Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-26 / 43. szám

* Az, énekkar. Vezényel: Jarábik Imre Hit jelent egy ünnep A Csallóközi Dal- és Tánc­együttes tavaly már járt kül­földön: Magyarországon volt egy fellépése. NDK-beli útjukat mégis nagy izgalom előzte meg. Hogyan fogadja majd a riesal közönség Kodályt, Smetanát, a medvesaljl táncokat, a treáőá kot az ő tolmácsolásukban? Mindenki tudta, hogy ez az út az együttes erőpróbája lesz, de a szurkolás csak akkor lett 1- gazi, amikor az indulást meg­előző napon megbetegetett az együttes zenei vezetője, Ágh Tibor. A két autóbusz nélküle vágott neki a tizenkét órás út­nak. Itt említem meg, hogy az együttessel tartott a dunaszer- dahelyi női kar is. A másnap próbával kezdő­dött. — Én vagyok a közönség, a zene balra, aki felesleges, jobb­ra. A parkett a táncosoké.' Horváth Rudi, az együttes művészeti vezetője hármat tap­solt, és a riesal acélművek népművészeti együttesének pró­batermében a tükrök nem győz­tök álmélkodni. Ilyet ők még nem láttak! Csizmaverés, üve­gestánc cimbalommuzsíkával aláfestve. Hát igen, a cimba­lomról a német vendéglátók közül legfeljebb néhányan hal­lottak, de csak kevesen látták. Élmény volt számukra nemcsak a muzsika, hanem maga a hangszer is. lás volt. Megérezte, hogy a szín­padon csakis neki énekelnek, táncolnak, és ennél többet nem is kaphatott a szereplőktől. A taps elismerés volt, biztatás, o- lyasmi, mint amikor az ember­nek azt mondják, tetszik az út, amelyet jársz, csak így tovább. Az együttes régi ismerősei a fellépések után azt mondták, hogyha bár a műsor minden számát külön-külön mind lát­emberok, ha lejönnek a szín­padról — szólt a fellépés ulán Kari Haffner, és nem nyugo­dott, míg meg nem ivott ve­lünk egy pohár becherovkát, és míg közösen el nem énekeltük a „Hollari, hollará“-t. — Schüttinsel magyarul Csal­lóközt jelent. Ha ellátogatsz hozzánk, akkor a vendéglátást majd csirkepaprikással kezdjük — mondtuk. Az együttes szabadtéri fellépését hirdető plakát. A FELLÉPÉSEK HÁTTERE A közönség mindig csak az eredményt látja, a tökéletes összhangot, a remekelést. Csak a szakmában járatosak tudják, hogy például a táncosok pró­bája egy szigorú fogyókúrának is beillik. Vagy itt vannak a kosztümök. A táncosok minden számhoz más-más népviseletet öltöttek és csak a lányoknak összesen 56 „komplettjük“ volt. A megérkezés után valameny- nyit ki kellett vasalni. A fellé­pés idejére azonban minden rendben lett, mindenki tudta, hol a helye. Riesában az együttesnek két fellépése volt és a közönség mind a kétszer elégedett és há­ták, mégis újként hatott az 8- gész. A hozzáállás volt új, ma­guk a szereplők alkották ezt az újat. Különösen tetszettek a cselekményes kompozíciók. — Színház ez már a javából Táncoló és elgondolkoztató, e- pikus és lírai, de azért mégis egyöntetű a mondanivalójával — mondta a riesal csőhenger- de kultúrcsoportjának vezető­je, Günter Maes. MEGHÍVÁS CSIRKEPAPRIKÁSRA — Ezek a csallóköziek cso­dákat művelnek a deszkákon, még a végén összetörik. De engem az is érdekel, milyen De nem válaszoltunk még a kérdésre: Milyenek az együttes tagjai, ha lejönnek a színpad­ról? Lejönnek, de nem szíve sen. Ez az igazság. Különben éppolyan gondjaik vannak, mint nekünk, két ballábasak­nak. Például az egyik táncos, Balodi Béla az indulás napján vitte be a feleségét a duna- szerdahelyi szülőotthonba. Ott bizonyára nagyon elcsodálkoz­tak, amikor a postáról egy rie- sai telefonhívást jelentettek be. — Kislány, kislánya van... — Már a harmadik, de nem baj. Tizenöl év múlva legalább az együttesnek nem lesznek az utánpótlással gondjai.