Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-07-20 / 29. szám

A népszokások szerelmese

Vannak olyan szakmák, amelyekről az emberek vatmi keveset tudnak. Azt hiszem, ezek közé tartozik a néprajzkutatók, idegen szóval, etnográfusok munkája is. Bevallom őszintén, án is Inkább csak sejtettem, mit jelent Ilyen kutatómunkát végezni. Aztán egvszer azzal fogadtak a szülőfalumban, hogy néprajzkutató járt nálunk, s akkor elhatároztam, hogy felkeresek egy ebben a szakmában dolgozó személytMintha a sors Ts a kezemre játszott volna, két nappal ké- sóbb a vonaton találkoztam egy régi ismerősömmel Ö talán észre sé vett volna, mert élénk eszmecserét folytatott egy rokonszenves hölggyel. Be mutatkoztunk. Kiderült, hogy a mosolygós bárna lány, Szanyi Mária nem más, mint a Gálán- tat Honismereti Múzeum nép rajzosa.

Azóta már többször is találkoztunk, és Marika csak nem fogy ki a szítból, ha kell. tu dómányosan, ha pedig így né bézen érthető a laikus számára. ismeretterjesztő „élőadás sál41 magyarázza a néprajzku- tatás lényegét, eredményeit, a kutatás eredményeként szüle tett térképeket.. Ahánvszor be- széltem vele. mindig az volt az érzésem, Szanvi Marika él-hal a munkájáért— Elég kacskaringós út ve- zetétt Idáig. Galánláig, ahol mint néprajzkutató dolgozom. Matematika-fizika szakos tanárnak indultam” és szerettem is tanítani, szerettem a mate- matikát és a gyerekeket. Szülői látogatások alkalmával figyeltem fel arra. hogy bizonyos dolgok leírása, egy-egy tárgv megnevezése sokszor falunként más. Kezdett érdekelni a dolog, olyannyira, hogy elhatároztam. néprajzkutató le- szék. Nem is tudod mennvien próbáltak lebeszélni- Azt bit- ték. ez- csak egv lázálom. Talán éppen ez adott erőt ahhoz, hogy magánkutatásaímat tovább folytassam. Amikor aztán meghívtak egy összejövetelre, ahol szakképzett néprajzosokkal találkoztam, már biztos voltam ébban. hogv szakitok régi munkámmal. jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára. Azt kellett volna hallanod, amit akkor mondtak! Hogy komolytalan vagyok, és fogalmam sincs, mit jelent az. Azzal is „biztattak“, hogy úgy sem végzem el az egyetemet. Most mégis itt vagyok, mögöttem az egyetemmel, és mondhatom, boldog vagyokA néprajzos munkája sokrétű. Egyrészt gyűjtésekből áll, mindent összegyűjt, lefényképez, a munkaeszközöket, az emberek ruházatát és a dísztárgyakat is, egyszóval mindent, ami a falvak egykori életét tükrözi vissza- Ez önmagában is rengeteg feladat, pedig a gyűjtés mellett még kutatómunkát is végezni kell.

— Erre szinte egy ember nem is elég- Maga a gyűjtés is sok futkusással jár, és fárasztó, a kutatómunka pedig még ennél is nehezebb és hosszadalmasabb. Idős bácsikkal, nénikkel kell beszélgetni, és úgy vezetni a beszéd szálát, hogv azt mondják, amire szükségem van. -Ha elkalandoznak, nehéz őket visszatéríteni a fö témához, és arról „vallatni“, amire nekem van szükségem- Ezt a munkát általában szombaton végzem, de ha úgy hozza a sors vasárnap is- Szabad időmet tehát a legkomolyabb munkával töltöm.

— Kik segítenek a munkádban, és kik vagy mik hátráltatnak a gyüjtésberí, kutatásban?

— Örömmel mondhatom, hogy itt Galántári több a segítőm.

