Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-09-21 / 38. szám

A LÉNYEGLÁTÁS MŰVÉSZETE Először rendeztek a Duna menti Múzeum­ban átfogó grafikai tárlatot, amely rafz- művészetünk keresztmetszetét bontja ki a néző előtt, és azt igazolja, hogy a grafika igen jelentős szerepet játszik a képzőmű­vészetben. Eszköz és cél egyúttal. Lehet egyedi — mint ebben az esetben —, de sokszorosított is. Ide soroljuk a tus-, a ce­ruza-, a kréta-, a szénrajzol, valamint a fa- és a linóleummetszetet, a rézkarcot, a különféle nyomatokat, így a szerigráfiát is. Ezért rendkívül változatos lehet tartalmi­formai megjelenítésében. Es éppen ezt a ktfejezőképességet, műfaji gazdagságot kö­vethetjük nyomon a Duna menti Múzeum őszi tárlatán. A grafika tulajdonképpen gyűjtőfogalom. Művelőjének lehetősége van arra, hogy al­kotása együltére készüljön el, s így eredeti művészi szándékát, szemléleti-gondolati el­képzelését „azonnal“ rögzíthesse. A vázlat- szerű feljegyzéstől a véglegesnek szánt, ön­álló kifejező értékekkel bíró alkotásokig, az egyszerű vonalrajztól' vagy skicctől a bonyolultabb összefüggéseket is feltáró ké­pi megfogalmazásokig széles skálán mo­zoghat. A grafika a vizuális gondolatközlés legközvetlenebb eszköze. Fekete-fehéren vagy színesen őrzi az alkotói szellem köz­vetlenségét, az indulat és a gesztus fris­seségét, készüljön az nádtollal, ecsettel vagy ceruzával, fába vagy linóleumba metszve, krétával rajzolva vagy nyomtatva az adott felületre. Az itt bemutatott alkotások a témák és formák sokféle lehetőségeit kihasználva szólnak a ma emberéhez, fgy, ez az először megrendezett közös grafikai szemle kellő ízelítőt ad a képzőművészetnek erről a tar­talmas ágazatáról. A bemutatott mintegy hetven eredeti grafikából azokat érezzük rokonszenvesebbeknek, amelyekben a kör­nyezet humanisztikus elemei, történései az emberi kapcsolatokból származó élmények­ből származnak. Mert az alkotói személyi­ség intenzíven van kapcsolatban a társada­lommal. Az ilyen alkotások az egyedi em­berek és események ürügyén, általában is képesek szólni a haladó szellemű világ dol­gairól. Gondos és lelkiismeretes munkák, grafikus eszközökkel való képalakítások.- a- melyek nem mondanak le a társadalmi fe­lelősségérzésről, a fűtött fiauratív ábrázo­lásról. Bensőségesebb, árnyaltabb, „képibb“ meaoldásokat keresnek lírai vagy drámai kibontakozásukban, tömör és egyértelmű me a fog almazásukban. Lőrincz Gyula érdemes művész, Bácskái Béla, Kovács Tibor, Nagy Márton, Nagy József, Almást Bábért festőművészek, Plaiz- ner Tibor grafikus és díszlettervező olyan mércét mutatnak, amely egyszerre ösztön­zi és kötelezi e kiállítás rendezőjét, vala­mint a többi kiállítót, faniga József, Kocsis Ernő, Bencsicsné G. Katalin és Ferencz Eszter rajztanárokat, de az alkotóstúdió lelkes tagjait, Eüqedi Jenőt, V. Szarka Er­zsébetet és faroslav Koláft is, a színvonal tartására, hiszen a tárlat centrumában ők is kitűnő munkákat prezentáltak. Mindegyik kiállító festőművésznek, rajz­tanárnak vagy alkotóköri tagnak a maga hangján és művészi színvonalán öt-öt gra­fikáját láthatjuk, nyilván az adott periódus legjobb lapjait, technikai megoldásait, tar­talmi-formai újdonságait. A népes anyagból Lőrincz Gyula nádtollrajzai, Kopócs Tibor és Nagy József meditáló rajzai és metszetei, Almási Róbert szurokkal készített fűzfái, Nagy márton szociálpolitikai rézkarcai, fa­niga József csallóközi tájai és Platzner Ti­bor derűs hangulatú rajzos-fotós összeállí­tásai szerzik a legtöbb örömet. De vala­mennyi itt kiállított mű modern formanyel­ven, tudatosan