Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-19 / 42. szám

Szeptemberben az egész világ a chilei események évfordulójára emlékezett. A SZISZ KB és a Pragakoncert hanversenysorozatot szervezett, és a hazánk tíz városában tartott rendezvény bevételét elküldték a szolidaritási alapnak. A koncert egyik résztvevője volt az amerikai származású Dean Reed énekes is. Tolmács-segítségével megkértem őt, mondjon valamit magáról.

— Colorado államban születtem, kezdetben ügy éltem, mint cowboy, majd meteorológiát tanultam. Tanulmányaim alatt megismerkedtem egy , egykor neves muzsikussal. Ez az ember megígérte, ha Hollywoodban kifizetem a szállását (szállodában), akkor bemutat a Capi» tol lemeztársaság egyik emberének. Mindez meg is történt. Pár nap múlva már hét évre szóló szerződés volt a zsebemben. Apámnak nem volt kedvére, hogy a köny= veket sutba dobtam. Első két lemezem nem hozott még sikert A harmadik már igen. Ezt egy háromhetes körút követte Venezuelában, Brazíliában és Argentínában.— Hogyan és mikor kezdett el politikai dalokat énekelni?

— Amikor Dél-Amerikában énekeltem, gondolkodni kezdtem saját sorsom felett Is. Akkor alakult ki politikai nézetem. Chilében járva — az akkori labdarúgó világbajnokság alatt — megismerkedtem a szovjet labdarúgókkal. Jó barátság alakult ki Jasin és köztem. Egy közös képünk is megjelent a lapokban. „Dean a kommunistákkal" aláírással. Másnap azonnal telefonált az amerikai nagykövet, hogy azonnal akar velem beszélni. Eljött utánam a szállodába és megtiltotta, hogy a mérkőzésre elmenjek. A rendőrség is telefonált, de rájuk se hederítettem. Argentínában megismerkedtem a Nobel- -díjas Varele Alfreddal. Ekkor kezdtem a békemozgalomban dolgozni. Meghívtak a helsinki békenkonferen- ciára. Itt írtam alá a Szovjetunióba szóló meghívást. Az életemnek három fontos állomása van: az első a lemezstúdióval való ismerkedés, a második a Dél-Afrikában töltött három év, a harmadik pedig a moszkvai fellépés. Dalaim a békéről, szerelemről szólnak. Olaszországban vadnyugati filmeket forgatok. Feleségemmel és két lányommal az NDK-ban, Berlinben élek. Jó az együttműködés az AMIGA lemeztársasággal, ahol eddig két nagy- és néhány kislemezem jelent meg. Bratislavában már másodszor énekelek. Nagyon jól érzem itt magamat, mert a közönség kitűnő. Felléptem már Romániában, Magyarországon és Bulgáriában is. A berlini tv a közeljövőben tűzi műsorára az El Contor című filmet, melyet Victor Jara chilei énekessel közösen készítettünk.

— bogdány —

KÖNYVESPOLC

Most jelent' meg újabb kiadásban a neves angol író Walter Scott „Wawerley" című történelmi regénye.

Az angol nyelvterület, sőt szinte az egész kontinens irodalmi berkeit és az olvasók szélesebb táborát is csaknem tíz éven át tartotta izgalomban a rejtély: ki a „Wawerley“ szerzője. Ö azonban makacsul ragaszkodott inkognitójához, többre tartotta bírósági állása révén és vidéki földbirtokosként élvezett társadalmi rangját és kiváltképp a romantikus verses regényekkel kivívott költői hírnevét, semhogy kockára tegye a — legalábbis kezdetben — bizonytalanabb kimenetelű és az esztétikai börzén alacsonyabban jegyzett regényírósággal. Hogy a Wawerley nyolc éve elkezdett, de baráti tanácsra félbehagyott kéziratából egyáltalán regény lett, az is annak köszönhető, hogy Walter Scott, egy horgászásra invitált barátjának horgot és csalit keresve, a padláson ráakadt véletlenül a régen elveszettnek hitt paksamétára. A szerző legalábbis így beszéli el a világirodalom első történelmi regényének keletkezését.

Bárhogy történt is, az új regénytípus megszületése nem véletlen. A francia — tehát a társadalmi — és az ipari forradalom földrengései akkoriban tették tömegélménnyé a történelmet. A megszülető történelmi tudat meg kellett, hogy teremtse azt a regényhőst is, akinek sorsát a történelmi erők összeütközése alakítja: Wawerley esetében az 1745-ös skóciai jakobita felkelés, a- melynek hősi káprázatába a tétova, (le romantikus képzeletű angol fiatalember beleveti magát — jobban mondva belesodródik, hogy aztán közelről megismerve fokozatosan kiábránduljon belőle, és belássa, hogy bukása szükséges.

