Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-11-09 / 45. szám

T

5

nőtt hegy els .között. A fürdésről lemondva Inkább a- laposan körülnéztem a környéken. Felmásztam egy magas dombra, onnét gyönyörködtem a szép látványban: magas hegyek közé ágyazva kéklett alattam a Szevan-tő. Azonkívül, hogy hagy kirándulóközpont, van még egy másik, ennél is fontosabb feladata: a belőle eredő Raz- dan-folyó viszi az életet jelentő vizet a fővárosnak. Ezen a vidéken, távol a tengertől, a száraz éghajlat következtében csak ott virágzik az élet, ahol állandó folyóvíz vagy tó van.

A fenti gondolatsort közben háromszor is meg kellett szakítanom, mert sajnos mindig olyan autót stoppoltam, amely rövid idő múlva lerakta utasát, mert tovább már nem ment. De még így is nem egészen két óra múlva megérkeztem utam céljához, az örmény SZSZK székhelyére, Jerevánba.

A világ egyik legöregebb, mai napig is lakott települése (több mint 2700 éves) az ókori Erebuni helyén é- pült majd milliós város.

A város nagyobbik része az utóbbi negyven-ötven év alatt épült (1920-ban még csak körülbelül 30 000 lakosa volt), s ez rányomja bélyegét az egész város hangulatára. A rengeteg látnivaló közül érdemes megemlíteni az egyik legértékesebbet, a Matenadarant, a régi örmény írásos emlékek múzeumát. Nem messze a központtól itt őrzik a sok száz évvel ezelőtt készült gyönyörű, a mai napig is élénk színekkel pompázó miniatűröket, a vallási tárgyú könyveket, az örmény kultúra felbecsülhetetlen értékű kulturális emlékeit.

Maga a város egy óriási, hegyekkel körülvett, szélvédett völgykatlanban fekszik. A széles környék, mint errefelé általában, eléggé kopár, lehangoló látványt nyújt, ezzel szemben Jereván olyan, mint egy virágzó rét. A halványpiros mellett (rengeteg nagy épület ilyen színű vulkanikus kőkockákból épült) a növényzet üde zöldje a város másik jellegzetes színe. Jellemző a helybeliek növénysze- retetére például az, amit házigazdáméknál is láttam. A modern külvárosban lévő, négyemeletes épület elé a lakók egy nagy szőlőlugast telepítettek, és azt közösen gondozzák. A lugas egy jókora udvarrészt teljesen befed, lombjai alatt a hűs téren délutánonként összejönnek a szomszédok beszélgetni, kártyázgatni.

Ha a Jerevánba látogatónak szerencséje van, és jó időt fog ki, megláthatja a város fölé emelkedő hófödte hegycsúcsot, az Ararátot. Nekem az egyik kora hajnalon részem lehetett ebben a szerencsében. Azóta valahányszor csak felidézem ennek az utamnak az emlékeit, mindig ez a felejthetetlen látvány jut először az eszembe, és számomra egész Örményországot jelképezi.

KÄLNOKI GYULA Foto: a szerző i

______________

A teljes sötétség beállta előtt meg akartam nézni a szobrot, de természetesen előtte még kicseréltük címünket.

— Jó nápot kivanokl — mondta nagy mosolyogva a juhpásztor, mikor megtudta, ki'vagyok.

— Jó napot — feleltem szinte gépiesen, és csak u- tána rőkönyödtem meg egy pillanatra. Örményország hegyei között voltam, pár ezer kilométerre otthonunktól, s bizony nem éppen mindennapi esemény, ha az embert magyarul köszöntik. A rejtélyre aztán gyorsan fény derült. Új ismerősöm, Kara- petovics Mnacakan szavaiból kiderült — de most már oroszul beszélt, mert magyar nyelvtudása ezzel a két szóval ki is merült —, hogy még a második világháború alatt mint szovjet katona járt Magyarországon, s akkor ragadt rá néhány szó. Az azóta eltelt három évtized alatt csak ez a köszönés maradt meg az emlékezetében.

onnét országút vezetett, a- melyen szálláshelyemre, Jerevánba akartam eljutni. Az autóbuszra sokat kellett volna várnom, ezért gondoltam egyet, megpróbálkozom a stoppal. Kíváncsi voltam

július eleje volt, alaposan tűzött a nap, ezért meg a- kartam fürödni. Találtam is strandot, tele emberekkel, de a nagy hőség ellenére a- lig néhányan fürödtek, azok is csak közvetlenül a part

A nap már nyugovóra készült, ezért lassan ballagva terelte, nyáját a juhakol felé, s közben mindenféléről beszélgettünk. Én az iránt érdeklődtem, van-e valami érdekes látnivaló a környéken. Tapasztalatból tudom, hogy az Ilyen rákérdezés nagyon hasznos lehet, mert ha a turista eljut valamilyen idegen vidékre, és ha tud is az útikalauzokból, prospektusokból a nevezetességekről, a helybeliek így is szólnak olyan érdekességekről, amelyeket az „hivatalos úton“ nemigen tudna meg. Ez a rákérdezés módszer tehát most Is bevált.

— Látod ott azt a női szobrot? Az az Ahtamarl — mutatott a Szevan-tó partja felé. — Valamikor nagyon régen élt itt a tóparton egy gyönyörű leány, Tamarnak hívták. «Egy fiú a túlsó partról halálosan beleszeretett,- s nagy örömére a lány is viszonozta a szerelmét. Minden este a megbeszélt időben Tamar nagy titokban lámpát gyújtott, hogy mutassa az utat a kedvesének, és az a sötétben átúszott hozzá. Nem is volt baj addig, amíg Tamar szülei véletlenül rá nem jöttek a dologra. Nagyon ellene voltak a szerelmüknek, és az egyik este, amikor a fiú már a tó közepébe jutott, az apa erőszakkal eloltotta a lámpást. A fiú a sötétségben nem tudott tájékozódni, eltévedt, és fuldokolni kezdett. Kétségbeesésében utolsó erejéből még felkiáltott — Ah, Tamarl —, s utána örökre elmerült. A leány bánatában öngyilkos lett, egy szikláról a tóba ugrott. Nagy szerelmük emlékérd emelték ezt a szobrot, és a fiú utolsó szavairól nevezték el Ahta marnakl

A szobor tipikus örmény népi stílusban készült, szép, finom arcú lányt ábrázolt, kezében olajmécses.

Szerencsére nem messze

Jereván főtere

David Szaszunszkij — az örmény legendák hőse

lehet-e így utazni a Kaukázus vidékén. LehetettI Talán még jobban, mint mifelénk.

A szép, később négysávossá szélesedő aszfaltút jó darabon követte a Szevan-tő partját, majd hirtelen délre kanyarodva Jerevánnak tartott. Otközben gondolatban felidéztem az aznap látottakat. Korán reggeltől a Szevan-tó partján bolyongtam.

mellett úszkáltak. Nyugodtan beugrottam a vízbe, de a lehető leggyorsabban a partra iszkoltam. A víz o- lyan „meleg“ lehetett (számomra), mint mifelénk a Duna, zajláskor, Hát ezért fürödtek az emberek inkább a napfényben, mint a vízben! A tó ugyanis majdnem kétezer méter magasan fekszik a tenger szintje felett, a fák nélküli, dús fűvel beSZÖRNYEK

ALKONYA

m

A halálra ítéltek az ítélethirdetés után kegyelemért fulyamndlak a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, a- mely az államhatalmat gyakorolta akkor Németországban. Göring még egy külön kéréssel fordult a Bizottsághoz. Kérte, hegy a kötél általi halálbüntetést, ha nem kap kegyelmet, változtassák golyó általira. A Bizottság a kérelmet elutasította, és október 16-ra tűzte ki az ítéletek végrehajtását.

Az elítéltekkel csak az utolsó pillanatban tudatták az időpontot. A kivégzés helyéül a börtön udvarán álló tornatermet választották. Külön ajtót vágtak a falba, hogy észrevétlenül szállíthassák be az állványokat és a bitófákat. Az elítéltek között mégis szétfutott a hír: ma éjszaka lesz a kivégzés.

GÖRING MÉGIS MEGSZÖKIK

Még körülbelül egy órával a villanyoltás előtt Göring cellájában az asztalhoz ült, és levelet írt. Majd felállt, és a cellában levő vécéhez ment. Ez volt az egyetlen hely, ahová a kémlelőlyukon állandóan figyelő őr nem láthatott. Néhány másodperccel később Göring visszament az ágyához és lefeküdt. Kezét, ahogy a szabály előírta a pokrócon tartatta, és a mennyezetet bámulta. Az őr gondosan figyelte, de Göring már végrehajtotta „cselét". Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg a vénénél volt, valahonnan elővett egy ciánkális fiolát. Hogy hol tartotta a mai napig sem sikerült megállapítani. és a szájába tette.

Este 10 óra 45 perc volt. Göring csukott szája keskeny résként húzódott puffadt arcán. A kémlelőlyukra nézett, és tekintete találkozott az őrével. Akkor hirtelen iisszeszorítnlta az állkapcsát, és elharapta a fiolát. A méreg lefolyt a torkába. Hirtelen összerándult, hör- gés tört fel belőle. Az őr látta rándulásait, és hallotta a hörgést. Odakiáltott a többi őrnek, és kinyitotta a cella ajtaját. Mire a többi őr és egy tiszt berohant, a szeme már megüvegesedett. A Reichs-marsall halott volt. Neki is sikerült megszöknie a hóhér kezéből. A többi fogoly kPzére azonnal bilincset raktak.

FINITA

Közben a tornateremben Woods őrmester nem tétlenkedett. Segédeivel felállították a három emelvényt. Mindegyikre tizenhárom lépcső vezetett, és mindegyiken ott állt egy-egy bilófa. Alattuk az emelvények padlóján csapőajtó volt, amely egy kar elmozdítására kinyílt Az állványok alját fekete posztóval vonták be.

Egy órakor éjfél után B. C. Andrus kapitány, a börtön parancsnoka az amerikai igazságszolgáltatás szabályai szerint a börtön udvarán a cellák ablakai alatt e- melt hangon felolvasta _az ítéletet, A tolmács szavai messze hangzottak az esős éjszakába: „Tod durch den Strang — Kötél általi halál!“

Utána Andrus kapitány végigjárta a cellákat, és még egyszer külön-külön is felolvasta az Ítéletet.

Ezután az őrök mindegyiknek odavitték a ruháját. Valamennyien átöltöztek, csak Streicher nem volt hajlandó. Amikor Ribbentrop elkészült az átöltözéssel, Andrus beszólt a cellába: „Kövessen!“ Ribbentrop remegő lábbal jött ki, és elindult le a tornaterembe. Elöl Andrus kapitány, utána aa, elítélt két őrrel közrefogva, utána pedig egy lelkész. A tornateremben már összegyűltek a kivégzéshez rendült hivatalos személyek. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselői, a Katonai Bíróság tagjai, néhány kijelölt újságíró és négy német tanú.

Amikor a menet a tornaterem ajtajához ért, Andrus háromszor kopogott Az ajtó kinyílt, és egy amerikai ezredes vette át az elítéltet. „Kérdezze meg az elítélt nevét“ — utasította a hivatalos tolmácsot“. Joachim von Ribbentrop“ — válaszolta remegő hangon, és felpillantott az akasztóiéra, szeme összeszűkült, majd elindult felfelé a tizenhárom lépcsőn.

Woods, a hóhér hozzálépett, és a nyakára tette a tizenhárom csomóval megkötött kötelet. Közben az egyik segédje Ribbentrop lábát kötötte össze, Woods pedig fekete csuklyát húzott a fejére. Utána meghúzta a csa- poaito fogantyúját, és Ribbentrop belezuhant a halálba.

Néhány perc múlva egy szovjet és egy amerikai orvos lépett a fekete posztó mögé az állvány alá. Tizenkilenc perccel azután, hogy Woods őrmester meghúzta a csapóajtó fogantyúját, az orvosok jelentették: „Az elítélt meghalt “

Ezután Keitel marsall következett. Igyekezett katonásan menni, pedig még néhány perccel előtte a cellában sírngörcsöt kapott. Amikor Keitel is meghalt a másik akasztófán, Woods őrmester harci késével elvágta a két kötelet. Négy katona lépett be két hordággyal, és erre fektették a holttestekéi.

Woods ismét „üzemképessé“ tette a két akasztófát (a harmadikat tartaléknak állították fel), s következtek a többiek: Kaltenhriinner, Rosenberg, Frank, őket követte Streicher, akit közben sikerült az őröknek felöltöztetniük és szó szerint lecipelniük a tornaterembe. Amikor felért az emelvényre, náci köszöntésre emelte kezét és azt ordította: „Heil Hitler!“. Woods arcába üvöltötte, miközben az a nyakára tette a kötelet: „Téged is felakasztanak majd“. Az akasztófa alatt sem józanodon ki fasiszta őrületéből.

Hajnali 4-kor a tíz holttestet két szigorúan őrzött teherautóra rakták, a kncsik kihajtottak a börtönből és megindultak München leié. Az újságírók tucatjai, akik egész éjszaka a bőrtön előtt várakoztak az esőben, a kocsik után eredtek. A kisérő katonai gépkocsi azonban keresztbe fordult előttük az úton, és egy amerikai tiszt azzal fenyegette meg őket, hogy tüzet nyit rájuk. A teherautók tnvábbrobogtak hátborzongató rakományukkal a titkos úticél Dachau felé.

Még egyszer, utoljára befűtötték a hírhedt koncentrációs tábor szörnyű kemencéit, melyek annyi ember testét nyelték el. Most azoknak a tetemét lökték beléjük, akik valaha emberi testekkel tömték meg a kemencéket. Jelkép is meg igazságos ítélet is. Hamvaikat kikotorták, összegyűjtötték és titokban egy folyóba szórták.

. '.. i ji.it ....• r ... ,i (Vége)