Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-02 / 44. szám
> I A kormány Petrográdból Moszkvába költözött. Nem sokkal azután a „Nép hatalma“ szerkesztősége a lefortovő! laktanyába küldött ki: hallgassam meg Lenint, aki a leszerelt katonáknak fog beszélni. Lucskos este volt. A hatalmas kaszárnyaterem mahorkafüstben fuldokló». Eső verdeste a poros ablakokat. Ázott katonaköpenyek savanyú szaga meg karbolszag töltötte be a termet. A fegyveres katonák egyenesen a vizes padién ültek, lábukon sáros tekerő, ned-' vességtől felduzzadt bakancs. Nagyobbrészt frontharcosok voltak, akik a bresztl béke után Moszkvában ragadtak. Mindennel elégedetlenkedtek, nem hittek senkinek és semmiben. Hol lázongtak és követelték, hogy haladéktalanul Indítsák őket hazafelé, hol megkötötték magukat és összevissza kiabáltak, hogy ők nem mennek el Moszkvából, mert haza- szállítás ürügyén újra ki akarják őket kergetni a frontra, a németek ellen. Holmi alattomos flckők, katonaszökevények lázították a katonákat. Köztudomású, hogy az egyszerű orosz ember, ha zaklatják, hergelik, hirtelen fellobban és dühöngéni kezd. Végső soron ezeket a katonalázadásokat többnyire a szakácsok meg a géhások sínylették meg. Abban az Időben Moszkvában makacsul tartotta magát a hír, hogy a lefortovói katonák bármelyik nap fellázadhatnak. Nagy nehezen befurakodtam' a laktanyába, és megálltam hátul a teremben. A katonák sandán, gyanakodva nézegették a civil ruhát. Kértem, engedjenek közelebb a furnérbői ácsolt tribünhöz. De senki sem mozdult Akadékoskodni pedig veszélyes volt. A katonák hol itt, hol ott kattogtatták puskájuk závárát, mintha csak Játszanának. Egyikük nagyot ásított. — Csak húzzák az időt! — jegyezte meg, és kucsmája alatt megvakarta a tarkóját. — Megint csak okoskodnak, csűrik-csavarják a szót. Torkig vagyunk már a bölcsességükkel. — Ugyan mit kívánsz? Mahor- kánk van, holmi kotyvalékot is adnak, mi kell még? — Ügy ám, maradj Moszkvában, éld a világod a lányokkal — toldotta meg a szót csúfondárosan ggy nyeszlett szakállas katona. — Kapsz egy jó kis francot, aztán olyan emléked lesz a székesfővárosról, hogy életed végéig megemlegeted György-medália helyett. — Mit húzzák itt az Időt! — kiáltották a hátsó sorokban, és puskatussal verték a padlót. — Gyerünk már azzal a dumával. Ha már összegyűjtötték a tetves társaságot, rukkoljanak ki a szóval. — Mindjárt megkezdi a beszédet. — Kicsoda? — Azt mondják, Lenin. — Le-e-enln! Még mit nemi Nem áll ő szóba a magadfélé rongyossal! — Nincs is Jobb dolga, mint veled diskurálnt, te ezred bolpndja! — Istenuccse, ő az! — Tudjuk előre, mit fog mondani! — Elrendelik az éccakai vlrrasz- . tástl — Megcsömörlöttünk már a jelszavaktól. Elég voltl — Hallod-e, öcskös, aztán nehogy ráállj, hogy elvigyenek! — Majd elvisszük mi magunkat. Kuss! Egyszer csak zúgás, mozgolódás futott végig a tömegen, a katonák egyenként feltápászkodtak a padlóról. A mahorkafüst hullámzott, mint a szélben. Nem láttam semmit a félhomályban még a réteges füstben, de fülemet kissé raccso- 16, rendkívül nyugodt, magas férfihang ütöttd meg: — Engedjetek át, elvtársak. A hátul állók az elülsőkre támaszkodtak, hogy Jobban lássanak. Puskával fenyegették őket. Szitkozódtak, káromkodtak a katonák, úgy tetszett, már-már lövöldözés kezdődik. — Elvtársaim! — szólalt meg Lenin. A lárma elcsitult, mintha elvágták volna. Csak a feszültén figyelő emberek halkan sípoló lélegzése hallatszott. Lenin megszólalt. Rosszul hallottam. Beszorultam a tömegbe. Oldalamba puskatus fúródott. A