Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-15 / 11. szám
PANORAMA f>I SZOVJET FILM A MOZIK MOSORÄN Nem mindennapi látvány szemtanúi lehettek Kárpát-Ukrajna egyik Járási központjának, Nagyszőlősnek 8 lakosai. Népes csoportokban özönlöttek Ide a cigányok az ország minden tájáról: Moldováböl, a balti köztársaságokból, Moszkvából, sőt, még a távoU Szibériából Is. A város és környéke, a Tisza-partja a vándortlgányok zarándokhelyévé vált. Itt kezdte meg „A tábor az égbe megy“ című filmjének forgatását Emil Lotjanu moldovál filmrendező. A film szereplői cigányok. Maga a történet Maxim Gorkij: Makar Csudra világhírű elbeszélésére épül, noha a rendező meglehetősen szabadon használta lel a mű motívumait. Rada, a szép cigánylány és Lojko, a szenvedélyes szerelmü cigányfiú történetéhez. Lotjanu vadregényes tájat választott a cigánytábor színhelyéül. A végtelen szelíd-zöld puszták, a távolban emelkedő vad hegycsúcsok: a látvány egyszerre gyönyörködtető, és balsejtelemmel telített atmoszféráját érezteti» meg a nézővel. A napsütötte völgyek, a viharos Tisza partja a helyszíne a forgatagos cigánytáncoknak, a tábor romantikusan színes életének. Rada alakítója, Szvetlána Torna olyan szép, mint egy Cannesban ünnepelt filmcsillag. A fiatal színésznő a büszke cigányleány hajllthatatlan természet, öntudatos lényét magával ragadó temperamentummal, vonzóan állítja elénk. Azonosulni tud vele, éreztetni képes, hogy Rada más, mini a többi és egy kicsit azt Is, hogy e különbözősége magában hordja sorsának drámai végzetét. Nem akar senkitől sem függeni, valakinek a rabja lenni, még annak sem, akit szeret, mert a szerelem is rabság. Lényében ott vibrál valami ősi titokzatosság, a természetes szépség káprázata, az esszonyiság Igézete. Szvetlána Torna furcsa módon lett színésznő. Tíz évvel ezelőtt Emil Lotjanu egy teljesen Ismeretlen fiatal lányra bízta a Vörös lejtők főszeA lábor az égbe repét. A frissen érettségizett kislány nevét azonnal megtanulta a közönség. Minden egy autóbuszon kezdődött. A városi forgalomtól kissé megszeppent vidéki kislányra egy férfi figyelt fel az utasok között. Ez a férfi * Lotjanu asszisztense volt. Megszólította a feltűnően szép lányt, érdeklődött úticélja felől. Kiderült, hogy Szvetlána e- gyetemi felvételire Jött a városba, jogász akar lenni, mert leghőbb vágya, mint mondta, büntetni az igazságtalanságot. A Jogi egyetem helyett azonban Szvetlána útja a filmgyárba vezetett. Az amatőr szereplőből képzett művésznő lett, elvégezte a klslnyovl Színművészeti Főiskolát. A diplomát követően két fontos esemény kö vette egymást életében. Először férjhez ment évfolyamtársához Oleg Lacsinhoz, majd vele együtt az ÚJ tiraszpoll színházhoz szerződött. A boldogság, a munka hétköznapjai következtek, amíg '1972-ben egy váratlan tragédia véget nem vetett az Idlllnek. Férje tragikus körülmények között elhunyt, s a magára maradt Szvetlána visszatért Ki.nnyovba, ahol az Orosz Drámai Színház tagjaként a színpadi feladatokban keresett enyhülést fájdalmára. A filmesek is felfigyeltek rá. A sort 1973-ban a Szakítás katona története nyitotta meg, s ugyanabban az évben a Szülőház követte. 1975-ben pedig a Gajurovék és a háborús témájú bolgár-szovjet Kistestvérek. Az elmúlt esztendőben azután újra Emil Lotjanu hívta meg Rada alakjának megszemélyesítésére. A tábor az égbe megy, egy tisztaszlvű költő eml)er képekbe formált vallomása a szabadság ról, a messziségbe tűnő utak vonzásáról, a szerelem mélyről Jövő hatalmáról, arról, hogy a cigányság zárt világában milyen erősen élnek és hatnak az ősi törvények. Sajátos költőlséggel megkomponált, romantikus ihletésű színes film, sok muzsikával, szép képi megoldásokkal. Szabó László Petr Janda és az Olympic Minden olvasónk Jól ismeri a prágai OLYMPIC-együttest, mely már évek óta a legjobbak közé tartozik. Itthon és külföldön kb. 2500 koncertjük volt. Az eltelt tíz év alatt négy nagy- és 60 kislemezük Jelent meg. — Hogyan kezdődött? — Még az Olympic előtt, pontosan akkor, amikor elkezdtem hegedülni. Tizenkét éves koromban már kezdtem rövidebb darabokat komponálni, de ezeket a „mlnl- -szerzeményeket“ nem kottáztam le. Aztán 1963-ban megalakult az Olympic. Itt az együttesben többet foglalkoztam a zeneszerzéssel. 