Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-10-19 / 42. szám
sunk nem maradt, minthogy a száznégy harctársat megismerni kiilön-külön. A BENDÖ Leggyorsabban a magyar lányokkal Ismerkedtünk meg. ök voltak a kisiste- nek, a szakácsnők, őket a doki követte , a fontossági listán, mert ar köles-, rizs-, dara-és puliszkakásával tarkított étlap nemigen „smak- kolt“, ezért megrohantuk* a közeli tehénfarmot. Eleinte Jelvényért kaptuk cserébe a habzó, még meleg tejet, később már jelvény se kellett. Utána sűrűn látogattuk azt a bizonyos fehér házikőt, majd a dokit... Később bezzeg kerültük őt, főleg a hajnaltájt rendezett gombalakomák miatt, mert ugye, segíts magadon... KEDVENCEINK . i.. nem először, mert az ember mindig hálás az ö- römért, jő kedvért. Ezt meg Kuba tudta magából árasztani: Juan, a könnyű lábú táncos és énekes, Ariel, a gitáros, Francisco, a fazékdobos, Augustin konferanszié. Miguel volt a vezető, ő csendesen őrködött, nehogy baja essék zenekarának. De mi imádtuk a közvé avat..; Rendszerint aztán a frissen szentelt a legbuzgóbb a többiek avatásánál. A felszentelést rendszerint az „államcsínykor“ bosszulja meg a „nép . Aznap minden a feje tetején áll, jaj a vezetőknek. A parancsnok, a komisszár meg a doki a szárítóban sínylődik sós vízen, mialatt a szakácsnők végé-hossza nincs sopánkodása közepette az é- hes forradalmárok felfalnak egy heti húskészletet. Patakban folyik a tej, a sör, ropják a táncot a jó diktátor zászlaja körül. Ajánlatos párszor megfürdetni a parancsnokot, s minden korai ébresztőért egy-egy kanál jől megborsozott (mert nem szereti a csípősét) darakásával megvendégelni. De a szerencse forgandó. A nép kifárad a dáridóban', s nincs, aki takaródét fújjon. Le a diktárorral! Visz- sza a régi renddel! Az összes építőtábor legfőbb feladata: a vállalt munka kiváló teljesítése. S ehhez alkalmazkodik minden, és csak a tízórás munkanap teljes kihasználása után jön a dáridő. E- zek a kedves emlékek párosulnak a munkával kapcsolatos megfigyelésekkel, új ismeretségekkel; III. AZ INTER - BAM LEÁNYAI — Hölgyeim, vár a második millió — csábít bennünket a mester. Vége hát a déli szunyókálásnak, jön a mester uralma. A négy i- mádnivaló maszatos „Charlie Chaplin“ kapkodva húzza lábára a -gomborrú 42-es bakancsot. Akkor kapcsolunk csak... — Micsoda?! Azt mondta, hölgyeim? Na nem, lányok! A mesterünk belebetegedett az első millióba! Az alvástól kábán kászálódunk ki a tűző napra Mozgolódnak a többi sátor lakói is, de ki még csak Zo, á vietnami „filozófusunk“ jött. Tiszteletteljes áb- rázattal hoz felénk valamit a kesztyűjében. Izeg-mozog az a valami. Kutyusunk már van. Jé, Zo csak nem cicát hozol? Milyen kedves tőled!' Kedvességünk bár utolsó pillanatban meggátolná ronda szándékának végrehajtásában, de már késő... A szemre bájos valami kidug ta fejét a kesztyűből, s már igyekszik is kifelé. Vipera! Az ő teste még, de a mi lábunk már nem éri a földet, egyetlen sikoly nélkül eliszkolunk, s csak a tábor mögött kezdünk sikítozni. Zo minden esküdözésének ellenére, teljes bűnbánatának láttán sem vagyunk hajlandók este bemenni a sátorba, míg át nem kutatják minden zugát. „A mi erőnk a' gyengeségünkben rejlik! — hangoztatjuk, és Zo ezennel arra kárhoztatik, hogy tizenhét veszedelmesen gyenge lány veszi üldözőbe. Pedig minden milyen egyszerű és természetes volt. A vietnami fiúk munkahelyükön találtak egy odatévedt viperát. Nyakon csípték, hozzáértően kivették a méregfogát, és mi sem természetesebb, elhozták megmutatni. Csalódottan látták, hogy nem tudjuk kellőképpen értékelni. Bizonyára téved a dal, mely a BAM leányait hősiesnek nevezi. Ráadásul könnyen le is lehet bennünket kenyereznl: a kígyót rövidesen mégiscsak megbocsátottuk Zónák egy gyönyörű, drótból font virág fejében... A SÄTORFOGÁLMÁK A „négyes“, az volt a lányiak. Aki oda be akart lépni, egy deszkán erős rúgásokkal kellett bejelentenie magát. Az „egyes“ volt a büszkeségünk, a bolgár- csehszlovák fiatalok találékonyságának a szemléltető- je, ruhásszekrénnyel, kamrával (melybe egyetemes e- rővel „gyűjtötték“ a konyháról a maradékokat). Egy igazi kis kommuna. Ók voltak a legendáris betonkeverők. A „kettés“ volt a csendes vietnami, a „hármas“ a daloló és csörömpölő kubai, az „ötös“ pedig az aluszé- kony szovjet fiatalok sátra. Később áttértünk a munkahely szerinti megnevezésre, de az, hogy a „naftá- sok“, a „sínesek“ avagy a „phe, a garázs“ nem mondott semmit. -Más választávetlenségüket. A kubai halász tánca című gyönyörű kompozícióban viharos taps közepette Augustin mint halászlány védte ki forró partnere tánctámadásait. Puked- lit csinált, s kilibegett. Aztán meg vissza. Telt kebleire mutatva így szólt csilingelő hangon: „Kérem Gálját, szabadítson meg ettől!“ Dolgozni is öröm volt velük. A munkát komolyan vették, de dalolva végezték. Látva őket, mi is velük é- nekeltünk: „Kuba, te csodás. ..“ SZERTARTÁSOK Nem egyszerű dolog építőmunkásnak lenni, de ha egyben diák és harcos vagy, sajnállak, mert az építők napján téged is felszentelnek. Hogy belakmározhasd az ünnepi palacsintát, el kell érned az ebédlőig, de az út odáig viszontagságos. A sátornál elkap két markos legény, bekötik a szemedet, párszor megmártanak a közeli pocsolyákban, aztán meg a hóhérok kezére adnak. Azok ütlegelnek, dobolnak a fejedbe nyomott vödrön, bégetnek, és az ismeretlenbe kényszerítenek ugrani. Ott elkapnak, s kiadósán megöntöznek, mondván, növekedj, építészpalánta! Aztán egy csövön kell átmásznod. Kásával etéted bajtársadat, de az sem marad adós a mázolással. S ha három ütéssel bevered a szegóriást a talpfába, a vezérünk stoppolófával építőA mi legfontosabb ismerősünk a BAM. Közelsége mindenen érezhető. A sárga poros úton rohannak a vadonatúj nyugatnémet teherautók, a Magirusok. - Sok száz nyugatnémet munkás köszöni kenyerét a BAM- -nak. Gyönyörködünk a kecses japán Kato-darukban és talajgyalukban. A szovjet gyárak is a legjobb termékeikkel segítik a magiszt- rált. A gépek külön meg vannak jelölve: „A BAM-nak a brigádunktól“, a „A BAM- -nak készült a vörös szo- botnyikon“. S az emberek? Ügy érezhetik magukat, mintha állandóan a tévékamera előtt élnének, dolgoznának, az e- gész Szovjetunió figyelme rájuk irányul. Uszty-Kut klubjában csak a két hónap alatt, amíg mi is állandó látogatói és előadói közé tartoztunk, találkoztunk a Rozsgyesztvenszkij vezette szovjet írószövetség küldöttségével, tapsoltunk neves énekeseknek, előadóművészeknek. Ez a távoli sarok már csak ezért is vonz: milyenek az itteni emberek? Rozsgyesztvenszkij szerint egyszerűek, mint minden szovjet ember. Kitartóak, vidámak, szívélyesek. Mi dolgoztunk velük, tudjuk, hogy kitartóak. Mi szórakoztattuk őket műsorainkkal, tudjuk, menynyire szeretnek nevetni. Megszerettek bennünket. Nehéz szívvel hagytuk el Szibériát. SERES VLASZTA SZÖRNYEK ALKONYA IV. 1945. október 20-án a vádlók átnyújtották a Nemzetközi Katonai Bíróságnak a vádiratokat. Ugyanazon a napon a vádlottak is kézhez kapták a vádiratot. Az agresszív háború kirobbantása, a nemzetközi jogba foglalt háborús szabályok ellen elkövetett bűn, tömeggyilkosság, az elfoglalt országok kifosztása, nemzetek és fajok kiirtására irányuló intézkedések és ehhez hasonló elképesztp gaztettek sorakoztak a hitleri vezetés bűnlajstromán. Vajon hogyan viselkedtek ezek a szörnyek most, amikor konkrétan, rendbe foglalva láthatták rettenetes tetteik jegyzékét? Éreztek-e egy szikrányi bűnbánatot, vagy patologikus fanatizmusukban továbbra is helyeselték, amit műveltek? A választ erre a kérdésre G. M. Gilbert pszichológusnak, az USA hadserege kapitányának emlékeiből kaphatjuk meg. Gil- bertnek, aki a vádlottak NUrnbergbe szállításától egészen kivégzésükig a fegyház pszichológusaként volt beosztva, szabad bejárata volt a vádlottak celláiba, megfigyelte őket, pszichológiai teszteket végzett velük. Az egy évig tartó per folyamán alkalma volt tüzetesen megismerni jellemüket, emberi mivoltukat. GÖRING „JOGSZEMLÉLETE“ Gilbert röviddel a vádiratok kézhez vétele után meglátogatta a vádlottakat, és érdeklődött, mi a véleményük a vádiratról, majd megkérte őket, az ő vádiratpéldányára írják rá saját