mögöttem álló katona vállamra tetté súlyos tenyerét, és Időről időre görcsösen megszorította. A katonák ajkához tapadt cigaretta kialudt. A füst kék pászták- ban egyenesen szállt fel a meny- nyezet felé. Senki sem szívta cigarettáját — megfeledkeztek róla. Kinn zúgott az eső, de azért lassacskán meg tudtam különböztetni a szónok egyes nyugodt, egyszerű szavalt. Lenin semmire sem hívta fel a katonákat, csak elmagyarázta ezeknek a nekikeseredett, de Jólelkfl embereknek azt, ami lelkűk mélyén bántotta őket, s amit talán már sokszor hallottak. Csak talán nem azokkal a szavakkal, amelyekre szükségük volt. Lenin hosszan beszélt — a breszti béke Jelentőségéről, a baloldali eszerek árulásáról, a munkások és parasztok szövetségéről, végül a kenyérről; nem gyűlésez- nl kell meg Moszkvában zajonga- ni — 'mondotta, — holmi ködös, bizonytalan eseményre várakozva, hanem hazamenni, megművelni a földet, és bízni a kormányban meg a pártban. Hozzám csak egyes szavak hatoltak el. De azért kitaláltam, miről beszél Lenin; kitaláltam a tömeg lélegzéséből, a tarkóra tolt kucsmákból, elnyíló szájakból meg a nem Is férfias, Inkább asszonyo- san elnyújtott, váratlan sóhajtásokból. A mögöttem álló katona súlyos keze most nyugodtan, mintegy pihenve feküdt a vállamon. Súlyosságában baráti blztatásfélét éreztem. Hiszen ugyanezzel a kezével simogatja majd gyermekei kopaszra nyírt fejecskéjét, ha hazamegy a falujába. Aztán nekifohászkodik, várja már a föld. Most aztán gyerünk szántani, boronálnl, Jobb é- letre fölnevelni a kis lurkókat. Meg akartam nézni azt a katonát. Megfordultam. Feltűnően sápadt arcú, szőke borostás népfelkelő nézett rám zavart mosollyal. — Az elnök! — mondotta. — Miféle elnöki — kérdeztem értetlenül. — ö maga az, a népbiztosok elnöke. A békét meg a földet magyarázza. Nem hallod? — Hallom. — No hát ez az! A kezem már alig várja a földet. Meg a családomtól Is végképp elvadultam. — Csendesebben, hé, mit lármáztok Itt! — förmedt ránk a szomszédunk, egy nyeszlett kis katona, akinek sapkája a szemére csúszott. — Jól van no, hallgass — mordult rá suttogva a népfelkelő, és sietve kigombolta megfakult zubbonyát. — Várj csak egy pillanatig, szeretném bemutatni... — mormolta, és az inge alatt kotorászott, végül verejtéktől megsötétült vászonzacskót húzott elő a madzagjánál fogva, és töredezett fényképet vett ki belőle, ráfújt és odanyújtotta nekem. Egyetlen villanykörte égett pislogva, dróthálóba zárva magasan a mennyezeten. Nem láttam semmit. A népfelkelő akkor csónakformán összeillesztette a két tenyerét és gyufát gyújtott. A körmére égett, mégsem fújta el. Csak azért néztem meg a fényképet, hogy meg ne sértsem a katonát. Meg voltam róla győződve, hogy afféle parasztcsaládokban szokásos csoportkép, amilyet már sokat láttam a falusi házakban a szentképtartó mellett a falon: legelöl ül az édesanya, bütykös ujjú, barázdált arcú, kiaszott vénasszony. Akármilyen volt is az életben, szelíd és Jóságos vagy kötekedő és hangos szavú, a fényképén mindig kőarca van, keményen összeszorítja az ajkát. Egy pillanatra, amíg a fényképezőgép kattant, az anya lett belőle, a család, a nemzedék szigorú és kérlelhetetlen fenntartója. Körülötte pedig dülledt szemmel, mereven, mint a fabábuk, gyermekei és u- nokái ülnek. Az efféld képeket sokáig kellett nézni, hogy a kővé meredt alakokban az ember fölismerje jó ismerőseit — az öregasszony szűkszavú, sorvadásos vejét, a falusi susztert meg feleségét, a nagy mellű, házsártos menyecskét, fodros pruszlikban, fénylő, csupasz lábén füles