Eközben bejárja Skóciát, megismerkedik — és megismerteti az olvasót is — a felföldi klánok pusztulásra ítélt ősi életformájával, szokásaival: mindazzal a kortárs közönség romantikaéhségének oly bőséges táplálékot nyújtó vadregényével, ami a cselekmény idején még eleven valóság, és amit Scott szociográfusi ügybuzgalommal gyűjtött össze és rekonstruált. Máig tartó nagy népszerűségének is alighanem ez a titka: egyszerre elégíti ki az olvasó romantikaigényét és történelmi valóságérzékét.

Az Olcsó Könyvtár legújabb kötetében Móricz Zsig- mondnak két, viszonylag kevésbé ismert regénye, „Az ágytakaró“ és „A fecskék fészket raknak“ jelent meg. Móricz ebben a két regényében a maga korának és a magyar főváros mindennapi életének drámáit írta meg.

Két nemzedék, két életforma, két törekvés elevenedik meg az „Ágytakaró“ és „A fecskék fészket raknak“ lapjain: az idősebbeké, akik olykori fellobbaná- saik ellenére sem bírnak változtatni életükön, s a fiataloké, akik másként próbálnak fészket rakni és a fészekben élni, mint szüleik ...

Ugyancsak Móricz remekműveiből nyújt egy csokor- ravalőt az író Összegyűjtött Művei új kiadásának legfrissebb kötete, a „Regények III.“. Nevezetesen: a ,,^or ró mezők“, a „Forr a bor“ és a „Rokonok“.

A szabolcsi alföldi város dzsentrivilágénak erkölcsi válságát és a parasztság nyomorúságos helyzetét a de- tektívregény formai és szerkezeti eszközeinek felhasználásával mutatja be a szerző a „Forró mezűk“-ben. A dzsentrivilág sorsát már nem látja tragikusnak, ez az osztály közelebb áll a szélhámossághoz, mint a tragédiához.

A dzsentrivilághoz igazodó középosztály életre készülésének, kiforrásának mozzanatait eleveníti fel a „Forr a bor“. A „Légy jó mindhalálig“ folytatásának tekinthető életrajzi ihletésű regény azonban nem csak Nyi las Misi sorsát kíséri tovább, A Nyilas Misi mellett megjelenő tizenkilenc diák jellemrajza a „jövő“ közép- osztályának — korának — miniatűr társadalmi keresztmetszete.

Az 1929-es gazdasági válság érlelte Móriczban az úri dzsentrivilág kritikáját. Ennek a korszakának záró regénye a „Rokonok“, amely a korrupcióra, sikkasztásra, panamákra épített dzsentriélettel való végső leszámolás.

—cs —

A szolidaritás jegyében Beszélgetés DEAN REEDDEL

— Van kulcs? — kérdezte Najn Iván.

— Nincs.

—Hogyhogy?

— Hogyhogy?

A férfi nem válaszolt. Félrehajlította a kerítés dróthálóját, bebújt. Najn Iván is utána. Derékmagasságig ért a telken a gyom. Átgázoltak. Néhány fenyőfa állt a bal oldali kerítésnél. Meg egy apró faház. Vagy inkább bódé. Kopott, korhadt kinézetű, de láthatóan egykoron ugyanolyan színe volt, mint a kerítésnek. Megálltak előtte.

A nap sütött.

Körüljárták a házat. Nem volt nehéz, talán ha kétméteres lehetett egy oldala. Najn Iván lenyomta az ajtó kilincsét.

— Be van zárva — állapította meg. — Ehhez van kulcsa?

— Nincs.

— Miért, kié ez a telek?

— Az enyém.

— És a ház?

— Az is.

— Akkor hogy lehet, hogy nincsen hozzá kulcsa?

— Nem is tudom — a férfi elgondolkozott. — Elveszett. Kis idő után helyesbített.

— Elkallódott. — A ház apró ablakához indult a keze. — Egyébként nincs kulcsra zárva — kihajtotta, benyúlt, és félrehúzta az ajtón a belső reteszt.

A ház még kisebbnek látszott belülről. Rozzant emeletes ágy állt az ajtóval átellenes falnál, alul-fölül megvetve. Kis asztal, két szék, apró szekrényke. Ez minden. Enyhe dohszag.

Najn Iván körülnézelődött. A férfi leült az ágy szélére. Rágyújtott. Amikorra furcsa lett a csönd, Najn Iván megkérdezte:

— És most?

A férfi lassan .fölállt. Megkopogtatta a ház falát.

— Lebontjuk — mondta.

— Ezt?

— Igen.

— Miért?

A kérdés megválaszolatlan maradt. A férfi a szekrényhez lépett, kinyitotta. Üres konyakosüveg hullott belőle a földre.

Kilépett a ház elé. Najn Iván utána.

Az ajtó fölött felírás, festett betűkkel:

, VÁRTA-LAK

— Miért várta-lak? — kérdezte Najn Iván.

— Vártalak — ismételte a férfi. Még egyszer körbejárt, aztán előhúzott egy baltát az ágy alól.