1967-et írtak, amikor a Zeneszerzők Szövetsége regisztrálta az első szerzeményemet. Ezzel kezdődött az igazi munka. — Van állandó munkamódszered? — Nem mondhatnám. Sok ötlet van az ember fejében, de nem véletlenül komponálok, hanem Inkább megrendelésre a téma szerint. Pengetem a gitáromat vagy éppen a zongoránál ülök és dú- dolgatok. Amikor már valamilyen dallam kialakult, akkor magnóra és kottára rögzítem. Néha nem tudok rájönni a refrénre, de Ilyen esetben elraktározom az ötleteket, melyeket később kijavítok. Mikor már a zenei rész megvan, akkor odaadom a szövegírónak, akivel megbeszéljük a szöveg mondanivalóját. Néha bizony egy rövid vagy egy hosszú szótag is sok gondot okoz. Mikor már megvan a zene és a szöveg. Jöhet a hangszerelés és a próba. A dal, melyből talán sláger születik, szalagra, illetőleg lemezre kerül. — Hol Járt eddig? — Európa nagy részét bejártuk már. Felléptünk minden szocialista államban, többek között Kubában is. Számunkra mindig nagy öröm, ha eljutunk egy-egy táncdalfesztiválra. Gyakori szereplői vagyunk a Bratislava! Líra és a Déöinská kotva táncdalfeszüválok- nak. Díjak? —• Bratlslavában 1973-ban közönségdíjat, 1976-ban szerzői díjat kaptunk, Déőínben pedig kétszer harmadikok lettünk. Számunkra nagyon eredményes a a Hvlezda-rádlóállomás versenye. Itt két első, két második és két negyedik díjat kaptunk. Legismertebb slágereink a következők: A mamád könnyel (Slzy tvé mámyj, Dynamit, A teknősbéka [Zelvaj, Agáta. — ön szerint milyen legyen égy mai profi zenész? — Nem szabad untatni a közönséget. Mindig valami újat kell hozni a színpadra. — akkor lesz siker. A siker mindig nagy öröm. Köszönöm a beszélgetést! —bogdány— A szerző felvételei MOx Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy az Amerikai E- gyesült Államokban az ötvenes é- vekben valóságos „boszorkányüldözés“ folyt a haladó gondolkodása személyek ellen. A McCarthy- -féle törvény értelmében feketelistát készítettek azokról a személyekről, akiket koholt vádak alapján államellenes tevékenységgel vádoltak. A megbélyegzetteket rendszerint börtönbe vetették, jobb esetben nem tölthettek be semmiféle állást. Most negyed évszázaddal a szomorú események után filmet készítettek a feketelistás korszakról. A front című film főszereplője a nálunk is ismert Woody Allen, akt egy szürke, apolitikus kispolgárt alakít. A politikai véleménye miatt feketelistára került író barátja megkéri: adja kölcsön a nevét egy forgatókönyvhöz, mert a saját neve alatt nem írhat. Allen barátságból belemegy a dologba, valaki azonban feljelenti, s barátjával együtt bíróság elé kerül. A film élesen bírálja a különös hatósági gyakorlatot. Azt rebesgetik, hogy a Watergate, meg az FBI akták nyilvánosságra hozatala nyomán kirobbant botránysorozat újabb folytatása A front című film. \ s s Az idős asszony lassan haladt az áruház pultjai között, a pénztárig. „Egy pillanat“, szólt a megrökönyödött pénztárosnő, majd visszatolta a számológép fiókját. „Legyen szíves várjon egy pillanatig, el kell valamit intéznem“ — mondta és elrohant. Az idős asszony csendesen állt a megrakott szatyrával, mögötte pedig nőtt a sor. Miért is nem mentem a másik pénztárhoz, gondolta. Ott sokkal gyorsabban megy a fi zetés. „Legyen szíves“, jelent meg előtte egy fehérköpenyes férfi, „jöjjön velem egy pillanatra az irodába“. Kicsit meglepve, s kicsit dühösen átpréselte magát a tömegen. A pénztárosnő ismét visszaült a számológép mögé, s némán dolgozott Közben alig pár méterrel odébb, az „Idegeneknek belépni tilos“ felirattal ellátott ajtó mögött az űz letvezető zavartan mosolygott. „Tudja — mondta — nekem ez az egész eset nagyon kellemetlen, de értesítenem kellett a közbiztonsági szerveket. A bankjegy ugyanis, amellyel fizetett, hamis...