Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-08-03 / 31. szám
9 művelése aki mint rendező először mutatkozott be, s a csoport jó szerep lése külön siker volt számára. Nagyon örültünk annak is, hogy a kerületi döntőn a legjobb fér fíalakltás diját e mi darabnnk fő- | szereplője. Bondor Zoltán kapta. Örülünk az eredményeknek, de j még így is akad javítanivaló. — Ennyi siker ellenére sem vagy teljesen elégedett? — Nem lehetek, mert a felsorolt csoportokban tulajdonképpen ngyanazok az emberek dolgoznak, összesen mintegy húsz. És ez kevés. Az alsószellek valóban kul türaszeretó emberek, de kevesen veszik ki aktívan részüket a kulturális tevékenységből. Az ama tor mozgalomnak pedig nem az a küldetése, hogy egy-egy csoport, amelyben három-négy ember I dolgozik, hivatásos művészi színvonalat érjen el. hanem az. hogy minél több embert mozgósítson, kapcsoljon be az aktív tevékenységbe, s azok művelve szeressék a kultúrát, elmélyítve egyúttal az amberak közti kapcsolatokat. — Éjt nappallá téve dolgozol. Honnan a kultúrának e nagyfokú szeretete? — Nehéz lenne erre egyöntetű ' választ adni. Kiskaromtól kezdve szerettem a könyveket, sokat olvastam. Szerettem moziba járni. Mégis úgy érzem, a legnagyobb hatással a gimnáziumi évak vatták rám. A galántaf magyar gimnáziumban, ahul érettségiztem, nagyon sokrétű kulturális tevékenység folyt és folyik még ma Is. Azt hiszem, akkor mélyült al bennem a kultúra szeretet# olyany- nyira, hogy ma a kultúra művelését hivatásomnak érzem. — Köszönöm a beszélgetést, és további sok sikert kívánok. (neszméri) — Jfl napot! Azt mttndjék, hogy hetvenéves. — Sajnos. — Miért? — Egyszerű: sajnos, hogy nem a fele. Ha harminc-harmincöt lennék, előttem lenne még az életigen, Dávid Teréz, vagy ahogy a legtöbben hívják, Teri néni hetvenéves. Érdemes Csehszlovákiában magyar íréként megérni a hetven évet? — megyek hozzá láto- gatéba. Évekkel ezelőtt a műkedvelő színjátszóéi irodalmi színpadok mozgalmát irányítva elég sokat vitatkoztunk. De mit tudok, mit tudunk róla? Hogyan ír, dolgozik, él? A Kalapos utca kettes számú háza nevezetes, az udvarán egy csodálatos, stílusos kis épület áll, a Hummel-múzeum otthona. Az első emeleti lakás viszont a szokásos, talán század eleji bérházak átlagos polgári lakása. Folyosó, konyha, fogadó, dolgozószoba. A lakás egyébként nincs túlzsúfolva, sehol egy fölösleges csecsebecse, inkább csak a legszükségesebbb tárgyak. Látszik, valamit az idő is elsodort, és lakója nem a szerzést tartotta a legfontosabb teendőjének. A falon egy-egy kép. Megint csak a legszükségesebb, annyi, amennyi elfér,amennyihez lakója ra- goszkodik. A névsor viszont jellemző: Csemiczky László, Lőrincz Gyula. Izsák József, tehát inkább a hazaiak. Továbbá egy izgalmas és erős Czúbo! -kép. egy eredeti, megfakult faliszőnyeg és e; y díszes kis tükör. — Nem örökség- Egy padláson találtam ezt a szép tükröt. És könyvek. Megint nem mindenütt, és nem teljességre törekedve. — A drámairodalomból és a drámáról, színházról minden, a többiből csak a legszükségesebb. Nos, érdemes csehszlovákiai magyar Íróként megérni a hetven évet? — Nőm panaszkodhatom az olvasóimra- Hogy úgy mondjam, kedvel az olvasó, ragaszkodik hozzám. És ami még lényeges: nagyon sok a fiatal olvasóm, és őket nagyon sokra tartom. Meglepően intelligensek, sokszor egészen zavarba ejtően