------------------------- Új ifjúság 9 A Csallóközi Dal-és Táncegyüttes NDK-beli fellépéseiről fénypontjának lenni? ZENE, TÁNC, ÉNEK Az együttes táncosainak több­sége diák, a Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi j gimnázium tanulói. Arad belőlük a vi­dámság, lendület, az amatőr tudást jellemző lelkesedés. Be­szélgetéseink során csaknem valamennyiüknek feltettem a kérdést: — Miért táncolsz? — Mért szeretem a táncot, az együttest. Ezt mondták, és még hozzáfűzték, hogy táncol­ni megéri, mert ezt a munkát azonnal fizetik, tapssal. — Az úgy van, hogy mi tán colunk, a közönség zsűrizik. Hogy tapsol-e vagy sem, ez ne­künk soha sem mindegy, hi­szen ez munkánk egyetlen ju­talma. Az énekkar volt a hídalkotó, két nemzet közötti híd megé- pítője, és ehhez a munkához olyan nagyságokat hívtak se­gítségül, mint Kodály és Sme­tana. A dalok hallatára össze­súgott a közönség. Az ének ki­fejező ereje hatványozott for­mában nyilvánult meg a leány­szextett dalaiban. Báj, kedves­ség és a fiatalság minden szimpatikus jellemzője áradt a hat leányból. „Innen-onnan Losonc felől Tornyosulnak a felhők...“ Szép volt. Az ének és zenekar, vala­mint a táncosok közös számait a legkifejezőbben a kodályi „százhangú orgona“ jellemzi a leghűbben. Mindenre volt ott hang, mozdulat: tréfára, mesé­re, vidám hangulatra, tragédiá­ra egyaránt. Jó lenne tudni, hogy az ének, a muzsika és a tánc, ez a klasszikus hármas nélkülözhetetlen, dé egyúttal e- gyenértékű alkotóeleme, tartó­pillére lesz az együttes továb­bi munkájának. Együttműködésüknek több vidám megnyilvánulása is volt. Ilyen volt például, a szerep­csere. Igaz, hogy nem a nyil­vánosság előtt, de ennek csak az az oka, hogy eddig még nem akadt szakember, aki ér­tékelte volna az együttes tag­jainak sokoldalúságát. Az úgy volt, hogy az inter­nátusbán, ahol a 70 tagú e­gyüttest elszállásolták, a tán­cosok szobáiból dübörgés'és 1- lyen kiáltások hallatszottak: itt a tavasz, itt a nyár, jő, aki mellettem jár, az, aki mellet­tem jár, még az éjjel velem hál... Ezek a kiáltások külön­ben az erdélyi táncok szerves részei. Ez volt a kemény edzés. Pihenés gyanánt „elpróbálták“ az énekkar szerepét. Csak úgy, önszorgalomból, és ilyenkor a folyosón egy ember, Jarábik Imre, az énekkar karmestere nagyon igyekezett a szobájá­ba. .. Nehezen viselte el a „konkurrenciát“, ahhoz viszont nem tudom mit szólt, hogy az ő lányai a táncosokat is meg­szégyenítő ügyességgel „tresöá- koztak“... TARTALMI IGÉNY Az együttes tagjai állandóan cserélődnek. Sajnos. De ha be­legondolunk, hogy a közönség is cserélődik, akkor talán nem is olyan nagy baj. Tíz évvel ez­előtt» a közönséget főleg a kö­zépgeneráció alkotta. Ma sok a fiatal. Az együttes vezetői ezt tudatosítva állították össze a kétórás műsort. Az egyes szá­moknak nagyon sok közük van a jelenhez, ha az örök emberi értéket keressük bennük. Ma a folklór nemcsak téma. Min­denki számára van mondaniva­lója, csak meg kell találni a kifejezés és formálás megfele­lő módját, és a gondolatiságot. A csallóköziek ezt megtaláltál;. Hazatérőben az együttes veze­tői a tartalmi igényről beszél­tek, amikor azt kérdeztem tő­lük, hogyan tovább. Ha akad­nak is árnyalati eltérések véle­ményeik között, egyben közö­sek: tudatosan ragaszkodnak az eddigi értékekhez. ZÄCSEK ERZSÉBET Foto: Gyökeres SzUreti táncok Najn Iván vállat vont, nézte az utat. — Bocsánatot kérek — mondta a férfi. — Inkább meg kel­lene köszönnöm, amit értem tett, ahelyett, hogy itt ordíto­zok. — Nem tartozik köszönettel — mondta Najn Iván. — Mondd, téged ez egyáltalán nem érdekel? — rázta meg a vállát az apja. A film véget ért. A vásznon megjelent a fehér abrosz, a pohár, az ügyvéd madárfeje ... — Nem? — ismételte az apja. „Sok mindent nem lehet lebontani“ — gondolta Najn Iván. — Micsoda? — kérdezte Najn Iván. — Hát, amit a Nándi mond — mérgelődött az apja. — Tisztára úgy viselkedsz, mintha aludnál. Mégiscsak rólad van szó. — Rólam — bólintott Najn Iván. — Hogy lehetsz ilyen közönyös? — Közönyös? Az apja magába roskadtan ült mellette. — Fiam, tizenkilenc éves vagy. Még rengeteget kell élned. Ha már most ilyen vagy, mi lesz később? — Milyen? — kérdezte Najn Iván. — Milyen vagyok én? — erre igazán szeretett volna választ kapni. De az apja nem felelt, csak a fejét ingatta: — Ha ezt megúszod... — Még korai az aggodalom — mondta az ügyvéd. — Majd fellebbezünk. — Másképp kellene hozzáállnod a dologhoz — mondta Najn Ivánnak az apja. — Miért nem mondod mindjárt, hogy kezdjék új életet? i — Hát... azt kellene — bólogatott az apja. „Nem kezdhetek új életet — gondolta Najn Iván —, úgyse lehet abbahagyni a régit. Csak ezt folytathatom, akárhová kerülök. Nyomdába, egyetemre, börtönbe, gyárba, bolondok­házába .. 