Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-02 / 44. szám
M egyek a nitrai cukorgyárba, és azoa tűnődöm, hogy vajon mit is takarhatnak ezek az öre£ falak, öreg itt már minden, gondolom, s lélekben megjelenik előttem a munkások, vezetők nehéz helyzete.. Sőt, az is megfordul a fejemben, miért nem állítják már le ezeket a régi gyárakat, hiszen közben újakat, moderneket, nagy teljesítményűeket építettek. No, de így csak egy laikus gondolkodhat, aki eddig még sohasem járt cukorgyárban, fogalma sincs arról, valójában hogyan is főzik, desztillálják a cukrot. Ráadásul még a hazai cukorgyártás gondjait sem ismerem. Esetleg annyit tudok, amennyit valaha jó öreg kémiatanárom elmondott róla, s a- mit egy régi könyvből őriz az emlékezetem: Csehszlovákia fehér aranya világszerte keresett árucikk. Ml a helyzet, hogyan élnek, dolgoznak a cukorgyári emberek? — lépem át a lassan ötvenéves gyár kapuját. A portások késő délután lévén egy kicsit összetakarítják, söprik a portát, s felvezetnek a gyárba, Aurél Slameőka főmérnökhöz, akit valami gond a szeletelő és szállító berendezés irányító táblája elé terelt munkatársaival e- gyetemben, s most ott tanakodnak. Vele van a gyártásvezető, Eduard Hubinskf mérnök Is. Hát így fest egy cukorgyár, így készül a cukor? — morfondírozok, míg1 a csarnok lépcsőjén feljutunk a fent említett berendezésekhez. Az emberek lélekmelegítőben vagy anélkül. Az egyik fiatal fiú alsónadrágban hordja, teregeti az üres zsákokat Sistereg-sziszég a gőz, meleg van. Itt is,' ott is állnak a munkások és mereven figyelik a gépeket, katlanokat. A szeletelő és szállító berendezés hozza a felaprított répát, s fél fordulóval odébb már dobja,- szórja vissza a forró, kilúgozott, főtt szeleteket. Mintha erős szél fújna, valami csípi az emberek szemét. — A sok permet — mondja Hubinsk? mérnök. — Ez régen n@m volt, hogy eny- nyire érezni lehetett volna az ammóniákét Húsz éve, hogy a gyárban 'dolgozik. Technikusként került Ide, közben tévúton megszerezte a mérnöki oklevelet, s azóta is itt ’dolgozik. Én persze a gondokra vagyok kíváncsi, és ő nem is takargatja őket: •—i Tudja,- a szövetkezeteken keresztül már dgészen az Orava vidékén toboroztunk munkásokat, de néha még így sem tudtuk biztosítani a kellő létszámot, nekiálltunk hát a gyártási folyamatot korszerűsíteni. Minden évben újítottunk valamit. Előbb ezt a szeletelő és szállító berendezést állítottuk fel, aztán a főzést, lúgozást oldottuk meg. Az Idén pedig sikerült túladni a legfárasztóbb, legnehezebb gépeken, az iszap- tezűrő préseken is. Nem volt egyszerű dolog. Amíg az ű] berendezések nem érkeztek meg a Német Demokratikus Köztársaságból, addig nem dobhattuk ki a régieket, így áprilisban még hozzájuk se nyúltunk. Nyolc kemény legénynek kellett negy- ven-ötven fokos melegben dolgoznia. Aztán megjöttek a gépek, s mi munkához láttunk. Május végétől összesen négy és fél millió koronát költöttünk el, de megérte, szeptember végére elkészültünk. Még ki is festettük a részleget. s > Oldalt, gépek közt felkapaszkodunk az iszapszűrő dobokhoz. Egy régi kézi berendezést még meghagytak mutatóba. Valóban nem lehetett könnyű munka, s nem csodálkozom, hogy aki egyszer megpróbálta és végigdolgozott egy kampányt, az többé nem jött vissza ezekhez a nehéz, állandó forró gőz alatt levő negyven-ötven kilós vasszűrőkhöz. Jozef Hugilla is csak egy éven keresztül bírta ezt a munkát, aztán máshová állt, de amikor megérkeztek az új gépek, visz- szajött az iszapszűrőkhöz. Persze most sem könnyű a dolga, mert bár csak áll és figyel, így Is egész műszak alatt gyöngyözik a homloka, ö azonban nem panaszkodik. — Nagy a különbség! Ég és föld. Sokszor még kesztyűjük sem volt az embereknek, úgy kapkodták azokat a nehéz vasakat ... — mondja. — És most? — Az embernek mindenre kell ügyelnie, de ha így tesz, nincs baj, fönnakadás ... Megyünk tovább. Irena Králiková áll és figyel. Nemcsak saját gépein, a többi tartály óráin is rajta a szeme. Kezében törülköző. Hubinsk? mérnök az álláshelyéről is tudja, mi a baj: — Nincs elég gőz? — kérdi a nagy zajban, — Szóltam