“ Kezdetben az egész olyan volt, mint égy nagyszerű játék. Kis ügyességi mutatvány. Péter már a nyomdaipari szakközépiskolában észrevette, hogy az ecsettel és festékkel sok mindent lehet csinálni. Sőt, csodákat lehet művelni! Igazolások, orvosi pe csétek, aláírások a tannlókönyvecskében... „A menetjegyeket kérem! — szólt a kalauz. — KöszönömI“ Péter a győzelem érzetével csúsztatta az igazolványát a zsebébe. A villamosbérlet bélyege festett volt. Két napi munkájába került, talán meg sem érte, de vannak dolgok, amiket az ember néha csak úgy tréfából is megcsinál. , Szaladtak az évek, s Péter közben sok mindent végigcsinált: esküvő, válás, viták a munkaadóval, új állások, s egyszer aztán a bíróságra is elkerült. Akkor még megúszta föltéteies büntetéssel. Nehéz megmondani, mikor is jutott ismét az eszébe a régi boszorkányos ügyessége. Illetve, talán akkor, amikor hirtelen túl magas összeggel tartozott már a volt feleségének. Ebből még bíróság lesz, s a végén bezárnak, gondolta. Aztán pedig, jó lenne szert tenni néhány fillérre. Akkor már a harmadik munkahelyét koptatta, de ez a hely most szerfölött megfelelt a terveinek. Az épület végében heveri egy régi présgép, lemezeket, festéket is tudott szerezni. Most már csak egy lemezes fénykéi>ezőgépre volt szüksége. Végül vett egy ilyen régi masinát. Potom áron. Ettől az Időtől már egyre ritkábban lehetett vele találkozni a kocsmában. Aztán már a labdarúgás sem érdekelte. A vendégeinek is csak ritkán nyitott ajtót. Két hó nap múlva a sebtében berendezett nyom dácska ontani kezdte az első képeket... A kezdetben csak vésetek, postai bélye gek. érdektelen és kezdetleges bankjegyek voltak, de fél év múlva egyszercsak kikelt az első fióka: a színe zöld volt, s rajta az ismert felirat Száz korona... Ez alatt a fölirat alatt volt még egy másik is: hami sitása törvényileg büntetendő. Őszintén szólva, nem volt valami kiváló hamisítvány, de első pillanatra azért sen ki sem tudta volna megkülönböztetni a valódi bankjegytől. Olyannyira nem, hogy egyszerű kis áruházi tumultusban nyűgöd tan fizethetett vele. Az első szériából négyet bocsátott Péter forgalomba. Az elsővel egy önkiszolgálóban fizetett, a másik kettőért filmeket, lemezeket vásárolt, a negyediket pedig a helyi dohányboltban hagyta. A másik sorozat, amelyet sikerült neki kinyomatni, már jobh volt, mint az első. Hiába, még egy hamisító is tanul. Csakhogy már nem maradt sok ideje arra, hogy további tapasztalatokat gyűjtsön. Ugyan, ami kor rácsöngettek a közbiztonsági szervek, még nagyban dolgozott, épp a második sorozat utolsó darabjait szedte ki a gépből, de arra már nem volt ideje, hogy elrejtse őket. Különben is, még egészen „vizesek“ voltak, összeragadtak volna, ha gyorsan egymásra hányja őket. Egyébként a bírósá gi szakértő véleménye szerint, egészen tűr hető hamisítványok voltak ... „De asszonyom!“ — ismételgette csendesen és nyugodtan a nyomozó. „Ne sírjon! Inkább gondolkozzék. £n különben sem ké telkedem a szavában. De az nem lehet, hogy ne emlékeznék arra, hol kapta ezt a százast.“ Az asszony tanácstalanul megvonta a vál lát, gyúrta, gyömöszölte kezében a köny- nyekkel átitatott zsebkendőt; csak az nem akart sehogy sem az eszébe jutni, hol is kapta ezt a százast. „Természetesen a fizetési borítékban is benne lehetett, de ez nem valószínű“, erős- ködött tovább a nyomozó, „mert azok a pénzek megjárják a bankot, s ott biztosan észrevették volna, hogy hamis... Szerln tem, legiiamarább egy önkiszolgáló boltban kaphatta vissza. Csak gondolkozzék! Nem egy tízesről van szó, hanem egy százasról. Százasról, tehát okvetlen ötszázassal kellett fizetnie. Nem emlékszik rá, hogy hal vál tóttá fel az ötszázasát?“ A kétségbeesett asszony emlékezetén csak nehezen vánszorgott végig az egész nap története. Rohant az autóbuszra, de akkor eszébe jutott, hogy nincs jegye... „A dohányárudéban“ bökte ki végre megköny- nyebbülve. „Azt hiszen nálunk, a dohányárudéban váltottam fel az ötszázast...“ A nyomozónak most már könnyű dolga volt. A trafikos nagyon is jói emlékezett a fiúra, aki átnyújtotta neki a százast. Em lékezett rá, mert valahogy olyan zavart volt. Még gondolta is, hogy mi lehet vele, máskor olyan magabiztos szokott lenni.