Szanyi Mária munka közben

Foto: arch.

mint a hátráltatóm. A jnb és a járási pártbizottság is megád minden támogatást, de a legtöbbet az Itteni magyar gimnázium tanulói segítenek, akik olvkor még a gyűjtésekbe is bekapcsolódnak. Akik hátráltatják a munkámat, talán nem Is tudnak róla, ezek az emberek ugyanis nem tudatosítják, hogy egy kopott tál befestésé- vel, lakkozásával, sót néha kidobásával felbecsülhetetlen ér; téket tesznek tönkre.' Ha ilyet látok, sírni tudnék- Egvszer szinte nevetségessé tettem másamat- Az egvik faluból azt a hírt kaptuk, hogy van ott egv régi. nádfedeles csűr. Péntekén délután az egvik munkatársnőmmel rögtön a helyszínre mentünk, de már riem fényképeztük le; mert időközben sö téfednl kezdett.

Másnap korán reggel felkeltünk. de a túlbuzgó falusiak fgv is megelőztek: a? olyan negv néprajzi értékű csűrt már félig lebontva találtuk. Meglepetésemben és fájdalmamban csak azt tudtam ki- nvösni: Bontják? Mire az egyik bácsi kedélvesen visszaszólt: Nem. lelkem, építjük.

Hát ilyenek is vannak.

— Annyit tudok, hogv már több kutatóakcióban részt vettél, konferencián beszámolóval szerepeltél és nébánv feldolgozásod már nyomtatásban is megjelent- Mik a legközelebbi terveid?

— Néhány társammal most a Szlovák vénrai7i Atlaszon dolgozunk. Ez tehát nem önálló munka lesz, mégis nagvon komolyan veszem, hiszen Galánta vidékét én dolgoztam fel, és nem szeretném, ha téves adatok kerülnének a térképre. E- zenkívül egész sor más anva- °nt ts évűitek. az adatokat később egv önálló munkához használom majd fel. Szintén ennek a kornyéknek a szokásait, a lakosság összetételét a- karom feldolgozni, de őszintén megmondom, nem szívesen beszélek terveimről- Annyi munka van ezen a vidéken, annvi a feldolgozásra váró téma, hogy talán felsorolni sem lehet, és én ezt mind-mind meg akarom valósítani.

Én igv az Cj Ifjúságon keresztül kívánok Marikának sok sikert, és bízom benne, hogy tervei mind valóra válnakNESZMÉR! SÁNDOR

Lear király a kertben

A téiefonkönyvben nem találtam az otthoni számát, így a színházba hívtam.

— Lear királlyal szeretnék beszélni.

— Melyikkel? — kapcsolt a portás.

Két színészünk játszotta a szerepet, így érthető a kérdés.

— Karol Machatüt — mondtam.

— Nincs benn — hangzott a tömör válasz.

— Hol lehet ilyenkor?

— Biztosan a kertben.

Amikor megzavartam a művészt pihené se közben, így vallott szerepéről:

— Nem volt egyszerű, amikor megtud tam, hogy velem akarják eljátszatni Lear királyt, elöntötte homlokomat a verejték. Első pillanatban azt hittem, vége mindennek, ezzel a feladattal altgha tudok megbirkózni. Mint valami súlyos teher nehezedett rám. Mi tagadás, féltem. Tanultam már a szerepet, és még mindig úgy ereztem Lear király agyonnyom. Talán egy kicsit különösen hangzik, ha azt mondom, úgy éreztem magam, mint a labdarúgó, a- kire rábízzák a döntö tizenegyest. Haspra rendező engem küldött a tizenegyes pofhoz. Nem volt menekvés. Hát megpróbáltam lőni...

A lábda béméht.. Az ügyés kézü réhdézö

segítségével á kioálh Színész idáig „birkózott“ Lear királlyal. t míg égysierre csak úhty érezte, mégfógt'a h szerep.

Szükébb baráti körbén Karol Macháti

közvetlen, mindönkihez udvarias, nincs benne egy szémérnyi mestérkéltség sem. Elmondja azt is, 'ámít más talán eltitkolna, őszintén bevallja, hogy birkóznia kellett Lear királlyal. Akt látta n darabot,, tudja, óriási szerig, alakítása elragadó.

— Keményen dolgoztunk valamennyien, kivétel nélkül. A rendező is Nem kíméli bennünket, de magát sem. Naponta négy óra próba, véréjtékés, kémény munka, fizikai, szellemi egyaránt. Literszámra verejtékeztünk, fogytak róluhk a kilók.

Az érédmégy? Hósszú heteken At ki tehették t jegypénztár ájtajórá: Mindén jegy elkelt.

— Minek tagadnám, örülök a sikernék ...

Hosszan zúgott a taps. a hálás nézete nem fukarkodtak áz elismeréssé!. S ván-e szebb zene a színész fülének, mint a vi- habzó taps?

— Egyike S légszébb sterépeifrmék — vállottá léár király.

volt már Hamlet. Cyrnnö. Romeo. Károly. tváhöv és még sok-sók napú sterep fűződik nevéhez, mégis van egy vágya:

— Valamikör Peer Gyntet szerettem volna eljátszani. Lemaradtam róla, ma már kórom miatt nem vállalhatom.

Ibsen drámája csupán vágy maradt, de a többi szerep talán kárpótolta.

— Szívem zugaiban megbújnak a szére- pek, továbbra is velem élnek. Szembenéznek velem öltözöm tükréből. Örülök, hogy életre kelthettem őket, általuk szépséget nyújthattam a közönségnek.

Játszott már magyar színészekkel Is, ö nyitotta meg a sört.

— A Szent Péter esernyőjében szerepeltem — emlékezett vissza Karol Machata. — Régen forgattuk a filmet, még 1958-ban. Sok esztendő telt el azóta, de még ma ts szívesen gondolok vissza a feledhetetlen szép napokra. Elrohant az idő, a szereplők közül sokan nincsenek már az élők sorában. Ez volt az első közös magyar-szlovák film. Zachaé, AdamÖík és én látszottunk benne. Bán Frigyes, a ml Fricl bácsink rendezte. Szinte apánk volt. Akkor még én ts .,zöldfülűnek° számítottam, fölesett Fric.i bácsi szeretete. Az ö érdeme elsősorban, hogy a filmesek között baráti kapcsolatok szövődtek. Akkor még élt Pécsi Sanyi, ez a nagy színész és kiváló ember. Bár tíz évvel volt idősebb nálam, mégis igen jól meair- téttük egymást, Tőröcsik Mari. Psora Irén is játszott és Epri is, aki szintén már nem él. Akkor béa mindannyian bizakodóak, vidámak voltunka

***#*' - - ós.

Hétkor (a megafonból felhangzott a Reggeli Krónika szignálja, rögtön utána ki is kapcsolták, egy pillanatra csönd lett] csöngettek.

— Gyertek ide! — mondta Samu bácsi. „Már húszéves korában is Samu bácsi lehetett“ — gondolta Najn Iván. De ebben tévedett. A férfi csak azért bácsisodott meg idő előtt, mert öt éve ő volt a mindenkori tanulók vezetője, s a fiatalokkal mégse hívathatta magát Samu szakinak. Régebben egyébként Bilinek szólították a munkatársai, sőt: Bigbillnek, ki tudja, rfiiért. A névadó már régen elment a Balatoni Nyomdából (Másik iizémbé? Nyugdíjba? Temetőbe?]

—- Kisfiáim — kezdte Samu bácsi —, a mai napot arra használjuk, hogy ismerkedjetek a szedőteremmel.

Az ipari tanulók várakozásteljes arccal hallgatták. Igyekeztek jól megjegyezni az oktató minden szavát. Samu bácsi röviden élőadta, mi hol található a szedőteremben, aztán kiosztotta a vinkiiket.

— Nagyon vigyázzatok rá, mert ba elvesz, nem tudok űj3t adni. Minden szedőpadban van egy fiók, oda tegyétek, de csak há van lakatotok.

Sörsházássai eldöntötték, hogy Najn Iván szaladjon le a vas-. és edényboltba hét középméretű Elzett lakatért. Összeszedték a pénzt. Sajnos, csak Tutó lakatot kapott, az darabonkén! hét forinttal többe került. Najn Iván kifizette, de odafönt nem fogadta el a különbözetei a srácoktól.

— Ajándék — mondta nagyvonalúan.

Bajmolódtak a lakatok felszerelésével, aztán támasztották áz asztalt. Samu bácsi eltűnt valahová.