9. pont Najn (úgy írják, ahogy ejtik) Iván bűnügyében a tárgyalás délután kettő órakor folytatódott. Az altiszt kinyitotta a te­rem dupla ajtaját, pedig az egyik szárny is elegendő lett vol­na. Steyer, a felesége meg az ügyvédje, Najn Iván, a szülei, Krisztina és dr. Szörényi — ennyien maradtak. A tanúk egy- től-egyik letűntek, noha joguk lett volna a tárgyalás végig­hallgatására. Najn Iván visszaült az első sorba, a vádlottak padjára. A bíróság már a pulpitus mögött trónolt, az elnök a papírokat nézegette, időnként felkapott egy apró szürke könyvecskét, abban olvasgatott. (Najn Iván tudta, az a noteszíorma könyv a Büntető Törvénykönyv, a Btk. Látott ugyanilyet az ügyvéd­nél. Csodálkozott, azt hitte, hogy a Btk. valami hatalmas, vas kos kötet lehet.) A népi ülnökök ájtatos pofával unatkoztak Várakozó csönd. — Nna — bődült fel a bíró —, hol van az ügyész? — az , órájára nézett. — Tíz perccel múlt kettő... Az- altiszti kilépett a folyosóra, csak a kilincset szorongató keze maradt benn a teremben. Visszajött, széttárta a karját. A bíró rosszallólag csóválta a fejét, megint az órájára né­zett: — Még várunk égy kicsit, aztán ... — köhécselt. Egy perc múlva megjelent a kis nő. Tűsarkú cipője kopo­gott a kövön, ahogy a helyére ment. — Elnézést — mondta a bírónak. A bíró egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki éppen el­néz. Maga elé rántotta az aktákat, jelentőségteljesen kráko- gott, és felkérte a vád tisztelt képviselőjét, tartsa meg per- beszédét. A kis nő fölállt. „Na, most megkapom a magamét“ — gondolta Najn Iván. — Tisztelt kerületi bíróság — kezdte a nő. — A bíróság meghallgatta a vádlottat, a sértettet, a vád és a védelem ta­núit... — a hangja keményen szólt. Papír nélkül beszélt, fej­ből, Fölsorolta a bizonyítékokat, melyek az ügyben rendelke­zésre állnak, s amelyekre a vád, illetve a későbbi ítélet tá­maszkodhat. Elismételte a vallomások lényegesebb pontjait, szinte szó szerint idézte a tanúk szavait. „Állati jő memóriája van“ — állapította meg Najn Iván el­ismerőleg. Nem nézte volna ki belőle. Az ügyésznő a bizonyítékok ellentmondásait fejtegette. Sor­ra vette Steyer tanúit, és közölte, hogy vallomásokat inga­tagnak tartja, mert noha mind azt állították, hogy saját sze­mükkel látták a balesetet (leszámítva a portást és a Szak­szervezetist, ő-k Najn Iván eleve rebellis természetét, a műve­zető elleni gyűlöletét voltak hivatva bizonyítani), mégis csu­pán azt szajkózták, hogy a vádlott hozta mozgásba a gépet, részleteket nem tudtak előadni. Arra hivatkoztak, hogy oly gyorsan zajlott az egész, képtelenség volt pontosabban meg­figyelni. Márpedig ez az állítás elfogadhatatlan. — A sértett — mondta a kis nő — bizonyára hitelesen próbálta elmesélni a történteket. Az ő és a vádlott egyönte­tű vallomása szerint a balesetre veszekedés, majd dulakodás után került sor. De ha így van, akkor legalább húsz másod­percnek kellett eltelnie az első hangos szótól a vágógép ké­sének lecsapódásáig. Hogy egy szóváltás veszekedéssé, majd a veszekedés- tettlegességgé, dulakodássá fajuljon, ahhoz idő kell. A védelem tanúi, Kovács Márton, Kiss Ágnes és Cseli Tamás egyöntetűen állították, hogy a kiabálásra felfigyeltek, de nem látták, hogy mi történik, mert az ő munkapadjuk na­gyon messze van a vágógéptől. Ha pedig ilyen messzire el­hallatszott a veszekedés, akkor kizárt dolog, hogy a közelebb dolgozók ne nézzenek oda. Különösen akkor, ha, igaz a vád tanúinak azon egybehangzó előadása, hogy a művezető soha senkivel nem szokott kiabálni, hogy ehhez hasonló szóváltás még nem fordult elő a szedőteremben. „Nem igaz, de mindegy“ — gondolta Najn Iván. ( A vége következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents