Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-11-02 / 44. szám

I

9

(„Csallóközben még azon i- dobén, mielőtt Csallóközzé lett volna, szép aranyhajú tündérlányok jártak át a Macska-réven a mogyorósi uraság rétjére. Egy agg fűzfa alatt, mely máig látható, teríték meg éjente asztalukat; kinek kedve tartá, az

hozzá állhatott és jóllakhatott, távoztukkor sarujukból

aranypor hullott a nyomukba. Ki mennyit bírt, annyit szedhetett, nem is volt akkor sem koldus, sem szegény áz egész tájékon..,“ — Püspöki Nagy Péter: Püspöki mezőváros története című könyvének harmadik fejezetéből.)

Régen készültem Podunajské Biskupicébe Nagy József grafikushoz, de valahogy ifiégsem jutottam el. Hogy miért, azt most ne firtassuk. Most, hogy végre mégis itt vagyok a szülői ház mögött lévő szerény, saját maga építette műtermében, sokkal nagyobb meglepetéseknek vagyok a részese, mintsem, hogy a régi dolgokról beszéljek.

Az ajtóval szemben — erről kell rögtön az elején beszélnem — lóg egy nagy, csodálaHUM

A NYOMUKBA

LÁTOGATÁS NAGY JÓZSEF GRAFIKUSNÁL

fosán szép faliszőnyegterv (s néhány még összegöngyölve a sorokban a falnak támasztva). Milyen is ez a kék, piros, fekete, lila színekben fürdő kép (illetve milyenek is, hiszen e- gylk erősebb, mint a másik)? Ha szóban egyáltalán el tudnám mondani a csallóközi tündérlegendát megelevenítő, életre keltő szőnyegterv tartalmát, a kecses, légiesen madárrá libbenő leánytest ívét, a kék színek vibráló fényét, a pirosak lángolását, a két szín harcát,

feszültségét, talán a legnagyobb csodát- művelném, mint ahogy maga Nagy József is azt tette, amikor egy baráti szóra nekilátott, s elkészítette ezt a több mint három és fél méter széles, két méter magas szőnyegtervet.

— A Nővé Zámky-i (Érsekújvári) Járási Nemzeti Bizottság elnöke egy baráti beszélgetés alkalmával mondta — meséli a kép születéséről a mester —, hogy készítsek nekik valami szép szőnyegtervet.

Jó, egyeztem bele, s nekilát- váró tanulmányban meg ezek- királyok elevenedik meg. A nép tam. Vagy fél év múlva, ami- ben a szőnyegtervekben foglal- életének más mozzanatait ra- kor már majdnem kész voltam ta össze kutatásainak az ered- gadja meg a Hálóvető és a a munkával, jött a bocsánatké- ményét. Ezért van aztán, hogy Szántővető clmüekben. Mit rő levél, hogy sajnos, egy új, m(g más művészeknél legtöbb- mondjak róluk? Az utóbbik az azokban a napokban megjelent szőr manűrnek, üres, a színek- állat és az ember egyként fe- rendelet értelmében már nem kel való játéknak találom az szül a földnek, s az végül is vásárolhatják meg öreg épüle- ilyesmit, nála szuggesztív erők megnyílik és forró sárga nap- tükbe a szőnyeget... Hát mit szimbólumát érzem a képen, és ként fordul ki. Találhat ennél csinálhattam? A megegyezés nemcsak a nagy ívekben gyű- szebb és erősebb szimbólumot baráti volt, befejeztem a képet, rűző, lendülő, támadó színek e- valaki a nép küzdelmére, való- $ klszegeztem a műterem falá- rejét, a nyalábnyi fénycsóvák di végső győzelmére? ra... játékát, hadakozását, hanem a Két vagy három évvel az* kísérő szót is valódinak, igaz- előtt azt írta Duba Gyula az

Kár, mert így lassan tönkre- nak találom. Irodalmi Szemlében, hogy nagy

megy, mehet, pedig még a leg- Itt él a Csallóköz felső meglepetés számára a művész

előkelőbb fogadóknak, tanács- csücskében. Mi is adhat neki munkássága. És ez így Igaz. termeknek is egyedi dísze, éke áttekintette a terület irodai- Amikor beléptem a műtermébe, lehetne. Van benne valami e- mát, és egy könyvnyi kiadásra magam sem tudtam róla sokat, gészen különleges, valami egyszeri és megismételhetetlen.

Csak Csontváry képeiről árad ilyen lenyűgöző szuggesztivitás, ilyen elemi feszültség.

Egy másik, az előbbinél is nagyobb szőnyegterv, a Kapu, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére készült, és hasonló elemi erőket hordoz magában.

