Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-07-20 / 29. szám
10 új ifjúság JERZY HÁRASYMOWICZ Pulavában született 1933. lífin* 24-én. A lengyel költészet egyik nagy alakja; 19S3-han debütált. Eddig 18 verseskötetfe jelent meg. [Ezekből kettő vers- válogatás) Jelenleg Krakkőban él. JERZY HARASYMOWICZ versei: rl alatt Valóban mint a hold az emberek is csak az egyik oldalamról ismernek az ősziről Há za Házam szavakból épített papírdarabka Ilyen ősszel csak a toliam füstje kavarog felette Azt mondták, vihar Azt mondták vihar azt írtam vers Valamit áthúztam azt mondták kiforgatja a fákat a hegyoldalon Felkiáltójeleket írtam a villám becsapott az erdőbe Azt mondták vihar azt írtam Semmim sinn Semmim sincs ez az ősz engem is egészen szétfújt Az az út mellett futó lihegő sírásó az a kutya semmim sincs Az a csak az ég szemellenzöjével fehér kenylsren megtévesztett csákó ... .. ... ■ élő püspök az a kredenc Stanislaw Wyspianski: Apolló az Olümposzon Elemi fogalmak Az a rónán alvó ökör a fülén füstöt eregető az a ház Az a haját tépő kazal az a fedél Az a zöld fűvel töltött zsák kézelőjét magasba emelő az az ember Fordította: NESZMÉRI SÁNDOR .■■hogy a tengerész ott állt a hajókor- /Jlátnak támaszkodva, úgy tűnt, hogy vár valakit. Bal kezében összegön gyölt fehér papírcsomagot tartott, amelyen itt-ott zsírfoltok virítottak. Másik kezében a pipáját szorongatta. Egyszer csak egy sovány fiú bukkant fel néhány teherszállító kocsi közt; megállt egy pillanatra, a tenger felé nézett, majd zsebre dugott kézzel továbbsétált a móló szélén, bámészkodva vagy tán gondolataiba merülve. Mikor a hajóhoz ért, a tengerész odakiáltott neki angolul: — I say; look here! (Hé, ide figyelj!) A fiú felnézett, és meg se állva, visszaszólt neki 6 is angolul: — Hallóiul What? (Hahó! Ml az?} — Are you hungry? (Éhes vagy?) *gy kis ideig csend volt, a fiú habozott látszott, még meg is torpant egy pillanatra, mintha meg akarna állni; de végül, kényszeredett mosollyal az arcán, mégis azt mondta: — No. I am not hungry. Thank you, sailor. Nem. nem vagyok éhes. Köszönöm, tengerész). — Very well. (Akkor jó.) A tengerész kivette a szájából a pipát, köpött egyet, majd újra visszadugta, és másfelé kezdett nézelődni. A fiú, aki szé- gyellte, hogy a külseje ilyen szánalomra méltó, szemmel láthatólag sietni kezdett, mintha csak attól félne, hogy még megbánja előbbi válaszát. A következő pillanatban egy kék szemű, lenge szőke szakállú, remekbe szabott csavargó ballagott el valósztnütlenül rongyosan, hatalmas, vásott cipőjében a tengerész előtt, és az minden előzetes megszólítás nélkül rákiáltott: — Are you hungry? Még végig se mondhatta a kérdést, a csavargó már rá Is vágta, csillogó szemmel méregetve a csomagot a tengerész kezében: — Yes, sir, l am very much hungry. (I- gen, uram. Nagyon é("s vagyok.) A tengerész elmosolyodott. A csomag a levegőbe repült, s egyenesen az éhenkórász mohó kezében kötött ki. Meg se köszönte, csak leült a még langyos csomagot bontogatva, és boldogan dörzsölte a kezét, a- hogy a belsejébe pillantott. Egy kikötői csavargónak nem kell tudnia angolul, de az már megbocsáthatatlan volna, ha enni se tudna kérni valakitől, akt ezen a nyelven beszél. A fiú, aki még nem jutott messzire, megállt, és figyelte a jelenetet. Ö " is éhes volt. Épp három napja, hogy nem evett, három hosszú napja. De nem annyira a büszkeség, inkább a félénksége és a szégyen tartotta vissza, hogy ebédidőben a gőzhajók lépcsőjéhez álljon, és lesse, mikor pottyan valamelyik nagylelkű matróztól egy csomag, tele ételmaradékkal, húsdarabkákkal. Nem tudta megtenni, sose tudná megtenni. És ha va- ■ laki, mint az előbb is, felajánlotta neki a maradékát, mindig hősiesen visszautasította, pedig úgy érezte, hogy a visszautasítás megsokszorozza az éhségét. Már hatodik napja, hogy Itt kószált a kikötőben, végig a sikátorokon, mólókon. Egy angol gőzös tette ki, Punta Arenasből jövet, ott szökött meg egy hajóról, ahol a kapitány inasaként szolgált. Egy hónapot töltött Punta Arenasban mint afféle segéd . egy rákhalászattal foglalkozó osztrák mellett, aztán elrejtőzött az első északnak tartó hajón. A horgony felszedését követő napon felfedezték, és a kazánházhoz küldték dolgozni. Aztán az első nagyobb kikötőben, a- hová a hajó befutott, kitették, és ő ott maradt, mint egy ottfelejtett láda áru, amelyen se cím, se rendeltetés nem volt, se ismerőse, se pénze, de még valamirevaló foglalkozása se. Amíg a gőzös ott volt, addig még csak evett, de aztán... A nagyváros, amely ott emelkedett a kocsmákkal és olcsó panziókkal teli sikátorokon túl, nem vonzotta; fullasztónak és sötétnek érezte, mint egy börtönt, ahol nyoma sincs a tenger végtelen nagyságának, ahol a magas falak és egyenes utcák közé zárt emberek valami gyötrő Igyekezet kábulatában élik le az é- letüket. Megszállottja volt a tengernek, amely úgy töri derékba a legsimább és leqmega lapozottabb életeket, mint egy erős kar a vékony pálcát. Bár még nagyon jlatal volt. már jó néhányszor végigjárta Dél-Amerika partjait, gőzhajókon vállalva hol ilyen, hol olyan munkát, hol Ilyet, hol olyat, de ezeknek a szárazföldön nemigen vehette hasi nát. * ,'.iután a hajó elment, ö csak kószált fy^és kóborolt, a jó szerencsét várva, a- mely majd csak hozzásegíti valami megélhetéshez, amíg újra ismerős vizekre nem ér; de semmit sem talált. A kikötőben alig volt forgalom, és azon a néhány gőzösön, ahol dolgoztak, nem fogadták fel. Rengeteg volt arrafelé a hivatásos csavargó: szerződés nélküli, szökött matrózok, mint ö, vagy a rendőrség elől bújkálók; közönséges naplopók, akik ki tudja, miből élnek, koldulnak vagy lopnak, és úgy pergetik le napjaikat, mint holmi mocskos olvasó szemeit, miközben ki tudja, miféle rendkívüli alkalomra várnak, vagy tán semcát meg a testvéreit, minden, ami csak kedves és drága volt neki, felvillant kimerültségtől lecsukódó szeme előtt... Aztán lassacskán magához tért, és kezdett kiegyenesedni, miközben a belsejét égető forróság is csillapodott. Végül nagyot sóhajtva kt is egyenesedett. Még egy óra, és annyi ereje se marad, hogy megálljon, a lábán. Sietni kezdett, mintha csak egy újabb rosszulléttől menekülne, és útközben elha tárolta, hogy enni fog valahol, mindegy, hogy hol, fizetés nélkül, akkor is, ha meg szégyenítlk, megverik, lecsukják; csak az a fontos: enni, enni, enni. Százszor Is elismételte magában ezt a szót: enni, enni, enni, végül a szó elvesztette az értelmét, s csak valami meleg üresség maradt utána az agyában. W em akart elfutni; azt mondja majd a tulajdonosnak: „Uram, éhes voltam, éhes, éhes, és nincs miből fizessek... Tegyen, amit akar.“ Elérte a város első utcáit, és az egyikMANUEL ROJAS: Egy pohár tej mire se, a legfurcsább és legegzotikusabb népek és fajok fiat, még olyanoké is, a- melyekről senki ’se tudja, hogy léteznek, míg csak meg nem lát közülük egy élő példányt. Másnap, mikor látta, hogy már nem bírja soká, elhatározta, hogy akárhogy Is, de ennivalót szerez. Ahogy a rakpartot rótta, egyszer csak egy új hajót pillantott meg maga előtt, a- mely az előző este futott be, és búzát szállított. Embersor kígyózott oda-utssza, vállán nehéz zsákokkal, le a vagonoktól át egy hajóhídon, egészen a fedélzetnyílásig, ahonnan rakodómunkások vitték az árut a hajófenékbe. Egy darabig csak nézte őket, aztán bátorságát összeszedve munkába ajánlkozóiba vezetőjüknél. Felfogadták, és ő lelkesen beállt a clpekedők közé a hosszú sorba. Eleinte jól ment a munka, de azután kezdett kimerülni, és szédülés fogta el, valahányszor tétovázva, vállán a zsákkal a ha- jőhídra lépett, és meglátta a lábánál nyíló rés mélyén, a hajó oldala és a rrtoló közt, az olajfoltokkal és mindenféle szeméttel borított, tompán locsogó tengert. Főéiben volt egy rövid ebédszünet, és farmig mások a közeli söntéseket keresték fel, vagy a magukkal hozottból falatoztak, ő csak végignyúlt a földön, hogy kifújja magát, és úgy tett, mint aki nem éhes. Mire vége lelt a munkaidőnek, a végsőkig kimerült, tetőtől talpig izzadság lepte, szinte jártányt ereje se maradt. Míg a munkások szétszéledtek, leült egy halom zsákra, és figyelte a vezetőt, aztán mikor az utolsó ember is elment, odamerészkedett hozzá, és zavartan ötölve-hatolva megkérdezte, bár nem mondta meg, hogy miért, hogy nem tudnának-e ózonnal fizetni, vagy nem vehetne-e fel előleget a későbbi fizetség terhére. A vezető azt felelte, hogy Itt a munka végeztével szokás fizetni, és hogy a teljes berakodáshoz még másnap is dolgozni kell. Még egy nap! Előre pedig egy vasat se adnak. — De — mondta aztán — ha olyan sürgős, kölcsön tudok adni negyven cantavót. Több nekem sincs. Egy elkínzott mosollyal megköszönte az ajánlatot, és sarkon fordult. jtkkor egyszerre vad kétségbeesés fogata el. Éhes volt, éhes, éhes! Olyan éhes, hogy meggörnyedt tőle, mintha korbáccsal ütnék. A szeme előtt két köd lebegett, és tántorgott, mint a részeg. De mégse tudott volna panaszkodni vagy jajgatni, mert az, ami őt kínozta, sötét volt és nehéz; nem fájdalom, hanem valami tompa szorongás, megsemmisülés. Ügy é- rezte, hogy agyonnyomja valami szörnyű súly. Hirtelen égető forróságot érzett a beleiben, megállt. Előregörnyedt, egyre jobban és jobban, görcsösen összehúzódva, azt hitte, mindjárt összeesik. Ebben a pillanatban mintha egy ablak nyílt■ volna ki előtte, meglátta a házukat, az ismerős tájat, anyja arJffoi ben egy tejboltra bukkant. Szép, világos, tiszta kis üzlet volt, tele márványtetejü asztalkákkal. Egy pult mögött szőke asz- szony állt, hófehér kötényben. Ezt az üzletet választotta. Az utcában a- lig volt forgalom. Ehetett volna az egyik söntésben is, a móló közelében, de azok mind zsúfolásig tele voltak kártyázó, iszogató emberekkel. A tejboltban csak egy vendég üldögélt. Szemüveges aggastyán volt, aki a feje búbjáig egy újságba temetkezve olvasott, o- lyan mozdulatlanul, mintha odaragadt volna a székhez. Előtte az asztalkán egy pohár tej állt, amelyet már félig kiivott. írta, hogy kijöjjön, jöl-alá sétálgatott a járdán, közben úgy érezte, hogy lassan égetni kezdi a gyomrát az iménti forróság, de várt, öt-tíz, majd tizenöt percet. Aztán belefáradt, odaállt az ajtó mellé, és gyilkos pillantásokkal méregette az öreget. Ml az ördögöt olvashat akkora figyelemmel? Már-már azt képzelte, hogy egy ellensége ül ott, aki ismeri a szándékát, és mindenáron meg akarja hiúsítani. Nagy kedve lett volna bemenni, és valami sértést vágni a fejéhez, hogy elmenjen végre, valami durvaságot, vagy olyasmit, ami értésére adná, hogy ntncs joga ilyen kevés pénzért egy órát ücsörögni az újságját bújva. Végre a vendég befejezte, vagy legalábbis abbahagyta az olvasást. Egy hörpintés- sel kiitta a pohárban maradt tejet, komótosan felszedelőzködött, fizetett, és az ajtó felé Indult; görnyedt öregember volt, asztalosfélének látszott. Amint kiért az utcára, feltette a szemüvegét, újra beletemetkezett az újságba, és úgy ment lassan, tízlépésenként megállva, hogy minél jobban elmélyülhessen az olvasásban. • .árta, hogy eltávolodjék, aztán belé- Ifpett. Egy pillanatra megállt az ajtóban, tétovázva, nézegette, hová üljön, végül kiválasztott egy asztalt, és elindult arrafelé, de félúton megbánta, hátralépett, és megbotlott egy székben, a végén aztán megállapodott egy sarokasztalnál. Az asszony odament, egy ronggyal letörölte az asztallapot, és lágy hangján, melyben némi spanyolos kiejtés érződött, megkérdezte: — Mit parancsol? Nem nézett rá, úgy felelte: — Egy pohár tejet. — Nagyot? — Igen, nagyot. — Semmi mást? — Kétszersült van? — Nincs. Vaníliás keksz van. — Akkor vaníliás kekszet. Amikor az asszony hátat fordított, a fiú térdéhez dörzsölte a kezét, az olyan ember gyönyörével, aki fázik, de rövidesen valami meleget fog Inni. Az asszony visszajött, és letett elébe egy nagy pohár tejet meg egy vaníliás kekszszel teli kistányért, aztán visszafordult szokott helyére, a pult mögé. Az volt az első gondolata, hogy egy hajtásra kiissza a tejet, és aztán eszi meg a vaníliás kekszet, de rögtön le is tett róla; úgy érezte, hogy az asszony szeme kíváncsian rászegeződik. Nem mert ránézni; attól tartott, hogy ha megtenné, az asszony belelátna a leikébe, szégyenletes szándékába, és neki fel kellene állnia és el kellene mennie, még csak meg se kóstolhatná azt. amit kért. pomótosan kivett egy kekszet, beleldmártotta a tejbe, és beleharapott; kortyolt egyet a tejből, és érezte, hogy a forróság, amely újra fellángolt a gyomrában, kialszik és elmúlik. De akkor egyszerre felötlött benne, milyen kétségbeejtő is a helyzete, és egy meleg, fojtogató valami nyomult a szivétől a torkába; rá döbbent, hogy mindjárt sírni jog, hangosan