Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-09-28 / 39. szám

Szabó-rege

turöl-tollról

Borongős napok. Korai ősz, bágyadt napsugár, pedig csak szeptember van. A kórház falai közt egy árnyalattal még szomorúbb ak ősz.

— Hányas szobában fekszik?

— A harminckettesben.

A kórház folyosójának kövén ridegen koppannak a léptek. Ügyeletesszoba. Fehér köpenyes ápolónők, lera gasztott szemű páciensek Sötét szemüveggel jön ki a kórteremből Szabó Béla, A felszakadt gondolatok, az Éhes vagyok, az Érett sze génység, a Marci a csodakapus, Az élet peremén, a Hűség, a Mindhalálig és e- gyéb művek szerzője. Egyenes a tartása, rugalmas a járása. Hetvenéves. Szeptember 21-én ünnepelte szü letésnapját. Ünnepelte? A tósztok, felköszőntők elmaradtak. A kórházi magány társtalanságában csendesen telt el a születésnap.

— Operálták a szemem, ázürkehályog. Szerencsére az operáció igen jól sikerült, rövidesen elhagyhatom a kórházak

Bizakodással beszél, mint mindig, még a legnehezebb esztendők során is. Akkor, amikor igen sok embernek a szeméről^ kellett volna leoperálni a „barna“ hályogot.

— Rám borzalmas hatás sál volt az a korszak. Sötét nyomasztó napokon álmaimban ma is viaskodom a fasiszta gyilkosokkal — mondja Szabó Béla.

Tudta, hogy a fasizmus korszaka véget ér, s felvír: rad a szabadság napja. Az igazi szabadság, a mült. in sége nélkül. Rendületlenül hitt abban, hogy nem ma radhat eredmény nélkül a „Fel, fel, ti rabjai a föld nek“ — induló.

Ritkán járhatott akkor az élet napos oldalán.

— A nagy ínség, éhség éveit könyv nélkül nem vészelhettem volna át. Szerel mese voltam az irodalom nak. Szerettem Petőfit, Adyt, Móricz Zsigmondot, Kosztolányit, Gelléri Andor Endrét, Nagy Lajost, József Attilát, Illyés Gyulát, Pap Károlyt. Szerettem Haäeket, Balzacot. Tolsztojt...

Költőként kezdte, prózával folytatta. Róla írta Fáb- ry Zoltán:

„Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal a tollért, a sikerért és az eredményért, aki oly görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollal, olyan szívósan, annyira fa natikus önhittel és hajszolt Sággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse...“

Szabó-rege tűről-tollról. Mondjuk el a regét! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen-igen szegény szabógyerek. Öltögette a tűt makacs szorgalommal. Bármennyire serénykedett is, a tű biz’ nem tudott rajta se gíteni. Éhezett, fázott. A didergő valóságban is voltak álmai, bár tudta az íratlan törvényt, hogy aki szegény, éhezzen, fázzon, egyébhez akkor sincs jussa, ha szorgalmas.

A varrás fölé görnyedő kisinasnak különös álmai voltak. Nem elásott kincsek ről, nem arról, hogy egyszer dúsgazdag lesz. Almai merészebbek voltak. Ha munka közben elfelejtette, hogy közelében a mester, egyre csak azt dúdolta-fü- työrészte: Fel, fel, ti rabjai a földnek.

Tízen ültek otthon a telítetlen asztalhoz.

— Nagy szegénységben éltünk, éheztünk — emlékezik vissza sivár gyermekkorára az Éhes vagyok című verseskötet szerzője. Vajon

mond-e valamit ez az Éhes vagyok a mai fiataloknak?

„Mesélnek az öregek“ — mondják a fiatalok.

„Nem mese ez, gyermek“ — intené le a vándor a kétkedőket. De hát meg lehet magyarázni az éhséget a- zoknak. akik ma szemétbe szórják a kenyeret?

Hogy mégis megértsék, a szabólegény tolira cserélte fel a tűjét, a hat elemis, a munkanélküliek sorát igen gyakran szaporító, fázó-éhe- ző szabólegény nem riadt vissza a nehézségektől. Küzdött tollal, küzdött a Joliért.

Hetvenéves. Elszaladtak az évek. Kiegyensúlyozott, bizakodó Terveket sző.

— Egyik könyvemen dolgozom. Még nem fejeztem he. Sok más egyébbel voltam elfoglalva, talán mafd most, bár egyelőre jó ideig nem szabad dolgoznom. Fizikailag sem érzem magam jól, komoly operáción estem át. Hogy milyen könyv, amelyen dolgozom? Űtinap ló. Több ország, több út, él mények.

Készülő könyvéről nem szívesen beszél. Egyszer mondta Is:

— Legszívesebben a kész művet teszem az asztalra.

Sok vagy kevés a hetven év? Tapasztalatnak, élmény nek elég. Hetvenévesen már van mit üzenni a fiatalok nak:

— Van mit, de azért nehéz üzenni a fiataloknak már csak azért is, mert az

én ifjúságom éhezés és nélkülözés között telt el. és erről nehéz úgy szólni, bogy a fiatalok megértsék. Ezért talán csak annyit, hogy az Ifjúság tegyen meg mindent tudása, felkészültsége érdekében. A mai világban min denki tanulhat, képezheti magát, fejlődhet. Ez a mai fiatalság egyik óriási előnye azzal az egykori ifjúsággal szemben, amely a két világháború közt nőtt fel.

Még sok-sok kész művet, teljes gyógyulást és töretlen munkakedvet kívánunk a hetvenéves Szabó Bélának. —m—

R

endhagyó randevú volt. Nem Levőién, hanem Sopronban találkoztunk — mondja Stefan Kvietik, a Szlovák Nemzeti Színház érdemes művésze-.

Sopronban és Budapesten forgatták Jókai Mór Lőcsei fehér asszony című regénye a- lapján az ugyanilyen című tévéjátékot. Ekkor találkozik a büszke fehér asszony András- sy tábornokkal, a filmben Tö- rocsik Mari 'Stefan Kvietik- kel.

— Maár Gyula rendező en- gemet választott Andrássy István szerepére — mondja Kvietik.

Elöljáróban annyit, hogy könnyebb volt a soproni randevút nyélbe ütni, mint Kvie- tiket idehaza meginterjúvolni. A bratislavai színház ugyanis a Szovjetunióba készült, Lenin- grádba és Jerevánba.

— Majd ha visszajövünk, jó? — javasolta akkor Kvietik. De a sikeres tűrné után újabb a- kadály: prágai színészek vendégszerepeltek az Itteni színházban. Velük kellett lennie. Végül a próbateremből hívattam öt ki.

— Két tévéjátékot próbálunk — mentegetőzik Kvietik —, az egyik Kolumbus Kristóf álma, ón alakítom benne Kolumbus!,

a másik a Nemkívánatosak, a- inelyben Deent játszom, a sebészt.

Amikor megmondtam neki, hogy engem főképp a Lőcsei fehér asszony érdekel, felcsillant a szeme.

— Ürülök, hogy beszélhetek róla. Emlékezetes randevú volt részemre mindenképpen. Leginkább azért, mert először játszottam együtt magyar színészekkel, magyar filmesekkel. Hogyan került sor erre? Maár Gyula nálunk, Szlovákiában is keresett megfelelő színészt Andrássy István tábornok megszemélyesítésére. Tábornak ugyan még nem voltam, de hát mi nem lehet egy színész?! Színésztársam, a Budapesten már népszerű Jozef Kroner, aki dolgozott Maár Gyulának, engem ajánlott erre a szerepre. Maár Gyula meghívott, én pedig a meghívást szíves örömest elfogadtam. A forgatást Sopronban kezdtük. Mi tagadás, egy kis aggodalommal érkeztem a randevú színhelyére. Akikkel e- gyütt kellett szerepelnem, Tö- rőcsik Marin kívül senkit sem ismertem, őt is csak filmiei- ben láttam, személyesen nem találkoztunk még, de színésznek az is valami, ha filmen lát valakit. Igen barátságos

RANDEVÚ A „LŐCSEI FEHÉR ASSZONNYAL“

(15. folytatás)

Najn Iván tehát élte világát, eszébe se jutott a nyomda vagy bármi azzal kapcsolatos. Nem tudta, hogy balesete növekvő számú akta és jegyzőkönyv tárgyát képezi, hogy a nyomozó hatóság már beidézte Steyer Pongrácot, a feleségét, valamint az általuk megnevezett tanúkat.

Átmeneti napok voltak ezek, éppolyanok, mint az érettségi után. Várta az értesítést az egyetemről. Apja néhányszor megkísérelte, hogy a „jövőjéről“ tárgyaljon vele, de ő mereven elutasította:

— Várjuk meg, hogy felvettek-e.

— Jó, de mi van akkor, ha nem? Gondolni kell arra is.

Najn Iván egyszerűen nem volt hajlandó arra gondolni.

Még a szabadsága is tart vagy nyolc napig, azalatt minden eldőlhet. Élvezte a napfényt, az autózást, Krisztinát, egyszóval: az életet.

A szóban forgó hét szerdájáig. Mert akkor behívatták a rendőrségre, s közölték vele, hogy a rendelkezésre állő adatok alapján alaposan gyanúsítható a Btk. 257. paragrafusa 1. bekezdésének második tételébe ütköző, a 3. bekezdés b. pontja szerint minősülő maradandó testi fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés bűntettével.

— Na ne vicceljenek! — ez volt az első szava.

— Fiatalember, mi nem viccelünk. Jő lesz, ha megjegyzi — mondta neki a rendőr, aki az íróasztal mögött ült. Majd figyelmeztette, hogy védőt választhat, illetve védő kirendelését kérheti. — Nos? — sürgette.

— Mit nos?

— Választ, vagy kéri a kirendelését — az egyenruhás férfi már határozottan türelmetlen volt. — Ember, érti, hogy mit kérdezek?

— Értem. — mondta Najn Iván. Kábán nézett a rendőrre.

