmét az édes, nehéz holmikkal a- karta volna gyomrába zárni. így volt ez nála mindig, s mire a kávéházból távoztak, mint valami múmia, fáradtan, vágy- talanul vonszolta magát hetyke, nevetgélő barátja mellett.

— S ha tudnák ezek, hogy mennyire nem veszem őket komolyául — mondta Ödön, mikor a korzó végére értek.

Dezső bamba szomorúsággal lógatta a fejét. Plrlnyó vaksi szobájára gondolt, az isteni lakoma után aludni vágyott, lustán, gondtalanul elnyújtózni a Jó, ringó matracon. Almos, színtelen nevetéssel csak néhány pillanat múlva felelt:

— Bl-blzonyl ...Most ve-veszem csak észre, hogy milyen szép idő van, máma nem dolgozom többet s ha-ha lefekszem, nyitva hagyom az ablakot, egész éjjel nyitva hagyom. Ilyen Időben nagyon szeretek aludni.

— No parancsolj még egy clgarettátl — kínálta meg tömött ezüsttárcájából Ödön. — Május van, öregem, füstöld el te Is a szomorúságod.

— Elseje van, s nekem már egy fillérem sincs.

Ödön gyufát is adott neki, aztán szívesen kezeltek, elváltak.

D

ezső levett kalappal, erősen a faltö vébe szorulva cammogott hazafelé, Ödön visszafordult a korzóra. Ö gáláns, könnyű testű, igazi úr volt, nem kellett szűkölve restelkednie a pompás áradat előtt. Tudta, hogy kissé fátyolos, kék szemeiben mindig szívesen akad meg a nők tekintete. Még alig múlt húszéves, s máris ritka nagy utat tett meg a szerelemben, s mióta eszét tudta, ezt érezte egyedüli boldogító valaminek az életben. Semmi komoly napi elfoglaltsága nem volt, az egyetemre se iratkozott be, szülei vagyonából költött, akik egy körúti palotában laktak, s egy egész falu parasztja verltékezte a pénzt. Módjában volt mindent megtenni, mindent megkívánni; s a legszebb vágyait

állást foglalni ml Is... No kísérjen el legalább a sarokig.

— A világért sémi — mondta Ödön, és Iparkodott kiszabadítani magát az Ölelő karból. — Színházba készülök, s máris elkéstem.

— Legfeljebb kocsiba 01 — erőszakolta magával az ólábú emberke, és beszélt, beszélt, anélkül, hogy amaz csak szóhoz Is juthatott volna A saroknál végezetül ezt mondta;

— Most pedig parancsoljon kocsit, kedves ödl úri

KASSÁK LAJOS:

Májusi ének

KMSSM

KASSAK LAJOS: TUSRAJZ

Is beérte csengő aranyaival. Sokat járt társaságba, valamennyi barátja előkelő szalonnépség volt, csak ez az egy, Dezső ragadt hozzá szürke nyomorúságával.

Szegény, hogy baktatott hazafelé — gondolta. Ödön. Milyen lehet ennek az otthon — és kuncogva felnevetett a képtől, amit hirtelen maga előtt látott A hanggal előbbi gondolatai Is elrepültek, s csakhamar e- gészen megfeledkezettt barátjáról.

Kezelt tenyereivel kifelé hátrakulcsolta, s babszemét kissé szőkébbre hunyorítva sétált tovább. Valóságos népvándorlás úszott körülötte, és boldognak, szinte testnélkü- llnek érezte magát ebben a buja, eleven á- radatban. Néha-néha ismerősökkel is találkozott, s ahol kedvére való párral Került szembe, megállt, földig alázkodva csókolt kezet a mosolygós, kacér asszonyoknak.

És sápadt, törékeny testében lassan-las- san forrni kezdett a szabadjára engedett fiatalos vér. Megfeledkezett modoros. Jól Illő tlpegéséről, előrehajolva hosszúkat lépett, szemel bunyorgás nélkül ugrottak arcról arcra, formáról formára. Mint valami ostor alatt tartott ragadozó, küzdött szomjas, felkergetett vágyaival.

A sétálók felett már kigyúltak a vörös ívlámpák s majdnem nappali világosság szorult be a füstös házsorok közé. Az emberek a múlt éjszakai lumpolásokról, a hajnali májusfákról beszélgettek, s vala- mennyiök arcán rózsásan nyitott a mámor. Időnként mókás vezényszó hangzott fel valamelyik csoportból, 8 utána szilaj kacajba tört ki az egész társaság.