kezűleg, tömören ezt a véleményt. Már ebből is választ kaphatunk a fent feltett kérdésre. Nézzük meg, hogyan reagált néhány prominens főnáci! Hermann Göring; „Mindig a győztes lesz a bíró, és a vesztes a vádlott“. Vagyis: ha netán hitlerék nyerik meg a háborút, akkor ezek a gaztettek hőstetté válnak, és most azok ülnének a vádlottak padján, akik hazájuk, az emberiség jogos védelmében fegyvert fogtak a náci pestis ellen. Ehhez igazán szükségtelen kommentárt fűzni. A nagy reményű Joachim von Ribbentrop expezsgős és ex- külügyminiszter a következőket írta: „A vádiratot nem az illetékes személyeknek címezték“. Hitler arrogáns „külügyminiszteri ostora“, aki végigostorozta fél Európát, most csak amolyan kis hivatalnoknak próbálta prezentálni magát. Mindenért a nagy Führer a felelős. A hitleri külpolitika „nagy embere“, aki létrehozta a Berlin—Róma—Tokió antikommu- nista „tengelyt“, most lakáji módon Hitler árnyékában szeretne elbújni. Ernst Kaltenbrunner, az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vezetője így nyilatkozott: „Nem érzem magam bűnösnek semmilyen háborús bűn elkövetéséért, mint hírszerző, csak a kötelességemet teljesítettem, s visszautasítom, hogy én legyek itt Himmler helyett a pótlék“. Kaltenbrunner, Himmler és az SS biztonsági szolgálatának, a hírhedt Gesta- po-hóhéroknak és a zsidógyilkos Adolf Eichmann-nak a főROBERT LE"? letartóztatása nöke nem érezte magát bűnösnek. Ű csak a kötelességét teljesítette mint amolyan kis kém. Nem is tudott semmiről. Tömeggyilkosság, emberirtás, hatmillió zsidó élgázosítása — hát ilyen is volt? Ha igen, akkor ezt biztos az a „csúnya“ Himmler követte el, és most mindezért tévedésből őt akarják felelősségre vonni. Wilhelm Keitel marsall igazi „porosz“ módon válaszolt, katonásan, röviden: „A katonának a parancs az parancs“. Vagyis ha a katona parancsba kapja, hogy lője agyon a hadifoglyokat, akik a nemzetközi jog védelme alatt állnak, ha parancsot kap az elfoglalt terület civil lakosságának kiirtására, ha parancsot kap védtelen túszok „likvidálására“, ezt is teljesítenie kell. Már ez maga sem helytálló, sem a nemzetközi jog, sem az emberi etika szempontjából. És ezen felül van itt még egy „csekélység“, amiről őmarsallsága Nürnbergben megfeledkezett. Mint a német haderő főparancsnokságának a vezetője, ezeket a parancsokat ő adta ki, saját kezűleg aláírva. Dönitz tengernagy, a haditengerészet főparancsnoka, Hitler öngyilkossága után a Birodalom néhány napos kancellárja egészen humorosnak találta a vádiratot: „A felhozott vádak közül egyetlenegy sem érint engem. Jellegzetes amerikai humor“. Vádként felhozni azt, hogy parancsára a német tengeralattjárók a kereskedelmi hajók százait süllyesztették el, és a megmenekült tengerészeket a mentőcsónakokban legéppus- kázták, ez igazán humoros dolog. És feltételezni, hogy ő, mint a legfőbb német hadvezetés tagja bármit is tudhatott az elkövetett borzalmakról, ez is „vicces“ dolog. Nincs tehát megbánás, és a beteges náci fanatizmus is lepereg, mint a megrepedezett máz. Csak egy van: gyáván, saját bőrüket, hitvány életüket féltve, kibújni a felelősség alól. Mindent azokra hárítani, akik nincsenek már közöttük. Ilyen jellemtelen szellemi korcsok akarták magukhoz rántani a világhatalmat. LEY ÖNÍTÉLKEZIK Gilbert vádiratpéldányáról hiányzik Robert Ley megjegyzése. Robert Ley, az úgynevezett „német szakszervezetnek“, az Arbeitsfrontnak volt a vezetője. Az ő segítségével sikerült Hitlernek a német munkásokat háborús céljainak megvalósítására a végtelenségig kiszipolyozni. Gilbert így ír Leyről: „Amikor meglátogattam cellájában eszeveszetten járkált fel-alá. Szavainak értelmét alig leheteti kivenni. Majd a falhoz állt, széttárta karját és azt kiabálta: „Feszítsenek keresztre, maguk a győztesek“. Másnapra halasztottam a beszélgetést“. A másnapi beszélgetés már nem valósulhatott meg. A np- torikus alkoholista Ley nem bírta el a felelősséget. Reggel halva találták cellájában. ízekre tépte törülközőjét, és a WC vízcsövére akasztotta magát. Önmaga mondta ki az ítéletet maga felett.