— Nem kell most rögtön eldöntenie. Megbeszélheti a szüleivel.

— J6.

— Na kérem — a férfi az iratai között kotorászott. — Megkezdem a kihallgatását. Mondja el szépen, mi történt májúi harmincegyedikén.

Najn Iván elmondta. Tíz mondatban. A férfi a fejét csóválta:

— Ha lehetne, valamivel részletesebben! Erről nem tudok jegyzőkönyvet felvennil

Ä géplrőnő a hatalmas, elnyűtt masina mögül árgus szentekkel .figyelte őket.

Najn Iván a falat bámulta, az ezüst színű, hengerelt mintákat. Szőlőfürt levelekkel. A plafontól a padlóig.

— Szóval maga odament a vágógéphez.

— Oda.

— Mi íjéiból?

— Hogy vágjak.

— Mit vágjon?

— Léniát.

— Mondja — förmedt rá a rendőr —, ml lenne, ha rendesen válaszolna?

— Rendesen?

—• Nem Ilyen tőmondatokban — a rendőr nagyot fújt.

Ügy kell kihúzni magából, harapófogóval.

Najn Ivánnak a franciaóra jutott eszébe. Ott se lehetett arra a kérdésre: „Az ön lakása hol helyezkedik el?“, azt felelni, hogy Délibáb utca tizenkilenc, hanem: „Az én lakásom a Délibáb utca tizenkilenc szám alatt helyezkedik^ el.“

Odamentem a vágógéphez, azért, hogy azon tizenkét cice rós léniát vágjak, melyre a szedésemben szükség volt — szavalta Najn Iván.

— Ez a beszéd — mondta megenyliülten a rendőr. Intelt a gépfrónőnek, aki rögtön lekopogta Najn Iván szavait. Olyan hangja volt annak az írógépnek, akár a géppuskaropogás.

— Mikor történt ez? — kérdezte a rendőr.

— Ügy nyolc óra körül történt ez.

— Akkor Steyer Pongrác művezető kartárs odajött, és azt a kérdést iatézte hozzám, hogy miért szedtem borgiszbó! a htrde’tés szövegét.

— És miért?

— Csak — vállat vont.

— Ez nem válasz!

— Kérem. Azért szedtem Sbrgisz méretű betűkkel, mert nem szabták meg a sor nagyságát, és azt gondoltam fgy jő lesz.

Ugatott az írógép.

—■ Folytassa.

— Steyer kartárs veszekedni kezdett, majd lökdösődni; a- minek az lett az eredménye,- hogy a vágógép elsült.

— Elsült?

—Működésbe jött.

— Mű-kö-dés-be-jött — ismételte halkan a gépírőnő a Végszót.

— Nem maga hozta működésbe?

„Körösztkérdés“ — gondolta Najn Iván.

— Nem, nem én hoztam működésbe a vágógépet — mondta Najn Iván.

— Hát akkor ki?

— Nem tudom.

— Hogyhogy nem tudja?

Najn Iván a tintafoltos, szürke szőnyeget bökdöste a cipője orrával.

— Gyanúsított arra a kérdésre, hogy ki hozta működésbe a vágógépet —> diktálta a rendőr —; azt válaszolja, hogy nem tudja.

— Nem-tud-ja — nyögte a gépírónő. Várakozásteljes arccal nézett rájuk.

— ön fogta a gép karját?

— Lehetséges.

— Gondolkozzon! Ez nagyon fontos.

— Nem emlékszem.

— Erőltesse kicsit az agyát! Hol volt a keze a baleset pillanatában?

— Az egyik mindenesetre a kés alatt; mint a mellékelt ábra mutatja — emelte fel Najn Iván a kötését. (Ez már egy kisebb pólya volt, időközben kicserélték a kórházban.)

— És a másik?

Najn Iván letörölte a homlokáról az izzadságot. ;,Hol a fenébe lehetett a kezem?“

— Nem tudom — mondta aztán.

A rendőr lediktálta. Aztán összefonta a mellén a karját:

■— Milyen viszonyban volt Steyer Pongráccal?

— Semmilyenben.

— Mégis. Szerette?

— Nem. Utáltam. Steyer Pongrácot határozottan utáltam.

Najn Iván úgy látta, a rendőr szemében err® a mondatra

gúnyos fény villant fel. „Talán nem kellett volna megmondanom — gondolta. — De ha egyszer Igaz!“

— Aztán miért utálta?

„Tényleg miért?“

— Őszintén szólva, nem tudom. Talán mért ő Is utált en;

gém. Folyton fente rám a fogát, ott szúrt ki velem, ahol csak bírt. • ’

Tatata —■ az írógép mintha egyszerűen szét akarna esni.

— Mire gondolt a baleset bekövetkezése előtt?

Erre Najn Iván végképp nem tudott válaszolni. Pedig szeretett volna, most már őt is érdekelte, tulajdonképpen ml történt azokban a kritikus másodpercekben. Csak annyira bírt visszaemlékezni, hogy bár sokszor kívánta pokolra a művei