már, de nem;győzik — mondja az idős asszony, aki felnevelte a gyerekeit, azok szétröppentek, s azóta hét éve kampány előtt mindig jelentkezik. — Az időmből kitelik. Meg aztán, szeretek is itt lenni — mondja. — Nagy itt a hőség ... — Nagy, de mi már megszoktuk. — A törülköző? — Most éppenséggel nincs rá szükség, de ha a gépek között vagyok, s állandóan figyelnem kell, el sem mozdulhatok, bizony nagy szükség van rá. Gyakran le kell törülnöm a homlokomat, nyakamat. Nagy, tartályszerű katlanok. Háromszáz- -négyszáz mázsa ' tiszté cukorlé forr-kava- rog bennük. Előttük két asztal. Két oldalt egy-egy szék. Az emberek ülnek, és mereven figyelik a katlan tenyérnyi üvegfalán keresztül a fortyogó cukorlé dühös táncát és az órák mutatóit. Köztük Rafael Baran- tal is. — Meleg van — mondom. — Meleg, persze, de itt bent nincs semmi .baj. Csak amikor kimegyünk, mintha be lenne rúgva az ember. — Nem fiatal már, még bírja? — Hogyne! Kampány alatt ledobom azt a hét-nyolc kilót, azután lassan megint felszedem ... Egy másik asztalon poharakban tea áll. Az asztalon feltűnően sok a citrom. — Cukorral vagy anélkül isszák a teát? — kérdem, már csak azért is, hogy cukorgyárban vagyok. — Természetesen cukor nélkül — kapom a választ —, elég ez a szag. Rafael Barantal és a többiek mögött egy másik gépsor pörög, zúg, sziszeg. Mellettük két nő jár föl-alá, figyelik a műszerfalakat, hallgatják a gépek zúgását. Az egyik, AlZbeta Janciová itt lakik a gyárban. A- míg ezek a nagy teljesítményű gépek nem voltak, másutt dolgozott, csak azóta van itt, hogy beállították őket. — Hogyan bírja ezt a meleget és ezt a zajt? — érdeklődöm tőle, de magam is a- lig hallom a szavamat. — Mit tudom én? — vonja meg a vállát. — Bírom. Egy darabig még odahaza, a lakásban is hallom a zúgást, de aztán elmúlik. Megnyugszik az ember — mondja, s közben zsebkendőjével állandóan a homlokát törölgeti. Még gondolni sem mertem volna rá, hogy minden igyekezet ellenére is ilyen fárasztó a cukorgyári emberek munkája. ök persze nem panaszkodnak. Jozef Gu- lás sem, talán ezért, mert neki aztán van összehasonlítási alapja. Huszonnyolc éve dolgozik a gyárban, valamikor negyven- . nyolc után került ide. — Össze sem lehet hasonlítani — mondja. — Én addig mint autólakkozó dolgoztam egy magánembernél. Amikor aztán államosították a főnököm műhelyét, azt mondta az egyik ismerősöm: Te, az öreg szíjasunk már valahogy nincs a bőrében, nem jönnél el hozzánk? Betanulnál, aztán... Eljöttem. De mit mondjak, hogy is volt az akkor? Volt itt a gyárban két nagy, hosz- szú tengely, keresztülfogták az egész gyárat. Két motor hajtotta őket. A tengelyekről szíj szíj mellett vezetett az egyes gépekhez. Ha megállt valamelyik tengely, állt az egész gyár. És milyen veszélyes volt! Egyszer az egyik idősebb munkásnak hozzáért a melasztól ragadós tengelyhez a kabátja, s már csavarta is az egész embert. Egyetlen szerencse volt, hogy valaki hirtelen leállította a gépet. Még harmadnap Is kóválygott szegény. öreg gyár a nitrai, de csak kívülről. Persze a Dun. Streda-i (dunaszerdahelyi), Rim. Sobota-i (rimaszombati) gyárakkal így sem lehet összehasonlítani. Nem is kelll Ismerem a nitrai járás távlati terveit, bennük egy új cukorgyárról is szó esik. Amíg nekilátnak, és elkészül az új gyár, ha egy- -egy kanálka cukrot teszünk a teánkba, kávénkba, gondoljun a nitrai meg a többi régebbi cukorgyár alkalmazottjaira, nehéz munkájukra! NÉMETH ISTVÁN A szerző feiv. Cukorgyárban ALZBETA JANCIOVÁ a gépek műszerfalát yigyeli Melegen süt az őszi nap. Valahol az almáskert mélyén vidám zsivaj, kacarászás. A Gabőíkovől (Bösi) Állami Gazdaság százöt hektárnyi gyümölcsösében az idegen könnyen el is tévedhet. Három évvel ezelőtt, amikor először jártam itt, valahol a túlsó végéről hallatszott a fiatalok hangja; nyár eleje volt, a fák tövét kapálták, tisztogatták. Akkor arról volt szó, hogy szocialista brigádot alakítanak, mert még jobban, még eredményesebben akarnak dolgozni. Akkor megígértem, hogy időről Időre eljövök hozzájuk. Ment is a munka, eredményeik is kiválóak voltak. Olyannyira, hogy