Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-26 / 43. szám

Latinovits

es

Ady

Latinovits Zoltán kétféleképpen él bennünk: emlékeinkben mini igazi művész és a filmekben, a tv-játékokban, a hangjelvételeken. Magával ragadó, drámai indulata, sajátos hanghordozása, mélyről fakadó tehetsége, amely minden szerepléskor embert teremtett a kapott szövegből és a rendezői utasításokból — felejthetetlen marad.

Az új Hungaroton-hangleme- zen Ady Endre negyven verse hangzik fel Latinovits Zoltán tolmácsolásában.

A zseniális előadó sziporkázik, sajno$ ez a meghittén ismerős hang már csak a technika segítségével él. Lenyügö-. zöen érzékelteti a modern magyar líra* megteremtőjének bonyolult egyéniségét. A versek hűen és plasztikusan mutatják be az újságírót, a feudális maradványok bírálóját, Léda iránti nyugtalan és kínzó szerelmét, társadalmi küldetését, hazaszeretetét, kapcsolatát a munkásosztállyal, a világháború szörnyűségeivel a Csinszka- •szerelem vigaszába menekülő költőt.

Latinovits Zoltán előadásában az egyszerűség a legfélelmetesebb. Tolmácsolásában megértjük a sorok jelentését, tartalmát, a betűk nemcsak hanggá érlelődnek, hanem mély értelmet is kapnak.

A ßaläzs Béla- és Jászai Mari-díjas - érdemes művész nehéz feladatot oldott meg. Önmagához és Adyhoz méltóan.

Szabó László

H

H. hazai kiadásban. Márkás betűk. Egy i- deig nem fénylettek, ínért sanzonkirálynőnk egy kissé háttérbe szorult a feltörő csillagok mellett. Most újabb fényt kapott, csillog ismét. Hana Hegerová műsorát egyre gyakrabban hirdetik a neonfények.

„Szeretném járni a világot, repülni egyik városból a másikba.“

Copfos, tizenöt éves kislány volt, amikor bzt mondta. Vágyott a világba. Akkor is utazhatott eleget, de csak „helyi“ viszonylatban. Piegfany és Hurbanovo (Ögyalla) volt az útvonal. Iskolába a híres fürdővároskába járt, és a mamáéknál, a csillagvizsgálójáról híres ' nagyközségben lakott. Fokozatosan bővül az útvonal: komáromi hajógyár (korán reggel indult a vonat], Bratislava, később Prága is bekerült a „menetrendbe“. A kislányból nagylány lett, a vágyak azonban megmaradtak, de még mindig nem jelentettek többet álmodozásnál.

Párizs, Velence, Madrid — csapongott a képzelete. Azután a meséskönyv kitárult, a sanzon révén megnyílt a világ kapuja is. Olyannyira, hogy az utazások egyszeriben fárasztották is.

.Amíg Hana Hegerovából H. H. lett, volt Babu- la, Carmen, Hana Celková. Mindannyi egy-egy állomás a siker útvonalán.

Induláskor óriási lámpalázat érzett.

— Meghalok az Izgalomtól — vallotta be akkor. De volt isi miért, hiszen a komáromi hajógyárból egyenesen Prágába hívták;

— Senki sem próféta a saját hazájában — mondta. s

Hana Hegerovából a Moldva-parti fővárosban sztárt faragtak. Ott izzott Igazi művésszé. Örömök és csalódások segítették érző szívű asszony- nyá fejlődni, hogy mély átéléssel énekelhesse meg a szerelmet, a bánatot, a fájdalmat, a magányt, az élet minden szép és kevésbé szép líráját.

Sanzonok, slágerek, neki írt különszámok, filmszerepek, színpad, televízió, rádió, külföldi vendégszereplések: beteljesedett hát a gyermekkori álom.

— Hogyan is' kezdtem? Magam sem tudom. Egyszer a Tátra-revüben szórakoztunk. A zongorista játszogatott, csak úgy magának, én meg

H.H.

ÚJABB

CSILLOGÁSA

énekeltem. Felfigyelt a hangomra. Mondta, hogy lehetne belőlem valami. Így kezdődött.

Az indulás után egyre nagyobb lendületet kapott a kerék. Próbák, koncertek, felvételek. Idegek harca. Néhányszor egy-két közvetítő ügyetlenkedése miatt közel volt az idegösszeroppanáshoz. Megemberelté magát,"és- folytatta, kitartással, szívósan. A közönség nem csalódhat, a nézőt nem érdeklik a kulisszák mögötti nehézségek. •

A megérdemelt siker, sok-sok taps után következett néhány díj, kitüntetés, nemzetközi elismerés. A Wiesbaden! fesztiválon 1969-ben különdíjat kapott, hiszen előtte oda csak az opera, a balett és a kamarazene művészeit hívták meg. Az 1974- es esztendő januárja hozta meg a Francia Akadémia Rendjét (ugyanebben a kiküntetésben részesült például Annouilh), és még ebben az esztendőben átvehette az NSZK-ban az Arany Euró- pa-díjat. Ezeknél is értékesebb azonban, amit Ifjúsági klubjainkban a fiataloktól kap: a bizalom. Nekik énekel, mély átérzéssel, szívből; és a fiatal hallgatók tapssal, lelkesedéssel fizetnek az i- gazi művészétért.