fogalmazza meg a korszerű rajzos elemeket, és az élmény természeti ösztönzését tartja szem előtt. A különféle divatod technikák helyett inkább a gondo­latot közvetítik, ezzel jellemzik a valósá­got. Esztétikai-művész.ti kérdésekre hívják fel a figyelmet, és az ábrázolás fogalmá­nak magyarázására vállalkoznak tisztán és érthetően. Ezt szükségesnek tartom hang­súlyozni, mert egyesek talán zavarba jön­nek a „meghökkentő alkotások“ hiánya miatt, és keresni fogják a tárlaton az üres absztraktat, a divatmafmoló semmitmondást. De itt is van, ami szembetűnik: a politiku­mot decensen láttató vizuális szókincs, a tájszeretet, a szülőhely egészséges lokál­patriotizmusa, a figurális kompozíciók ki­egyensúlyozottsága, amelyeknek gondolati súlyuk is van, és grafikai művészetünket is sok egyéni ötlettel sajátos ízzel gazda­gítják, még ha egyikük-másikuk jeles gra­fikusaink módszereit mintázva is, egyénien és eredményesen próbálnak felzárkózni az élen haladókhoz. A Duna menti Múzeum szeptemberi-októ­beri tárlata grafikai kiállítás. Tizennégy idősebb-fiatalabb alkotó tárlata, amely jól dokumentálja rajzmüvészetünk elért ered­ményeit, és felhívja a látogatók figyelmét a modern grafikára, annak helyes értelme­zésére. — szék — ...- ~nm—irrrTiTTinrniiii mi— . —»ta A ugusztus 19-én redezték meg a buda­pesti Kisstadionban az év koncertjét, melynek t főszereplője a népszerű magyar rockegyüttes, az OMEGA volt. El­hangzottak itt az Ómega-együttes közked­velt dalai. Ez a nagyszabású koncert cso­dálatos zenei élményt nyújtott, tizenhatezer néző énekelte együtt az Omegával a jól is­mert dallamokat. A hangverseny után elbeszélgettünk az együttes tagjaival: OMEGA KŐBŐR JÁNOS — Melyik együttest tekinteti példaképednek? — Számomra mindig a Rol­ling Stones volt az első. Több­ször láttam már őket színpa­don, de mikor még csak leme­zeiket ismertem, akkor is őket szerettem a legjobban. Amikor Molnár Gyuri került hozzánk gitárosnak, és kiderült, hogy mellette’ nem fér el az akkord­gitár, akkor gondoltunk először rá, hogy olyan zenekari formá­ciót hozunk létre, amilyen a Rolling Stones. — Mik hatásosabbak, a kon­certjeitek vagy a lemezeitek? — Az élő kapcsolat a közön­séggel számunkra mindig fon­tosabb volt. Jobbak^ is vagyunk talán a hangversenyeken, mint a felvételeken. Én nem tudom a rockműfajt csak zenei pro­dukcióként elfogadni, számom­ra mindig a színpadi megjele­nítéssel, előadással együtt adja a teljesség érzetét. A sok tech­nikai lehetőség, különösen a külföldi stúdiókban, elviszi az egészet valahová nagyon mész- szire a közönségtől, a zene el­veszti eredeti ízét, technikai „csinálmánnyá“ válik. A lemez is csak akkor jó, ha rájátszá­sok és trükkök nélkül, a kon­cért hatását Idézi. MIHÁLY TAMÁS — Az Omega egyik zene­szerzője, hangszerelője vagy. Hogyan írod a zenét? — Nem megrendelésre. Nem vagyok termékeny szerző, nem tudok évente harminc-negyven számot szerezni. Érlelem ma­gamban a témákat, ötleteket, azon vagyok, hogy minden szám letisztuljon, kész legyen. — Szerinted merre tart a rookzene? — Az évek során kiteljese­dett, mint a színház a film vagy a táncművészet. Egymás­tól szélsőségesen eltérő irány­zatokat, stílusokat lehet ma már megkülönböztetni. Az u- tóbbi időben különleges súllyal jelentkeznek az összefüggő, lát­ványos elemekkel tarkított pro­dukciók; egységes zenei és szö­vegbeli mondanivalóval, nagy dinamikával, hatásfokkal. Ne­künk mindig erősségünk volt a színpadi munka. Régen fog­lalkoztat bennünket egy Ilyen produkció létrehozása. — Van-e jelentősebb szöveg­beli elképzelésetek? — Ml