sokat tudnak a világról, zavarba ejtőek a kérdéseik. Egyébként kétfajta fiatalságunk van- Az egyikkel mindig baj van, veszekszünk vele, de van egy másik, egy csendesebb, gondolkodóbb Ifjúságunk is- Ezek a fiatalok közben dolgoznak, művelik magukat, fejlődnek. Kiállni eléjük nem könnyű, de közöttük mindig jól érzem magamat, tőlük mindig nagyon kellemes emlékekkel távozom. Az asszonyok is nagyon hálás olvasók. Egyszer egy Idős néni odajön hozzám, és a legnagyobb meghökkenésemre azt mondja: Jaj, lelkem, tudja, nagyon sokat gondolkodtunk, hogy ide jöjjtlnk-e, vagy menjünk tollút fosztani. Nagyon örülünk, hogy mégis Idejöttünk, mert most már sokáig lesz miről beszélgetni a tollúfosz- tásban..— Vannak tanítványai, bizalommal vannak önnel szemben a fiatalok. Igénylik a tapasztaltabb, az idősebb pályatárs támogatását, tanácsait? — Vannak. Vannak, akik versekkel, mások drámákkal jelentkeznek. Most 1« van nálam három ilyen dráma. A verseket rendszerint továbbítom az illetékesekhez, de a drámákat mindig nagy izgalommal veszem kézbe. De hát mit mondjak, ez eléggé kellemetlen tiszt- Természetemnél fogva nem szeretek rosszat mondani áz embereknek, lesújtani rájuk- Más dolog írásban kinevetni, tükröt állítani elájük, és megint más szemtől szembe adni meg a kegyelemdöfést. De mit tehetünk, ha eddig még egyetlenegy Shakespeare sem jelentkezett nálam? Az első íráLátogatóban DÁVID TERÉZ Dávid Teréz írónő sokból nagyon nahéz megmondani, kiben mi lakozik, van-e tehetsége. És az . embereknek ez kedvét szegi, abbahagyják az írást, pedig talán egyik-másik, ha művelné magát, folytatná az í- rást, műve . egyszer talán színpadra is kerülne— Altalánős panasz, hagy nálunk, csehszlovákiai magyaroknál megszakadt a lánc, a fiatalabb nemzedék nem ír drámát. Mi ennek az oka? — Fiatalabb koromban, én is írtam verseket. Talán nem is voltak olyan rosszak, de engem valójában mindig is a dráma vonzott, olyannyira, hogy hatéves koromban írtam az első színmüvemet. És ennek az volt a magyarázata, hogy e- lőbb olvastam — talán már ötéves koromban — színművet, mint mesét. Aki nem párbeszédekben, drámai szituációkban, jellemekben gondolkodik, az nem érzi, hogy drámában, vígjátékban kellene elmondani azt, ami a lelkét nyomja. Megírni egy verset mindig könnyebb, (ha valakinek van hozzá tehetsége), mint drámát, novellát vagy regényt. Verset írni lehet lélegzetvételnyi Időkben, vonaton, autóbuszon, kávéházban, gyúródeszka mellett, drámát aligha- A színpadi mű időhöz és térhez kötött műfaj. Prózában már talán annak is sikere lehet, aki szellemesen, okosan tud beszélni. De a drámában szigorú rend szerint kell építkezni, szikrázniuk kell a gondolatoknak, fel kell menni a hegyre, a csúcsra, ahol aztán explodální kell a gondolatnak, mert a párbeszéd még nem dráma, nem vígjáték. Aztán az Is számít, hogy ki mit hozott magával. Mi nem voltunk gazdagok, de a színház ott ék“a családban. Apám két-három évig színész is volt, Irt drámákat, orosz klasszikusokat dramatizált. Ifjú. bohókoréban megvett egy régi színházi könyvtárat, a könyvek még az ért időmben is ott porosodtak a padláson, onnan hordtam le'és olvastam őket. De mit mondjak, nemcsak az apám, az anyám is írogatott. És Írogatott az anyai nagyapám is- Magam Is színésznő szerettem volna lenni, de hát akkor még nem úgy volt, mint ma, akkor ez a pálya még