,Nájn Iván egyébként kihúzkodta a szedőszekrény vékony fiókjait; apró dobozkákban csillogtak az ezüst színű betűk. Ez tetszett neki. Eddig úgy képzelte, az ólom fekete és ko szbs. Kedvteive kotorászott az A betűk között, abból volt a légtöbb. Hogy az összes fiókkal végzett, kezdte elölről. De aztár^ megunta. Akkor a vinklivei játszott. Ez a szerszám f„a kéziszedő legfontosabb fegyvere“ — mondta Samu bácsi) egy negyvencentis, peremes vonalzószerűség, melyen állítható zárórész („ez a kocsi, kisfiam!“} van. Ezt a szedendő sor hosz- száűak végpontjára rögzítik, a vinklit bal kézbe fogják, s a jobbal iszonyatos sebességgel rakodják bele a betűket, egy- íViás mellé. Najn Iván borzongással vegyes csodálattal figyeli egy hórihorgas férfit; úgy járt a karja, mint a motolla.

— Na, öreg — bökte meg Kovács —, hogy tetszik?

_ Hát — vállat vont. — Vajon itt sose lehet leülni?

— Tulajdonképpen tilos — mondta neki Kovács. Majd látva Najn Iván elkeseredett ábrázatát, hozzátette: — De azért lehet.

Kihúzott két betfífiókot, és elegáns mozdulattal intett:

—■ Foglalj helyet.

Letelepedtek.

— Kissé kemény, de majd megszokod — mondta Kovács. —- Vegyél egy magasabb szárú fűzős cipőt, abban sokkal köny- hyébb az écsingózás.

— Fűzős cipót?

— Azt hát — Kovács mosolyogva nézett rá. — Tartja a bokát. nem fárad úgy el a láb.

Hallgattak. Züfnmögtek a neonok fölöttük, álmosítóan. „Milyen csönd van itt“ — gondolta Najn Iván. Akár egy némafilm. Szedőszekrények fölé görnyedő emberek, néha egy-egy lépés az asztal és a betűflók között; kiteszik a vinkliből a kész sorokat, vissza a szekrényhez. Másfél méteres sugarú körre korlátozódik minden mozgás.

Most az a hórihorgas váratlanul nekiindul, jön feléjük! Najn Iván önkéntelenül felemelkedett ülőhelyéről, hiszen tilosl Baj lehet belőle, ha ez a muki észreveszi, hogy ők itt...

— Nyugi —■ szólt rá Kovács, visszanyomta öt a fiókra. És tényleg, a hórihorgas elrobogott mellettük, bekanyarodott a terem sarkába nyíló apró helyiségbe. Najn Iván kíváncsian nézett utána. Kovács észrevette: — Az a depó! — bökte oda, magygrázólag.

— Mipó? — kérdezte Najn Iván.

— Depói — ismételte Kovács, és teli szájjal nevetett: -- Mipó! — a fejét csóválta. Aztán komoly arccal magyarázni kezdte: — A depó az egy raktárféleség. Ott tartják a tartalék betűket.

— Ahá! — mondta Najn Iván. — Depó! Az franciául azt jelenti. hogy raktár. Úgy írják: dépot.

— Dépot —■ ismételte Kovács.

— Azt is jelenti, hogy fogda.

— Hát ez jó! — Kovács hátradőlt, emésztette a hallottakat. Hirtelen fölugrott, Najn Ivánt is magával húzta, víssza- lökte a fiókokat: — Jön a főnök.

A művezető sétált arra, barna köpenyben, ö volt az egyetlen a szedöteremben, aki nem kéket hordott. Odajött hozzájuk.

— Hát hogy érzik magukat minálunk? — kérdezte, és udvariasan Isezet fogott velük.

— Megvagyunk — mondta Kovács.

— Mi a mai terv?

— Terv? — kérdezte Najn Iván.

— Ismerkedünk a szedőszekrény beosztásával — mondta gyorsan Kovács Márton.

— Helyes, nagyon helyes — énekelte a művezető. — Hol van Samu?

— Elment valahová.

— Na jó — a művezető meghajtotta magát előttünk, akár

egy primadonna. — Akkor jöjjenek szépen velem — és in- duít. Ök meg utána. A többi tanuló aggódalommal bámulta a menetet. >

A gépterembe vitte őket.