— Tényleg lebontja? — kérdezte Najn Iván.

— Tényleg.

Najn Iván öklével a ház oldalára ütött. P™vő hangot a- dott.

— Jó masszív — jegyezte meg.

— Hát az.

A férfi leemelte az ajtót, nekitámasztotta a kerítésnek

— Egyszerűen szétveri? — érdeklődött Najn Iván.

— Szét — mondta a férfi.

—Miért? Árulja már el!

— Nincs rá szükségem.

— Akkor adja el.

— Pénzre sincs szükségem. |

— Ilyen gazdag?

— Nem. Ilyen szegény vagyok.

— Ezt nem értem — ráncolta hoiúlokát Najn Iván.

— Sebaj. Idővel még megértheti.

— Hát... nekem mindegy.

A férfi az ablakot is leakasztotta, odatette az ajtó mellé. Nagyot köpött.

— Ha segít, adok magának egy százast.

— Rendben — biccentet a férfi.

— De csak egy feltétellel.

— Nos?

— Ha megmondja, miért bontja le.

— Le kell.

— Világos, de miért? Arra feleljen.

— Rontja a tájképet.

— Viccel?

— Nem. Irt a tanács, bogy a ház nem tesz eleget az üdülőtelep igényeinek.

— Az üdülőtelep igényeinek? — nézett rá Najn Iván, hitetlen arccal.

— Ezt írták. Megbüntetnek, ha nem hozatom rendbe.

— Hét akkor miért nem hozatja rendbe?

— Minek?

„Tiszta hülye“ — gondolta Najn Iván.

A férfi közben a szegélyléceket feszegette szét a ház sarkain.

— Segítsen — szólt hátra, a válla fölött.

Najn Iván engedelmesen odalépett. Körben leszagatták a vékony tartódeszkákat. Akkor a férfi bement, ütötte a hátsó falat belülről. Visszhangzott.

Lassan engedni kezdett.

— Vigyázzon!

Najn Iván elugrott. A fal lassan kidűlt a helyéről, hosszú, fájdalmas reccsenéssel. A tető megereszkedett.

A földre feküdt falon felírások virítottak. Amíg állt, nem is lehetett észrevenni a ház homályában.

— Anna és - János, ezerkilencszázhatvankettő — olvasta Najn Iván. — Maga a János?

—Igen.

— És az Anna?

— Az egy nő. Egy nő volt.

— Ismerős? — Najn Iván kajánul mosolygott.

A válasz késett. . — A feleségem volt.

— Elváltak?

— Nem. Meghalt.

Najn Iván zavarba jött:

— Elnézést.

Hallgattak egy nagyot.

— Hát ezek a csíkok? — a deszkán egymás fölött néhánv centire vonalak húzódtak, a fába vésve. A legelső olyan mellmagasságban. '

— Gyermekkoromból valók. Anya minden évben odamért, hogy lássa, mennyit nőttem.

Najn Iván végigvezette az ujját a rovátkákon.

— Gyakran jártak ide?

— Igen. Minden nyáron — a férfi bólogatott. — Na, gyerünk.

Nekiestek az innenső falnak. Egy-kettő-háromra meglökték, nagy erővel. Középen kettéhasadva zuhant a földre, rögtön utána a tető is beszakadt, nem maradt, ami tartsa.

Najn Iván tulajdonképpen örömét lelte a pusztításban, arca kipirult. Diadalmasan nézte azt a két oldalt, amely még állt, L alakban. „Ház is, meg már nem is az“ — gondolta.

A kidűlt fal tövéből kugligolyő került elő, néhány bábuval. Najn Iván felállította őket.

— Ez a magáé volt?

Egy gurítással szétbombázta mindet. Elégedetten egyenesedett föl.

— Nagyapámé.

— Versenyzett?

— Nem. Kicsit szenilis volt már a végén, úgy játszott, akár egy kisgyerek. Akkor vették neki.

Najn Iván újra eltalálta mind az öt figurát. A férfi nézte egy darabig, aztán nekiveselkedett bontani tovább.

A maradék házzal már gyorsan végeztek. Csak az emeletes ágy, az asztal és a szekrényke maradt a helyén, minha mi sem történt volna. Az Idegszálak még odaérezték körülük a falakat.

Talán zavarta a férfit ez a harmónia, mert arrább rúgta a szekrényt. Különböző papírok hullottak ki belőle, halomba gyűlve a földön.

— Hát ez meg micsoda? — hajolt föléjük Najn Iván.

A férfi elhárító mozdulatot tett:

— Hagyja csak. Versek.

— Maga írta őket?

A férfi leguggolt, beletúrt a kupacba:

— Valaha költő akartam lenni.

— Mennyi vers! — Najn Iván beleolvasott egyikbe-másikba.

— Megjelentek valahol? „Egy tébolyodott költő lehet ez...“

— gondolta, s azt hitte, mindent ért.

(Folytatjuk)

f