Hogy mostanában ritkábban hallani róla, mint a könnyűzene többi nagy csillagáról? Igaz. Szánté alig énekel a rádióban, nagy ritkán jelenik meg a televízió képernyőjén. Kérdésünkre, hogy felajánlottak-e neki önálló műsort, kitérő választ ad. Pedig egy ilyen előadói est a népszerűsítés legkiválóbb eszköze, a hallgatóság milliói egyszerre láthatják kedvencüket.

— Tervek?

— Közös műsor Karel Cernochhal.

— A Lucernában?

— Nem, a Smetana-teremben.Havonta tíz előadás a Smetana-teremben, közben persze' ismét utazás, külföldi turnék. A negyedik lemézalbumhoz már júliusban megkezdték a felvételeket.

— Imádok dolgozni, szeretem a hivatásomat. Örülök, ha sikerem van, örülök, ha szépet nyújthatok a közönségnek.

Reméljük, erre még sok-sok alkalma lesz.

A Populär nyomán

/

A HEGYEK SZERELMESE

H

viezdoslav, Benka, Tapák. Egymás mellé kívánkozik ez a három név, s ami összeköti őket: Orava. Mindhárom, a költő, a festőművész és a rendező is a hegyek, a népek életét énekelte, festette, örökítette meg.

Martin Tapák egyszerű eszközökkel dolgozik, talán éppen azért igazi művészet az, ami keze alól kikerül. A- mit alkot, „munkarendes“ mű. ötvenedik születésnapjára munkaérdemrendet kapott. A művészetével érdemelte ki.

Az Orava szülöttje, aki a hegyek között nőtt fel, oda vágyik, oda tér vissza •— ha teheti — művészetében is.

— Csak az, aki jól ismeri a mi vidékünket, tudja, mennyi olyan hely van itt, ahonnan nehéz elmenni, a- hová mindig vissza kell térni. Nemcsak én vagyok így vele, hanem mindenki, aki ezen a kis darabka földön élt. Ez a hazai rög varázsa. Mikor befejezzük a forgatást, szinte nem tudok megválni a hegyektől, úgy érzem, elvész minden, amit felvettünk — vallja a hegyek szerelmese.

Sok filmben szerepelt, és igen sok filmet rendezett. Az élő ostor, Meddő üsző, a Hegyi emberek, a Holnap már későn lesz, A nap, amely nem hal meg, a Pacho, a hybéi betyár a legjobb alkotásai közé tartozik.

Táncosként kezdte, színészként folytatta, és rendező lett. Koreográfus, szövegíró és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője.

— Mindig és mindenütt a népért akartam valamit tenni. Már táncosként arra akartam rámutatni: emberek, szépek vagytok, derék legények, asszonyok, csak ezt tudatosítanotok is kell! Az volt a vágyam, hogy az embereket felemeljem.

.Benka, a festőművész szépnek festette a hegyek népét, szépnek és büszkének. Martin Tapák is erre törekedett a film eszközeivel.

— Amit én nyújtottam az embereknek, őszinte szándékkal tettem. Es erre büszke vagyok. De úgy érzem, még mindig adósuk vagyok. Még többet kell adnunk, még többet kell tennünk érte. Több szeretetet szülőföldünknek, több megbecsülést a hazai rögnek, a hegyek népének.

Filmjeiből a széna, az erdő méz- gájának illata árad, igaz szépség, tisztaság jellemzi alkotásait. Mint a hegyi forrás, úgy buzog fel Martin Tapák művészete. Ez a művészet ott az oravai Lieskán, a kis falucska öreg malmában gyökerezik.

— Ott nőttem fel, ott hallgattam asszonyaink dalait, ott láttam először népi táncainkat. Mindez megragadt emlékezetemben, elbűvölt.

A varázslat még ma is tart, sőt elmélyült. - Szinte jubileumi ajándék legutóbbi filmjének, a Pacho, a hy- béi betyárnak óriási sikere.

A mozilátogatók harminc esztendővel ezelőtt látták a Farkasverem és a Fehér sötétség című filmekben az

I

akkor még fiatal színészt. A bemutatkozást azután sok film követte. Az eltelt harminc esztendő néhány ráncot vont két figyelő szeme szögletébe, fehér hajszálak is akadnak már a halántékán, de egy valami nem változott — fiatalos munkakedve.

— Hogyan kezdődött? Magam sem tudom már. Talán ott, az öreg malom homályában, a gyermekkori ál- modázással. Talán azzal, hogy egyik tanítóm kikényszerítette az anyámtól, hogy taníttassanak. Szerettem olvasni, szavalni. Konzervatóriumba kerültem. Az iskola elvégzése után, mi tagadás, egy időre megfeledkeztem a faluról, de a gyermekkori emlékek ismét megjelentek, egyre erősebben, egyre követelőbben.