cipő, aztán a bozontos üstökű legényt, akinek a tekintete olyan félelmetesen üres, amilyen a huligánoké szokott lenni, meg ezt a másik fekete, hun- cutképeűt, akiben a járásszerte híres kovácsra ismerünk. És ott kuporognak az unokák, félénken, gymoltalanul, tekintetük mint a kis vértanúké. Nem Ismernek ezek a gyerekek sem gyengédséget, sem simogatást. Talán csak a suszter vőnek esik meg rajtuk a szíve néhanapján, s odaadja nekik játékul a régi kaptafákat. Hanem a fénykép, amelyet a népfelkelő mutatott, egészen más volt, mint ezek a családi panoptikumok. Fényes hintót ábrázolt, a- mely elé két fekete trapper volt fogva. A bakon az én népfelkelőm feszített, még fiatalon, csinosan, bársonymellényben. Karját természetellenesen kifeszítette, kezében tartva a széles gyeplőt, a hintóbán pedig feltűnően szép fiatal parasztlány vagy asszony ült. — Gyújts még egy gyufát! — mondtam a népfelkelőnek. Gyorsan meggyújtott még egy szálat, és észrevettem, hogy éppen úgy nézi a fényképet; mtaf én figyelmesen, sőt szőtte meglepettén. A hintóbán Hosszú, fodrod per-1 kálruhás szép fiatal parasztlány ült, fejét fehér kendővel kötötte be apácásan, úgyhogy egész homlokát eltakarta. Mosolygott, ajka kissé szétnyílt. És mosolyéban annyi volt a báj, a gyengédség, hogy a szívem is beléremegett. Nagy szeme alighanem szürke volt, mélabúSj epedő tekintetű. — Két esztendeig kocslskodtam Veljamlnovnál, a földesúrnál •—> magyarázta a katona suttogva. — Titokban fényképeztek le az urasági hintón. A menyasszonyommal; Esküvő előtt. Nem folytatta.— No, mit Hallgatsz? — förmedt rám hirtelen, szinté kihívóan. — Talán bizony minden áldott nap százával látsz ilyen szép lányokat? — Nem — válaszoltam. — Ilyen szépet nemigen látni. — Azért mondom — Jegyezte meg a katona lecsillapodva. — A háború előtt meghalt. Gyermekágyban. Hanem a kislányom szakasztott az anyja. Gyere el egy kormányzóságban lakom... A tömeg egyszer C9ak méglódult, előrehullámzott, és elválasz- tot egymástól. Kucsmák, katonasapkák, repültek a magasba. Az emelvény körül tomboló éljenzés tört ki, végig mennydörgött az e- gész termen, kiáradt az utcára. Megláttam Lenint: gyors léptekkel haladt kifelé, katonáktól körülvéve. Tenyerét egyik füléhez szorította, nehogy megsüketüljön a nagy éljenzéstől, és mosolyogva mondott valamit a nyeszlett kis katonának, akiknek a sapkája ö- rökké a szemére csúszott. Hasztalan kerestem a megbolydult tömegben a népfelkelőmet, nem találtam sehol, s nagy nehezen kijutottam az utcára. A „hurrá“ még ott zúgott a sarkon túl: nyilván a távozó Lenin után kiáltották. Hosszú, sötét utcákon mentem vissza a városba. Az eső elállt. A felhők közül ázottan bukkant elő a hold. Leninre gondoltam: milyen hatalmas népmozgalom élére állt ez a bámulatosan egyszerű ember, a- kit az imént láttam végigmenni a katonák lelkesen tomboló tömege között. Aztán a népfelkelő jutott az eszembe, meg a szépséges fiatal parasztlány, akibe esztendők távlatából valósággal szerelmes voltam, mint ahogy szerelmes voltam Oroszországba is; és e három találkozásban valami megfoghatatlan közös vonást éreztem, ami sugárzó, repeső izgalommal töltötte el lelkemet. Izgalmam okáról nem tudtam számot adni magamnak Talán abból a tudatból fakadt, hogy nagy időket élek, és szép Jövőben reménykedhetek, — nem tudom. De megint — mint már azelőtt Is néha — megörvendeztetett az a gondolat, hogy Oroszország rendkívüli ország, és a világ egyetlen más országához sem hasonlít. PAUSZTOVSZKIJ: NAGY VÁRAKOZÁSOK KORA A SZÖKÖKUTAS TEREM (Résziét)