erkölcstelennek számított. Viszont több unokatestvéremnek sikerült, és a színháznál kötöttek ki. Hogy végül mégis maradjon valami a ragaszkodásból, a drámairodalom felé fordultam Tizenhét éves koromra már négy-öt színdarab volt a tarsolyomban. És az írást később sem hagytam abba. Sőt, amikor a háború után nem jött meg a férjem, az Asszony és a halál című daráb- bal egyénest a drámaíráshoz menekültem. A mi fiataljaink, sajnos, egyrészt nem is élhetnek, másrészt nem is élnek a színházzal, ezért van aztán az, hogy nem is érzik szükségét a színpadról szólni— Egyszer egy beszélgetésben felvetődött at a kérdés, őszinte-e az íré a fehér papírral szemben. Ön őszinte? — Szerintem igen, Sőt, sokszor annyira, hogy ez nem Is tetszik egyeseknek. De mit szárrtít ezt Az embernek a fehér papírral szemben mindig is őszintének kell lennie. Megírtam két-három ifjúsági regényt. Néhány darabomat is játsszák- Elekben az alkotásokban modern, mai figurák szerepelnek, és érzékelhető, hogy nem rejtem véka alá a nézetemet— 'Hogyan dolgozik? — Nemcsak írónő, háziasszony is vágyók- így aztán takarítás, főzés, közben tűnődöm, gondolkodom, és érlelődnek bennem a témák- Néha a gyúródeszka .mellett, máskor az utcán jut eszembe valami. Felírom, módosítom, formálom az ötletet. Amikor aztán összeáll az anyag, báziasz- szony Ide vagy oda, leforrhat a leves, odaégbet a rántás, ülhet a lakásban a por, mindenről megfeledkezem, és csafy a gondolataimmal vagyok elfoglalva. De beszélgetek is ötleteimről, ellenőrzőm magamat, figyelem, érdek!í-e a hallgatót a téma, van-e benne feszültség? Az emberek magatartása, megjegyzései alapján tovább alakul bennem, s amikor végül összeáll az anyag, kimegyek Budmerlcére, két-három hét alatt papírra vetem, de idehaza aztán tovább csiszolgatom, alakítom- x — Írásaiban nemcsak az ön nemzedéke, a fiatalabbak is szerepelnek. Sót, talán inkább azok. Milyen emberekről mintázza hőseit, hol és hogyan ismerkedik meg az Ifjabb nemzedék gondjaival, bajaival? Egyáltalán: megfigvelhetőek-a ezek a problémák, keedvelik- az ifjabb nemzedéket, és miért? — Kezdjük ott, hogy nem szeretek az idősebb, tehát a saját korosztálybeli társaim kozott lenni, mert miről tudnak azok beszélni? A bajaikról és a halálról. Én inkább a fiatalabbakkal é- rlntkezem. Éveken keresztül bejártak hozzám az egyetemista lányok- Talán azért Is, mert nem volt családom, kedveltem őket, Ez pedig jő alkalom arra, hogy megismerjem a problémáikat, kinevessem vagy megsajnáljam őket. És az ifnlság? Nosztalgia? Nem tudom, de szeretek fiatalok között lenni, meg akarom őket értenb TerrrrészetS- sen mások, mint mi voltunk- De kell Is, hogy mások legyenek. Ma hetvenhatban nem lehetnek olyanok, mint mi voltunk harminckettőben, hiszen mi, mai öregek sem vagyunk olyanok, mint amilyenek az apáink voltak-. — Köszönöm a beszélgetést. NÉMETH ISTVÁN Foto: Eubomír Herodek — Kicsit. — Akarsz bemenni a vendéglőbe, vagy együnk hidegét itthon? — Mindegy. — De mégis; Tp vagy a vendég! — erősködött Cselt — Mindegy. — Látod — csattant föl Csel! —, ezért utálnak téged a nyomdában. — Utálnak? —■ kérdezte Najn Iván csodálkozva. — KI utál? — Sokan — Cseh zavarba jött. „Ezt nem kéllett volna“ — gondolta — Na, csak mondjad! Ha már elkszdted! — Samu bácsi. A művezető. A két Ági. Soroljam még? — A két Ági? — Najn Iván a homlokát ráncolta. — Ez jő. — Hallgatott. Aztán hátradőlt a széken: — És miért utálnak? — Mert neked minden mindegy! — Nekik nem? Csell a padlót bámulta. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Megv.aknNa a tarkóját. — Olyan vagy, mint égy kőszobor! — de már mosolygott. — Kőszobor? 7— Hát... az. mondják, nagyképű vagy. Lenézed az etn dereket. — Azt hiszed? — Najn Iván kérdően nézett rá. — Nem tudom. Ezt mondják. Najn Iván fölállt, ment egy kört. Kinézett az ablakon, újabb kör, s megint az ablaknál állapodott meg, ahogy az apja szók ta, majd visszaült: — Te most azért hoztad elő ezt az egészet, mert azt mondtam, hogy nekem mindegy, mit eszünk. Igaz? — Nem. Azért, ahcgy ezt mondtad. Mindegy — utánozta Najn Iván hanghordozását. — Szóval szerinted az a lényeges, ahogy mondom, és nem áz, amit. Ugye? — kérdezte Najn Iván. Izzadni kezdett, esu rágták a viszketeg csöppek a halántékán. — Hagyjuk az egészet — mondta Cseli zavartan. — Ne hagyjuk. — De. Nem akarok veled összeveszni. Vedd úgy, hogy meg se szólaltam. Najn Iván vádat vont. — Hozok enni — mondta gyorsan Cseli, és kiment a konyhába. Hamar eltelt a délután. Sétáltak, megnézték a templomot, beugrottak a kocsmába. Cseli bort ivott, Najn Iván jaffát. Es-_ te lett. Cseli javasolta, hogy most már maradjon, aludjon náluk. Beleegyezett. — Reggel maja együtt megyünk a nyomdába! — mondta Csell. Najn Iván telefonált haza a postáról. Mire Najn Iván visszatért a házhoz, már otthon volt Cselt apja. Meg egy ne is. — Apa — állt föl Cseli —, engedd meg, hogy bemutassam a barátomat. Egy fiút a nyomdából. Kezeltek. „Egy fiú a nyomdából. Hát igen. Ez vagyok én“ — gondolta Najn Iván. — Már megcsináltam az ágyát — mosolygott rá a nő. — A Tomi szobájában. „Szép melle van — gondolta Najn Iván. — Ki lehet?“ i Az a telt, kedves asszony Cseli apjának második felesége volt. Tanítónő. Vacsora közben az iskolai dolgokról beszélgettek. Najn Iván csodálkozva hallgatta, milyen korszerű nézeteket vall a Cseli házaspár a magyar iskolarendszerről, az oktatási reform szükségességéről. „Hogy lehet, hogy ezek képtelenek felkerülni a fővárosba? —- gondolta. Ott lenne a helyük.“ Megkérdezte. — Nem akarunk mi Pestre menni — mondta a tanító. — Nem? — Nem. Rágyújtott, kínálta Najn Ivánt is, — Tegezhetlek? — Természetesen. — Ettől a kérdéstől megint verejtékezni kezdett. „Ez a rohadt ízzadásom“ — gondolta. Dühös volt magára. Meg egy kicsit az apjára, akitől örökölte ezt az lz- zadós természetet. — Nézd — magyarázta a tanító —, itt mi magunk urai vagyunk. A minisztérium messze van, azt csinálunk, amit akarunk, úgy állítjuk össze a tantervet, ahogy a legpraktikusabb. Az igazgatónk nagyon rendes ember, mindenben támogat. Pesten ezt nem tudnánk megcsinálni. Meg aztán — hatalmas füstkarikákat fújt a plafon felé —, itt születtem. Megszerettem ezt a falut. Najn Ivén arra gondolt, hogy ő bizony nem bírná megszeretni ezt a ronda, isten háta mögötti helyet. „Porfészek.