— A nyomda megismeréséhez ez is hozzátartozik! Szépén rakják fel ezeket a szedéseket a targoncára, és vigyék fel a szedőbe. Világos?

— Steyer eivtárs, ez 'segédmunka! — jegyezte meg Kovács.

— Nem, kérem. Ez munka — jelentette ki. — Vagy talán nem azért jöttek ide, hogy dolgozzanak?

— De — mondta Kovács mély hangon, gúnyos lelkesedéssel.

— Helyes — otthagyta őket. Hátratett kézzel kisétált az ajtón.

Álltak néhány pillanatig, szó nélkül.

— Te most énmíattam szenvedsz — mondta Najn Iván.

— Miattad?

—■ igen, mert rám haragszik ez a dög.

— Miért?

— Mert meglátta, hogy kocsival jöttem, artiikór jéléntkéz- tem a személyzeti osztályon.

— Van kocsid?

— Fenét. A szüléimé.. Ezt szémélyés sértésnek vélte, dzóta se képes elfelejteni. Ezért akar kiszűrhi vélem, s most énnek te is az áldozata lettél.

— Áldozata? — Kovács a léjét csóválta. — Ugyán már — végigheverédeft a sarokban félpolcólt papirbáíákón. Érré Najn Iván is odakucorodott mellé. Kóváős mégkínálta cigarettával.

— Tilos — mondta 6, s a faion lógó plakátra bökött.

— Lassan neki kéne álini trógérólni — móndta Nájn Iván.

— Nem érdemes.

— Hogyan?

— Majd felviszik a segédmunkások, a téhérlifttel. Ez a dól- guk.

— És ha észrevesz! a Stéyer.

— Bízzunk benne, hogy ném vészi észre.

Kovács bizodalma jogos volt. A múvezétóiiék csak délután jutott eszébe a dolog, de addigra ott álltak a dögnehéz, széj- válogatásra váró szédésék a helyükön, a szédötérem ráínoló- részlegénél, gondosan félpolcóJva a fa! mélié. „Majd megtanulja ez a fickó, hogy mi az ábra“ — gondolta, és visézásá- tált üvegezett kuckójába.

Najn Iván és Kovács Mártón tizénégyig hevérészett a jiá- pírtömbökön. Akkor felballagták a szédőterembé.

— Hol voltatok, kisfiáim? — éamu bácsi aggódalrfiaáan fogadta ókét. — Csak úgy elmentek, aztán a végén éngem csesznek le! Ti még meg se szólálbattók, és máris engem csesznek le.

— A művezető elvitt egy kis segédmunkára.

— Vagy úgy — enyhült meg Samu bácsi —. az más. De há valahová elmentek, mindig sztijatok. mindénért én vagyok a felelős! — rém gondterheltnek látszótt.

— Épp nem volt itt Samu bácsi.

A férfi hirtelen felkapta a fejét:

— Steyer nem kérdezte, hol vagyok?

Ök összenéztek. Aztán Najn Iván: — Dé.

— És mit mondtatok?

— Azt, hogy nem tudjuk.

— jól van — Samu bácsi megvakarta a tarkóját. — Mindjárt jövök — eliramodott a múvézétő kalíckája félé.

— Megy kimagyarázkodni — mondta Kovács. — Beszári

mókus ez ... * *.-» ■■•ng

Ekkor csöngettek; ebédidő a szedőtérmteknek. Fái kettőig. Utána kettőig a gépterem, fél háromig a könyvkötészet, az irodák és a laboratórium doigózói vonultak le a földszintre, a parányi étkezdébe. Óramű pontossággal, mindennap.

Najn Iván Kisági mellé került. Akadozva indult közöttük á társalgás, mert a szőke hajú lány megjegyzést tett a köpenyére, amint ő — már csak apja miatt is — megsértődött. De a lány kiengesztelte. Najn Iván — amikor Kisági elöréha- jolt a kenyérkosárért — belátott a biúza alá. Kéi kiváncsi, teniszlabda nagyságú melle égy pillanatra felvillant a fiú szeme előtt, ettől neki izzadni kezdett a hónalja, s érezte, hogy férfi. De Kiságiról egyelőre csák énnyit, később úgyis mindén kiderül. • (Folytatjuk]