Ödön csupafttllel járt a hangos emberek között.

— Jó estét, ödl úri — köszöntött rá most valaki. Ijedten megrezzent, elnyúlt arccal fordult a hang Irányába. Egy nyírott baj- szú, kissé hasas, karikalábú emberke lengette felé fekete keménykalapját.

— Van szerencsémi — mondta Ödön, és ő is megemelte a kalapját.

Az ügyvéd hízelegve karon fogta:

— Gyűlésünk van nyolcra. Tetszik tudni, az új törvényjavaslat ellen próbálunk

— Bolond egy ördög hogy telezúgja az ember fejét — mormogta Ödön, hogy az ügyvéd újból a tömegbe veszett. Most a kocsis kérdezte, mérgesen feleit neki:

— Lépésben fel-le a korzó előtti

K

ényelmesen a kocsi sarkába dűlve nézelődött. Már nem haragudott, a lámpák erősen rávilágítottak, s így sokkal stílusosabbnak találta helyzetét. Monoklit csiptetett a szemére, s elszántan, kihívó fesztelenséggel kezdte meg mindennapi játékát A kocsi oldalán elörekönyö- kölve hunyorgatott, majd halkan fütyörész- ni kezdett, de csodálatosképpen ma senki nem vette észre drága felkínálkozását. Ma mindenkinek megvolt a kedves, magá hoz Illő párja, csak őt hordta Ide-oda a puha flaker csordulásig teli szívvel és árván, mint valami kényes nebántsvirágot.

Nyolc óra volt. Az üzletekben oltogattak, nagy robajjal földre álltak a pingált vas redőnyök, és lassan a korzó is ritkulni kezdett.

— Egész a járdánál hajtsoni — mordult rá Ödön a bámész kocsisra. Nem bírt magával, ereiben mint Izzó, harapós tűz folyt szét a vágy. De minden módszere hiába való volt.

Nem tudta így sokáig kitartani. Izzadt fe Jében zúgtak a gondolatok, régi dolgok ke veredtek az eszébe, és mohó étvággyal e- sett neki százszor megúnt emlékeinek. Egy barna, nagyszerű, karcsú testű asz szonyra gondolt, aki szép volt, kívánatos volt, de ő még a kézcsókl.g Is alig vitte nála.

F

izetett, elküldte a kocsit, és sietve gyalogolt a legközelebbi virágosból tlg. Nagy csokor szegfűt vett, aztán újra kocsiba akart ülni. Az ajtó előtt vára kozott, de hogy a fogatok mind terhesen kocogtak el előtte, türelmetlenül gyalog vágott az útnak.

Szűk, sötét mellékutcákon Iparkodott a cél felé. Eleinte észre sem vette, hogy mint marad mögötte a tarka, megszokott környezet, de hogy a szokatlan sietés kis sé lehűtötte, az agyáról Is letisztult a ká ősz, mit az egész esti részegítő vágyako

zás tapasztott rá, félénk gyahakodással nézett maga köré. így józanul, egyedül, szinte gyerekes félelem fogta el az Ismeretlen vidéken. Bántották az üres, mély kapualjak, a kongó faltövéböl a széles kocsl- útra tért, és magabátorltására valami cifra orfeuml nótát dünnyögött a fogai között.

Az asszony egy gyári mérnök fiatal özvegye volt, s Jó messze lakott a drága Belvárostól. Ödön még Ilyen este sosem látogatta meg, s máris bánni kezdte, hogy ennyire belelovalta magát ebbe a nagyon Is bizonytalan kalandba. Fáradt volt, minden kis nesztől riadtan összerezzent, és kétségbeesetten menekülni szeretett volna, ha valaki szembejött vele, vagy éppen a háta mögött kopogtak fel a sietős külvárosi léptek. Időnként sötét, botos alakokat látott előbukkanni a kapuk alól, akik inalva búifak meg szerte az utcákban.

K

éső volt már; valahol részegek őbé- gattak, s az utcák két oldalán nagy robajjal fordultak be a nehéz faka púk.

Ödön meredt, figyelő szemekkel aprózott saroktól sarokig. Mintha lopni, gyilkolni Indult volna, szíve majd kiugrott az Izga lomtól. Már nemigen törődött az asszonynyal az annyira megkívánt szerelemmel, pihegve őrizte magát a bajtól, és gyűlöl ködő útálattal gondolt Dezsőre, aki most biztosan puha kényelemben horkol valami csendes, megszokott zugban.