A hegyek vonzása nagy. Mostanában is a hegyek közt keresi nyugalj- mát.

— Detva, Garam mente, Orava, Ke- let-Szlovákia hegyei. Ide járok legszívesebben pihenni is, alkotni is. Azok közé az emberek közé, akik még ma is gyermekkorom emlékeit idézik. Közlük érzem magamat igazán jól. Szeretem a közvetlenségüket, a nyíltságukat.

—os

Ví&nosíMiWH

(19. folytatás)

A férfi fanyarul nézett rá:

— Kettői Kettő jelent meg — és mutatta a kezével.

— Melyik?

— Azt hiszem, azok nincsenek itt — fölállt, leporolta a nadrágját. — Jöjjön, tegyük egymásra a falakat.

— Minek?

Nem válaszolt. Megragadta a legközelebbit a végénél. Sür- getőleg nézett Najn Ivánra.

Felstószplták szépen a négy oldalt, legfölülre pedig a tetőt. Az asztalt a kerítéshez állították, rá a szekrényt, arra a két széket.

Már csak az emeletes ágy állt úgy, mintha nem a helyért lenne ebben az új rendszerben. A férfi egy mozdulattal odataszította az asztal mellé. Még végighúzta kezét az alsó párnán, megigazította fölül a takarót.

— Mehetünkl — mondta.

— Itt akar hagyni mindent?

— Itt. /

— Tönkremennek — jelentette ki Najn Iván.

— Nem baj.

Kibújtak a kerítés résén.

— És a telekkel mi lesz? — kérdezte Najn Iván.

— Semmi.

— Eladja?

— Nem.

— Hát? — ez már nagyon ingerülten hangzott

— Nincs hát.

Beültek a kocsiba.

— Rejtélyes — morogta Najn Iván.

— Nincs itt semmi rejtély.

— Ügy hagyjuk itt ezt a telket mint egy vesztett csatateret — mondta Najn Iván.

— Ügy — bólintott a férfi. Majd kis szünet után: — A vesztes csatatereket el kell hagyni.

— Nem így értettem.

— De én igen.

Kikanyarodtak a műútra.

— Ha akarnám se vihetném magammal — mondta a férfi.

— Hát ez tény. De el lehetne adni, kapna érte pénzt és...

— Már megmondtam, hogy nincs szükségem pénzre!

— Nicht, nicht, liebe Tante — dúdolta Najn Iván. „Süsü keselyű“ — gondolta magában.

Később kiálltak az út szélére vizelni.

— Fura egy pók maga — Najn Iván összehúzott szemekkel nézte. Vakította a nap.

— Lehet — a férfi begombolta a nadrágját. — Tudok itt egy jó kis helyet — kezdte. — Nem inna velem egyet?

— Szívesen, de kocsival vagyok.

— Perszel — ütött a homlokára a férfi.

Ahogy föltűnt az első kék busz — közeledtek Budapest ha tárához —, Najn Iván megkérdezte:

— Hova vigyem?

— A pályaudvarra.

—Melyikre?

— A Keletire.

— Elutazik?

— Igen.

— Nyaralás?

— Nem. Örökre elmegyek innét.

— Örökre? Hová?

— Vidékre. Ott fogok dolgozni.

— Messzire?

— Nagyon messzire.

— Miért?

A férfi az utat bámulta: ^

— Nem maradhatok itt, nincs hová^ mennem. A lakásomat másnak utalták ki, a munkah lyemen pedig... na nem, oda aztán igazán nem mehetek vissza.

— Miért?

— Hát... mindenki ismeri az ügyemet. Börtönben voltam.

Najn Iván döbbenten nézett rá.

— Fél? — sziszegte a férfi. — Csak szóljon, ha akarja, kiszállok!

— Nem félek.' Egyelőre az én kezemben van az élete — mondta Najn Iván. Félrerántotta a kormányt, a kocsi az árok télé csúszott, az utolsó pillanatban kapta vissza. A férfi a lendülettől nekivágódott az ajtónak, beütötte a fejét. Fájdalmas arccal tapogatta:

— Ezt nem kellet volna.

Hallgattak. Aztán Najn Iván:

— Mikor indul a vonata?

— Egy óra tízkor.

— Még csak fél tizenegy.

— Nem baj, vigyen a pályaudvarra. Nem akarok találkozni senkivel, nincs semmi dolgom, semmi keresnivalóm itt. Estére már Derecskén leszek.

— Mit fog csinálni Derecskén?

— Űj életet kezdek.

Najn Iván fölkapta a fejét. A kétkedő arc ingerelte a férfit, kifakadt:

— Miért? Negyvenéves vagyok, még van időm. Tiszta lappal indulok, újra az elejéről, még mehetek valamire, nem? — az utolsó szó már csattant, mint az ostor.