Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-12-14 / 50-51. szám
— ÉNEK TISZTA ÉGÉRT 4z eget kémlelem, az arcom égre nyíló ablak, melyen ki szabad néznie a pelém zárt rabnak, . és zsibbadt vágya, gondja álma a testtől szabadulva belehasít szárnyával a végtelen azúrba. A roppant eget kémlelem már évezredek óta, egek útján érkezik a i porban élők sorsa, a verőfény, a jégverés is egy forrásból támad, az ég simítja, s ostorozza sorsképpé orcámat. A magas kékség felé tör reményem fenyőágja, játékká menekült örömek gömbjeit rakom rája: íme létünk áramvonalas rakétalövedéke, mely nem fenyeget, nem okád füstöt a tiszta égre. Az eget kémlelem, az arcom égre nyíló ablak, mélyért ki szabad néznie a belém zárt rabnak, és zsibbadt vágya, gondja, álma a testtől szabadulva belehasíthat szárnyával a felhőtlen azúrba. Kivárt találkozás éneke Te vagy a Várvavárt, száz közül századik, mégis a Legelső, kit egyszer vártam csak: kezdettől örökké, aki megkésve jött, mégis a Legelső. Most pedig a kötéltáncosok szánjanak békésen a biztos talajra, a komor katonák csapata ezentúl parittyás gyerekként vígan madarászhat. Te, kedves, foglald el helyedet a világ közepén, hogy mindenki lásson, mikor engem nézel. Életem képlete: tört órák, tört hitek, légy te a megoldó legkisebb többszörös; tételek fokáról pattanjon le a zár, sétára csábítson útvesztők erdeje, — . s meglátod, kedvedért a kudarc-emlékű világból Játékvárt építek teneked. Az egymásra törő napok közt bolyongva egyszer csak megállunk kettős önmagunknál és rádöbbenünk, hogy páros magányunkban nem is Jelentünk már kerek többesszámot. S akkor megfontoltan berendezkedünk az érett szerelemre. Valahol, valahol közel az egekhez, nagy földi vágyakkal: négy fal, tányér, asztal, kés, kanál — és egy ágy, fölötte kis lámpa, annyira közel, hogy fekve is elérjük bizüos kapcsolóját. Az irodalmi oldalakat ARANY LÁSZLÓ illusztrálta A késlekedő télhez Csak vártalak, csak lestelek, hogy hoznak csípős reggelek, Jeleznek kivont jégcsapok és jégvirágos ablakok, fagyos szelek kiáltanak, hóviharral is vártalak — s hogy kedved más tájakra visz, most kérőn csalogatlak Is. Hívlak vetésre takarónak, játékainkhoz; hőgolyónak, érkezésed a .kamasz várja: siklásra kész új korcsolyája, hívlak a víg gyermekseregnek, kik majd a völgybe ereszkednek, hívlak — s fogadnánk friss derűvel, csattanó kacaj-csengettyűvel. Ha kérőn is hiába hívlak, sürgetlek, húzlak, bátorítlak: ne nézz szánakozón reánk, van már cipőnk, meleg ruhánk, mérged arcunkba csaphatod, meglásd, egyikünk sem vacog, csattoghat jegyes fagy-fogad, bennünk a tűz le nem lohad, s bár hóviharral érkezel, akkor is — szép vendég leszel. PETRIK JÓZSEF VERSEI: § szeretet A szavak visszhangját a szívek, érlelik, izomfészkek, honnan madárként repülnek el a messzeségbe, fel a magasságba, beleolvadnak a tárgyakba, a tájba — és aki lélegzik, gyanútlan beszívja, aki kenyeret szel. kenyérben ízleli, a gyermek mesében hallja. édesanyák tekintetéből is csak az a szó árad, amelynek visszhangiát 'orró izomfészkek előre — érlelték. Mi a SZERETETNEK növesztettünk szárnyat hogy a fenyők ívén, a dalaink hídján, patakok medrében, rétek csendje felett madárként repüljön széles messzeségbe, tágas magasságba, beleolvadjon a tárgyakba, a tájba, és aki lélegzik, szívja be gyanútlan. s kenyérben ízlelje, aki kenyeret szel, hallják a gyermekek mesében, áradjam gondos édesanyák lágy tekintetéből. A SOKSZlNÍ u Üres a szó, ha elcsépelik, kongó rossz fazék, zománctalan. Ezerszer súgom, zengem: Béke! A szónak mindig új színe van. Kikeletkor a bomló rügyek sóhajtják szerte: Béke, béke.., induló vetésekben zöldell, biztat az új kenyér reménye. Arany kalásszal zsongja nyáron e szót a szárba szökkent élet, róla dalol, az ember izma, a gépek, is róla zenélnek. Számokkal, betűkkel a béke küzd meg az iskolapadokban, ládát, puttonyt tölt meg gyümölccsel, mikor a lomb arannyá lobban. És fenyőillatú a béke, hópehely szárnyon hulló halk dal, de ujjongó is: együtt száguld a dombról sikló gyermekbaddal. — Akinek a háborgás kedves, ajkán üresen hangzik: Béke. Nekünk életet, jövőt jelent és tettel, harccal küzdünk érte. Egy*szép a tét A tél akkor szép igazán, ha szikrázva szökik a szán. Fürgén suhan a fák alatt és felkavarja a havat. Szép a tél, ha a korcsolya a nyolcasokat rajzolja. A kacsok, ékek. vonalak — jégbe vésett öröm-szavak. Öröm a tél mindenkinek, ha nem gyötri éhség, hideg. Mikor az arc mosolyteli, s bnndás sapka szegélyezi Míg kint a hóvihar dudál, lágy otthon, gőzlő ebéd vár. S szép szó. melyen a szív beszél — úgy szép a tél, úgy szép a tél. A MEGHAJLÁS VERSE Tél elején sivár s lombtalan az ég. ßletünk csonka ága társtalan jajt kiáltva nyúlik föl az alkony fagyos látkörébe. Lépteinket ezer indulat vezérli, mégsem jutunk túl egy mágnes mezején: mert a robbanó zaj, a vihar,üvöltés elveszöen gyengébb ~ a szerető anya teljízü szavánál. Törzsünkbe fölszívjuk szűzi arcok pírját, nagy szemek kék lángját, kecses lábak ívét, álmatlan éjeken fehérrózsa keblek hulláma, az álmunk, de a rétegeink gyöngyrejtö legmélyén a bölcsödül lassú szárnyalása zümmög Érzem is, azért lett váltam teherbíró, derekam sudár fa, homlokom ezüst hold hogy erőm teljében, ifjúságom csúcsán 'e tudjak hajolni öregedő anyám megfáradt lábához '/ T