Félhangosan szidta lusta, vértelen barát Ját, s egész beleveszett kemény, durva ha ragjába.

Most sarokhoz ért, s hirtelen mintha va lami láthatatlan ököl arcba ütötte volna, megállt. Bömbölő, kusza lárma verődött felé a szomszéd utcákból.

— Ml az? — szakadt ki elhült szájából a kérdés és abban a pillanatban futni, ro hanni akart az Ismeretlen veszedelem e löl. De hamarosan mozdulni sem tudott, vékony lábal mintha gyökeret vertek vol na a kövezetbe csak állt mozdulatlanul, előregörnyedve figyelt.

És a lárma zuhogva nőtt, terpeszkedett, néha néha egy érthető, vad sikoltás is re pült fel a bomlott hangzavarból, s a kö vetkező percben, mint fészkükből kiöntöti patkányok, száz meg száz lucskos, szőrös, félig meztelen ember áradt elő a sötét utcakeresztezésből — Éljen a forradalomi Ezer torok beszélt egyszerre, és a ki gyulladt, forgó szemek mint ös.szevert, vé szes csillagok ragyogtak a tiszta májusi éjsij’-ában.

dönt Is elengedték a ragadós kövek, I I és örült, feneketlen rémület kerget te a lázadó tömeg előtt. Nem tudta, hol van, mit csinál, úgy érezte, mintha e gész lénye kőt bicsaklö, csámpás lábból állna, melyek emberfeletti erővel menekül nek a haláltól, talán egyenesen a halálba S mögötte egyre szaporodott a tömeg, a hangok: égbe szálló rakéták rekedten túl- klabálták egymást; ablakok, lámpák ü vegje csörömpölt az aszfalton, előttük meszire kinyíltak a kapuk, és más álmos, kába csoportok szegődtek a sorba. Vékony szabadító egérutat keresett, de hiába, egy nyüzsgő, eleven gyűrű zárta magába, ahon nan többé nincs kiút.

— Be a városba! A Belvárosba!

— Éljen a forradalomi Szörnyű Idegen világ homolt körülötte, a vad, elkeseredett hangok egyenesen az a gyába téptek, a tömeg piszkosan, esztele nül hozzáverődött és ö a vörös szegfűcso korral verítékezve rohant az elsők között. Az utcák gyors egymásutánban fogytak el mögötte, és minderről semmit sem tudott Valósággal megállt, összezavarodott az e- sze. csupán az ösztön, az öntudatlan élet erő hajszolta tovább tovább. És az embe rek, mintha szigorú acélkantárok tartót ták volna az Irányt, egymást gyömöszölve iramodtak a gyűlölt körutak felé. Daloltak káromkodtak, nyelvük dobálta a véres for radalml Igéket, hogy csak úgy zengtek be le a szűk, vlsszhangos sikátorok. Amerrő! jöttek, vaksi, kivert ablakszemekkel bámult utánuk az éjszaka.

A sereg eleje, mint egy felszabadult, paj kos. fekete ár, fordult ki a körútra De egyszerre riadt borzongató jajdulással meg horkant. Ragyogó léniában állt szurony erdővel találta magát szembe. Az elsők szűkülve bújtak egy pillanatra ajkukra fagyott a szó, de menni kellett, hátulról még vadabban feszült az erő.

Bomlott zűrzavarba keveredett az egész sereg, éles utcakövek, súlyos fekete vas darabok vágódtak a levegőben és sűrű gyilkos puskaropogás felelgetett rá asö tétből.

Híg, zavarodott elmével állt a tomboló embersűrűben. Kezében még mindig ott volt a vörös csokor, s már semmi vágyat, aka ratot nem érzett magában. Körülötte véres testtel, erőtlenül hulitak el a lázadó em berek, és őt még mindig előbbre szőritől ta a féktelen ár.

Egy ideig még állt, s ha szlkrányl ön tudat villant az agyába, még bújt, mene kedett a biztos halál elől; aztán valami é les, de nem Is nagyon fájó lökés a meg taposott hullák közé taszította. S mintha semmi, semmi különös nem történt volna, körülötte maradt minden a régiben. Még volt ereje, hogy felkapaszkodni próbáljon, de az ormótlan csizmák, bukdácsoló ele ven testek könyörtelenül visszataposták.

Megnyugodott. Egy árva jaj sem fért ki már a száján, s az éhes .naeyhltű tömeg ritkuló, véresre lőtt soraival rajta kérész tül verekedte magát tovább valami kö dös. Ismeretlen felé.