a- mikor ősszel ismét elmentem hozzájuk, vezetőik rekordtermésről számoltak be. A riport címe jellemzően így hangzott: Dúsan termő almafák. Persze a fiatal lányok és fiúk legtöbbje férjhez ment, megnősült. Sőt, volt, aki itthagyta a gyümölcsöst, de a legtöbbje maradt. Hogyan dolgoznak, élnek most és milyenek az e- redményeik? Megyek hát, amerre a kapus mutatja az utat. Szembe velem traktor jön. Már messziről hallottam a zúgását, biztosan a legújabb részlegen dolgoznak. A traktor meg a többi „u- tas“ arca ismerős. — Hol vannak a többiek? — kérdem. — Itt, a másik sorban Jön Pali — mondják —, a többiek pedig a patakon túl szedik az almát. Jön Bodó Pali, a brigád vezetője. — Jó napotl — üdvözlöm. — Sok a munka? — kérdezem szokásból, hiszen évről évre Jó a termésük. Ilyenkor ősszel két falu, Gaböíkovo és Vrakúü (Bős és Várkony) asszonyainak össze kell fogniuk, hogy a fagyok beállta előtt tető alá, illetve hűtöházakba gyűjtsék a termést. — Bizony sok! — mondja ő. Eddig betakarítottak már negyvenöt vagonnal, de a tervhez még huszonöt hiányzik. — A termés? — Jő, jó, de Jobb is lehetne. A szárazság nekünk sem használt. Alma van elég, a minősége sem rossz. Sőt! Különösen a jonatánunk jó, olyan, mint talán még sohasem volt. Nagyszerűen el is adtuk, hiszen majdnem mindet első osztályúként és osztályon felül tudtuk értékesíteni, csak hát, hogyis mondjam, mégsem az, a- mi lehetett volna, ahogy mutatkozott. .. Tíz-tizenöt vagonnal is több lehetett volna... Miközben átmegyünk a patak túlsó oldalára, a brigádról beszélgetünk. A lányokból már csak egy a hajadon, a többiek férjhez mentek, gyerekeik vannak, de a legtöbbje azért hű maradt a gazdasághoz. Az asszonyok épp most fordulnak. Nagy Gyula bácsi valahonnan a kert másik sarkából jött kerékpáron, hogy eligazítsa őket: — Még ezt az egynéhány sort — mondja —, mert reggel megint akkora lesz a harmat, hogy még a fák közé sem lehet majd bemenni. Gyula bácsi erélyesebb a szokottnál, meg is kérdem tőle: — Mi az, talán nem fogadják meg a jó szót? — Dehogy. Csak tudja, hogyan van az asszonyokkal. Korán sem jó jönni, este meg sietnek haza. Ilyenkor már mindegyiknek odahaza jár az esze... Tudja, gyerek, főzés, háztartás, férj — mondja, aztán az asszonyok felé fordul. — No, gyerünk gö- rözdegylet! — Ki a legügyesebb? — kérdem. — Hát a várkonyi és a bősi asszonyok — hangzik kórusban, aztán azt is megtudom tőlük, miért is nehéz megmondani, hogy ki a legfürgébb. A korábbi évekkel ellentétben -az i- dén már nem egyéni, hanem kollektív teljesítményért kapják a fizetést, mivel a tárolás és szállítás miatt nagy ládákba szedik az almát. Utána az asszonyok már el is tűnnek az almafák sorai közt. Én is elindulok arrafelé, és régi ismerősöket keresek. Bodó Pali és a többiek Fe- nes Annához irányítanak. Igen ám, de Fönes Anna hallgat. Olyannyira, hogy bizony inkább Bodó Pali mondja el, amit Anna asszonyról meg a férjéről ben dolgozik —tudni kell. Mégpedig azt, hogy szorgalmasak, ügyesek, a- minek elsősorban is az újonnan épült ház a megmondhatója. Bodó Pali, a brigádvezető így mondja a házukról: — Nagy, az egyik legnagyobb, a- mit Bősön építettek. El lehet benne tévedni. Három ha van ilyen a faluban. Hová is akartam ezzel a riporttal kilyukadni? Három évvel ezelőtt, amikor először jártam az almafák között, egy gondtalan fiatal leánycsapattal és egy félénk fiatal legénycsapattal találkoztam. A fiúk annyira félszegek voltak, hogy amikor előhúztam a fénykoronái között, s hiába volt minden hívó szó, nem jöttek vissza. Nos, azóta régi ismerősökként üdvözöljük egymást, időről időre eljövök, hogy lássam, hogyan dolgoznak, milyenek az eredményeik. Emellett arra is kíváncsi vagyok, boldogulnak-e, egyenesbe jutottak-e. S lám, mint á fenti példa mutatja, ezzel sincs probléma, mint ahogyan nincs a másik, az akkori elhatározással sem. Azt mondja ugyanis Bodó Pali a brigád vezetője: — Hetven vagon alma a tervünk, s ha legalább öt százalékkal sikerül túlteljesítenünk, és ez úgy tűnik, hogy meglesz, akkor véglegesen miénk a vándorzászló. Nagy Gyula bácsi Bodó Pali, a brigádvezető