“ Nagy, süppedős dunyhát kapott, jóízűen aludt alatta. Arra ébredt, hogy Cseli szólongatja: — Ébresztő, öregfiü: Sötét volt és hideg. Megnézte az óráját. Négy múlt. — Kelj fel — mondta Cseli. — De hiszen még csak négy óra — dünnyögte kábán. — Még csak? Már! Ha nem sietsz, lekéssük a vonatot. Merev volt a teste. A fürdőszobában iszonyatos erőfeszítésre volt szüksége, hogy magára lötykölje a csípős jéghideg vizet. Tíz perc múltán már az állomás felé mentek, gyors léptekkel. A sötétség hálójában itt is, ott is árnyak vonultak az úton. Lépteik dagasztották a sarat. — Csámcsog e föld — mondta Najn Iván. Csell csodálkozva nézett rá: — Hogy neked mik jutnak eszedbe! Épp, hogy elérték a vonatot. Zsúfolásig tömve volt. Szorongtak a peronon, a büdös sötétségben. — Te mindennap négykor kelsz? — kérdezte Cselit. — Hát, kénytelen vagyok — mondta és nevetett. — Meg Iahet szokni. Najn Ivánnak sajgott a háta. Majd összeesett az álmosságtól. Csell bemutatta egy fiúnak, bizonyos Kertész Árpádnak. Ex • srác vicceket mesélt egész Pestig. Najn Iván kényszere detten mosolygott a százszor hallott poénokon. Zúgó fejjel szállt le a pályaudvaron a vonatról. — Még van háromnegyed óránk — mondta Csell. — Öljünk be a restibe. Végighaladtak a hosszú folyosón. Kertész Árpád (8 Is hitre járt, a gumigyárbaj egyre ontotta a vicceket. Najn Iván nem nagyon figyelt oda A kövön itt is, ott is emberek feküdték, Cseli és Kertész gyakorlottan kerülgette őket — Ezek mit csinálnak itt? — kérdezte Najn Iván. — Durmolnak — mutatta Kertész a kezével, és idétlenül röhögött. — Amit mi — mondta Cseli. — Ingázók, nincs olyan vonatuk, ami épp tlöie hozná őket. Még alszanak egyet, mielőtt bemennének — a körmét bámulta., — Nagyon korán keltek- Fáradtak. — S ezt szabad? — kérdezte Najn Iván. — Mit? — Cseli ütődött arccal nézett rá. — Hát... a földön aludni. Amíg nem jár erre rendőr, addig mindent szabad — mondta Cseli. Nagy, kivilágított hodály mellett mentek el, tábla állt a kétszárnyú, üveges ajtó fölött: Kultűrváróterem. Najn Iván benézett, komoly tömegnyomor volt, asztalokon, székeken, padokon és persze a földön összegubancolódva alvó embereket látott. Egy katonaruhás fiú állt az innenső padsornál, visZ- szabámult, nyelvet öltött rá. Erre gyorsan elkapta a fejét, sietett Cseliék után. Kis ideig az orrában maradt az áporodott szag, ami a kultúrváróteramből áradt. „Régen jártam már pályaudvaron“ — gc-ndclta. A restiben alig találtak üres asztalt. Kertész ott maradt, ők pedig beálltak a sorba, reggelit venni. Kakaót, kiflit, felvágottat. Najn Iván megkívánt egy/ szelet hidég bántott májat, kértek abból is, mindhármuknak. Hogy tele lett a hasuk, békésen, csöndben üldögéltek. Egy öregasszony jött oda az asztalhoz: — Meg ne. haragudjanak, fiatalurak, ha már ott hagyják ezt a kis maradékot, hadd vigyem el a macskámnak 1 — a májszeletek körülrágott, mócsingos darabjaira mutatott. Az ujja remegett, a ráncok finom hálóját kiemelte a körmei alatti fekete sáv. — Hát csak tessék — mondta Najn Iván zavartan. A homlokán megjelent az első lzzadságcsöpp. A néni hálálkodott, s a reggeli romjait helesöpöfte egy nylonzacskóba, csomót kötött rá. Aztán elosont, akár egy vén, halk léptű macska. Najn Iván hosszan nézett utána. A néni zöldes szemekkel fürkészte a terepet. Hirtelen megindult középre, letelepedett egy megürült asztalhoz. A pohárból kiitta a kakaót, az Otthagyott tojássalátát pillanatok alatt fölette a műanyag tálca ról. Aztán — ahogy jött — visszasurrant az ajtóhoz. Csak figyelt, rezzenéstelen arccal. — Dögevő! — mondta Kertész Árpád, és vigyorgott. Najn Iván lüktető fájdalmat érzett a szemében, egyre növekvő hányingert a torkában. „Csak ezen a napon legyek túl valahogy!“ Túllett. Ezen Is, és a többin is. • (Folytatjuk) >