sírni, és bár tudta, hogy az asszony nézi nem tudta leküzdeni, se szétoszlatni azt a forró gombócot, amely egyre jobban fojto gáttá a torkát. Visszaszorította, s míg küsz ködött vele, csak evett sietve, ijedten, fél ve, hogy a sírás megakadályozza az evés ben. Amikor végzett a tejjel, és a baníli ás keksszel, elhomályosult a szeme, és va lamt meleg gurult le az orrán, bele a po hárba. Görcsös sírás rázta meg tetőtől tál pígA kezébe temette az arcát, és sírt soká tg, szégyenében, dühében, olyan jólesően, mintha most sírna életében először. Ahogy ott sírt előregörnyedve, egyszer csak érezte, hogy egy kéz simogatja fáradtan előrebtllent fejét, és egy női hang. kedves spanyol kiejtéssel így szólt hozzá: — Sírj csak, fiam, sírj... Üjra kitöri belőle a sírás, olyan ellenáll hatatlan erővel, mint az előbb, de most már nem gyötrődve, hanem felszabadultan síri, mintha egy hűs áramlat járná át a testét, eloltva a torkát fojtogató forróságot. Sírás közben úgy tűnt, neki, hogy az élete és az érzelmei megtisztulnak, mint a vízsugár alá tartott pohár, és visszanyerik régi tisztaságukat, szilárdságukat. maikor lecsillapodott, megtörölte a szelemét és az arcát zsebkendőjével; most már nyugodt volt. Felemelte a fejét, és az asszonyra pillantott, de az már nem őt nézte, az utca felé nézett, valami távoli pontra, és az arca szomorú volt. Előtte az asztalkán még egy teli pohár tej állt, meg egy kistányér, púposán megrakva vaníliás keksszel; lassan evett, nem gondolt semmire, mintha mi sem történt volna, mintha otthon volna, és az asszony ott a pult mögött az édesanyja lenne. Mire befejezte, kint már besötétedett, és az üzletben Is égett a villany. Még ült egy darabig, és azon gondolkozott, hogy bú- 1 csúzzék el az asszonytól, de semmi jó nem jutott az eszébe. Végül felállt, és egyszerűen azt mondta: — Köszönöm szépen, asszonyom, isten vele.... — Isten vele, fiam... — mondta az asz- szony. Kiment. A tenger felől hűs szél fújt a sírástól felhevült arcába. Egy darabig céltalanul kószált, aztán elindul* egy utcán, le a mólókhoz. Csodálatos éjszaka volt, a nyári égen óriási csillagok szikráztak. Ászőke asszonyra gondolt, aki olyan nagylelkű volt hozzá, és eltökélte, hogy illendően kifizeti és kárpótolja mindenért, amint tesz pénze; de égő arca hevével együtt ezek a hálás gondolatok is tovatűntek, míg végül nyomuk se maradt, és az épp most átélt esemény is eltávolodott, majd elenyészett életútjának egy ka- nywában. Egyszer azon kapta magát, hogy dúdol- gat. Vidáman kihúzta magát, és határozott, kemény léptekkel ment tovább. Kiért a tengerpartra, és könúyedén, szinte újjáéledve járkált fel és alá, mintha azelőtt szétszórt belső energiái, egyetlen szilárd erővé formálódva, újraegyesültek volna. Aztán a napi munka fáradsága ólmos zsibbadásként kezdett felkúszni a lábában; leült egy zsákhalomra. Nézte a tengert. A móló és a hajók fémjel, mint egy vörösesarany zuhatag, lágyan remegtek szerte a vízen. Hanyatt feküdt, hosszan bámulva az -eget. Se gondolkodni se énekelni, se beszélni nem volt kedve. Érezte, hogy él, ez volt az egész. Végül elaludt, arcával a tenger felé fordulva. TOMCSÄNYI JUDIT fordítása