De hát: „Nagy, túlságosan is nagyi“ — vélte a bizottság, s kilencezer korona jutalomban részesítette a művészt, ki azonban már nem állították a művét, s hogy megszövessék, arra talán nem is gondoltak. Pedig ebben az alkotásában is micsoda erő, micsoda nagyság feszüli

— A világforradalom harca... Két szín, kék és a piros harcával, küzdelmével próbáltam megeleveníteni, életre kelteni a két ideológia közti gyürködést, a világíorradalom előrenyomulását, végső győzelmét.... — magyarázza a művész, s közben, hogy láthassam is, szétgöngyölíti a nagy képet. És állok lenyűgözve a látványtól. Hogy is mondjam, ha mindezt mástól és más kép előtt hallom, talán magam is sablonosnak, hamisnak találom. Am itt, és ez előtt a kép előtt hitelesnek érzem, az utolsó pontjáig igaznak. A művész éveken keresztül foglalkozott a színek értékével. Goethétől egészen napjainkig

Sakkozók (fametszet az Apukalipszis című sorozatból)

Fotó: Csáder

ennyi erőt? Nem tudom. Egy biztos, alkotásaiban lappang valami mélyen rejlő erő, azonosulás a néppel, a hagyomány és az egyéniség egymásra ta- láltsága, akárcsak a szavaiban.

— Itt születtem és itt is é- lek, a Csallóköz népe között — vallja. — Gyönyörű ez a táj, szeretem, s felüdülök tőle. S ugyanígy vagyok a néppel. Még ma is itt élek apám, a- nyám, öcsém, bátyám környezetében. Élem az ő életüket, s az egész falu, egész sziget népének az életét. És ebből merítem a mondanivalómat — mondja, s közben rendezgeti a falra is kifüggesztett csallóközi témájú színes, fametszetso- rozat újabb lapjait.

Az egyiken a Csodaszarvas legendája, a másikon a Háromnem láttam munkáinak legjavát, de aztán hogy beszélgettünk, sorban előkerültek a régebbi sorozatok. Az Ady-soro- zat, aztán a Tanácsköztársaságról szóló sorozat. Majd az ú- jabb az Apokalipszis néhány már kész lapja. Vele párhuzamosan egy másik, a foltok és vonalak problematikáját feldolgozó tanulmányba fogott. Hogy milyen lesz az eredmény? E- gyik-másik lapja már elkészült, s Jelzi nemcsak azt, hogy milyen irányba indult el, hanem azt is, mit is vett célba, s miért is száll síkra. A civilizáció ártalmaitól szeretné megóvni az embereket, s visszahozni a legendabeli aranykort a szigetre, hogy aranypor, ne pedig ful- lasztő köd hulljon rájuk.

NÉMETH ISTVÁN

— Olvasztott Jégből? — csodálkozott a lány. Nagy világos- barna szemét tágra nyitotta, úgy nézett ki, mint egy mókus.

— Tényleg?

— Tényleg — mondta Najn Iván, roppant komolyan. — És nekem már csak selejtes kesztyű jutott, egy négyu)]as. — E- zért aztán az ötödiket le kellett vágnil

— A — Győry Kati elhúzta a száját —, te nem veszel engem komolyan.

Ebben maradtak.

Aznap este krimi ment a tévében, nézni akarta. De nem lehetett, mert betoppant Vilmos bácsi, egy üveg borral.

— Na fiú, megy az egyetem?

— Ahogy viszik.

— Jől van -- ütögette meg a tarkóját Vilmos bácsi. — Az a fő, hogy most már végre egyenesbe jöttél.

— Egyenesbe — ismételte Najif Iván.

— Ne sajnáld a nyomdában töltött időt! Nem voltak azok kárba veszett hónapok!

— Hát... — fintorított Najn Iván, nem túl sok meggyőződéssel.

— Tapasztalatokat szereztél, s az a legfontosabb. Az ember annál többet ér, minél tapasztaltabb. Hidd el, csak nyertél rajta.

— Egy ujjamat mindenesetre vesztettem — emelte föl a bal kezét.

Vilmos bácsi kényszeredetten nevetett, és másra terelte a szót. Politizáltak az apjával. Najn Iván hallgatta egy darabig, aztán ment lefeküdni.

Teltek a napok, eljött a Mikulás ideje. Kemény télnek néztek elébe, az utcát már fehérbe borította a hó. Kirakatokat nézegettek Katival, ajándékot akartak venni egymásnak. És akkor az utazási iroda kirakatában Najn Iván szeme megakadt egy prospektuson. Szép színes borítója volt, két képpel. Az egyiken valami tengerpart, borzas sziklákkal. A másikon begyi tisztás, fürdőruhás nő. Csillog a bőre a napfény- ben.

Azonnal ráismert. A fürdőruhás lányon látszott az átlós karcolás. Najn Iván árjának nyoma.

— Ezt a prospektust szerezd meg nekem — mondta Győry Katinak.

— Miért?

— Csak. Kedvem szottyant rá. Ezt kérem Mikulásra.

— Utazni akarsz? — kérdezte a lány csodálkozva.

— Nem. Illetve igen — helyesbítette önmagát, hógy elvágja a további kérdéseket.

A lány bement, elkérte a prospektust. Ráadásul azért vett a fiútiak egy nagy doboz, konyakos meggyet. Cserébe piros színű szőrnyuszit kapott.

— Nyuszit a nyuszinak — mondta Najn Iván. Nagyon tetszett neki ez a Győri Kati.

Otthon kitette a szekretár lehajthatós részére a brosúrát. Bámulta a címlapot, nagy elmélyültséggel. „Újra szedette a sorokat — állapította meg. — Garmondból.“

Végighúzta a kezét a sima műnyomó papíron.

„De a klisén nem vette észre a karcolást“ — gondolta elégedetten. Aztán eszébe jutott, lehet, hogy nem is a művezető szedette át a betűket, hiszen egy darabig ő is betegállományban volt.

Eltette a prospektust a szekrénybe, leghátulra, a lomok közé. Szívesen bambult volna még fölötte, de hát tanulnia kellett, közeledett a vizsgaidőszak.

És a napok, a hetek, a hónapok továbbra is csak teltek, talán egy kicsit még gyorsabban, mint eddig. A nyomdában töltött kilenc hónap eseményeit laza ködbe burkolta az idő. Apró emlékpontokká zsugorodtak. Egy-egy napból, hétből, hó- hónapból csak ezek a pontok maradtak meg.

Másból sem áll az ember, mint emlékeiből. „Jó pont, rossz pont“ — gondolta Najn Iván, s egy pillanatra Búza Sándor jutott az eszébe.

Ha kiradíroznánk a rossz pontokat, eltűnnének a jók is. összeérnek. (Sajnost Szerencsére?) Mindegy, ezeket a pontokat sehogy se lehet eltüntetni. Olyan radír nincs. Najn Iván egy esős, szeptemberi napon járt utoljára a Balatoni Nyomdában. A Rákóczi úton nem talált parkolóhelyet, arra gondolt, hogy megint a Dimény utcában áll le, a kapu előtt, ahogyan akkor régen, legelőször, de aztán mégis inkább az egyik közeli, szabálytalan formájú téren hagyta a Trabantot.

A falábú portás ült a fülkében, riadtan nézett rá, de Najn Iván nem törődött vele. Ballagott föl a másodikra, a szedőterembe. A csapóajtónál tétovázott. Végül aztán nem ment be, „előbb elintézem a formaságokat“ — gondolta.

Személyzeti osztály, munkaügyi osztály, sportfelelős, könyvtáros ... Mindenütt aláírattak vele egy csomó papírt. Másfél óráig tartott, mire kész lett.

Visszasétált a második emeletre.

Végigment a regélők között. Kereste szemével azokat a munkásokat, akik ellene tanúskodtak. Zavartan elfordultak, úgy csináltak, mintha észre sem vennék.

Dunkelmann odajött hozzá. Szorongatta a kezét:

— Ez igazán szép dologi Egyetem! Őszintén gratulálok.

Jólesett. Addigra már köréje gyűltek az ipari tanulók.

— Szevasz, öreg — ütötte hátba Kovács Márton. — Mi van véled?

— Semmi új. Hét itt?

— A szokásos.

Kiságitól puszival búcsúzott, a többiektől kézfogással. Felírták a címét, hogy majd telefonálnak, jelentkeznek, de Najn Iván tudta, abból semmi se lesz.

Már Indult volna, amikor megjeleni a művezető:

— Mi folyik itt?

A srácok széirel'bentek.

— Maga mit keres itt? Tűnjön el!

— Megyek — mondta Najn Iván.

— Idegen csak igazgatói engedéllyel léphet he a szedőterembe1

— Idegen — ismételte Najn Iván. Hallgatta a művezető pattogását, semmi kedve nem volt feleselni. „Te itt maradsz, én -pedig elmegyek — gondolta. — Megértem, hogy ez rosz- szul esik neked."

Ballagott kifelé. Aztán megállt:

— Majdnem elfelejtettem!

Ment a teherfelvonóhoz, elbúcsúzni Marikától. Még egy utolsót liftezett, négyszer a pincétől a tetőig és vissza.

— Hát elmész — mondta Marika.

— El.

— Aztán jó legyél.

— jó lpszek.

A nő megsimogatta az arcát. Kirakta a földszinten. Najn Iván a kapuból még visszafordult, látta, hogy a portás gú- vadt szemmel figyel. Marika pedig integet az ép karjával.

Kilépett az utcára. Arcul csapta a szél.

„Úgy megyek el. ahogy jöttem — gondolta. Bal kezére pillantott, elkomorodott.

Indult, sietős léptekkel. Hátra se nézett. De a szemében még iő ideig ott maradt a Balatoni Nyomda barnára koszladt épülete, fülében a zübögő gépek moraja. Ment, futott, rohant 1973—1974 vége

Madarak — gobelinterv 151x391 cm