inkább zenével akarjuk elmondani gondolatainkat. Úgy érezzük, hogy a zene a lénye­gesebb és a fontosabb, mint a szöveg. A jó zene mindent ki tud fejezni: a legvadabb, leg- agresszívebb indulatoktól a legtisztább líráig. Egyfélekép­pen értik mindenütt. Nekünk az a legfontosabb, hogy min­denütt értsenek, szeressenek bennünket. MOLNÁR GYÖRGY — Melyik változást érzed a legfontosabbnak az Omega éle­tében? — 1968 tavaszát, amikor az együttes Angliába utazott. Tu­lajdonképpen ekkor lett az O- mega nagykorúvá, akkor lép­tünk az amatőr együttSsek tö­megéből a hivatásos zenekarok közé. — Elsőrangú színpadi em­bernek tartanak, aki arcával, mozgásával is ki tudja fejezni hangszere játékának a hangu­latait. Tudatosan törekedtél er­re? — Bennem minden ösztönö­sen alakult ki. Ha megszólal egy hang, számomra egy moz­dulatot is kifejez. Ha nincs meg a vizuális kapcsolat a színpad és a közönség között, száraz produkcióvá szürkül az egész. A koncert azért élmény- szerűbb a lemezhallgatásnál, mert a közös zenehallgatás, a színpadi látvány, a mozdulatok, a fények, a színek összbenyo­mása teljesebb, gazdagabb ér­zelmi hatóerő. Amikor ez tuda­tosult bennem, megpróbáltam újabb mozgás- és előadásbell formákat keresni. Ez a mcití- vumke'resés ma sem szünetel. — Mit tartasz az Omega e- rényének? — Azt, hogy összejött öt fiű, akik tudják, hogy csak együtt érhetnek el jelentős eredményt. DEBRECENI FERENC — Ügy tudjuk, vidéken kezd- tél zenélni? — Tizennyolc éves koromig éltem Gyöngyösön a szüleim­nél. Ott jártam zeneiskolába, klarinét szakra. Bátyám, aki Pestén már Járatos volt a ze­nész berkekben, ha hazajött ó- rákon át beszélt a dzsesszröl. Akkor még ragaszkodtam ere­deti elhatározásomhoz, hogy az elektrotechnika az első, a zene csak kedvtelés. •— Aztán a Neotonhoz kerül­tél. — Két évig játszottam velük. Amikor Afrikából hazajöttünk, már vártak az Omegában. Há­romnapi gondolkodást kértem. Később a fiúk mesélték, hogy ezen nagyon megrökönyödtek. Nem bántam meg, hogy igent mondtam. Sikerben, fejlődésben nagy utat tettem, s ezt mind az Omegának köszönhetem. — Miben hiszel igazán? — Az akaraterőben. Ez viszi előre az embert. — Ogy érzed, van benned valami belső ösztönző erő? — Nem volt határozott élet­célom, de bennem élt a vágy: feljutni — furcsa, hogy egy Lo- comotív-szám címét mondom — mindig magasabbra. Ez a vágy mind az ötünkben egyfor­mán megvan. BENKŐ LÁSZLÓ — Mikor kezdtél zenét ta­nulni? —• Hét évig jártam zeneisko­lába, zongorázni tanultam, de más hangszer Is érdekelt. Tim- panlztam a Budai Haydn Szim­fonikus Zenekarban. —• A könnyűzene iáikor lett fontos számodra? — Még a Hurricanes-tdők é- lőtt játszottam egy névtelen ze­nekarban. A Műszaki Egyetem kollégiumában léptünk fel. Mi­kor nevet kellett választanunk, a műszaki szótárban gyakori Omega mellett döntöttünk. Eb­ben a felállításban már szere­pelt Kőbor, ezért mondjuk, hogy kettén vagyunk az Omega alapítói. — Mit jelent neked a rock­zene? — Élethivatásnak, és nem foglalkozásnak tekintem. — Miért kedvel benneteket a közönség? — Csak találgatni tudok. Ar­ra törekszünk, hogy a zenét és a színpadi látványosságot kel­lő arányban szerepeltessük, a zene közérthető legyen. A kon­certlátogatók java zeneszerető és nem zeneértő fiatal. Lehet, hogy azért szeretnek, mert nemcsak hallani, hanem látni is akarnak. Banyár Ildikó Najn Iván kilesett az ablakon az apja helyén. Meggyőző­dött róla, hogy a kék Trabant ott áll a ház előtt. „Jó piszkos“ — gondolta. Az anyja régen ülhetett benne. — Adjál pénzt, benzinre — mondta az apjának. — Elme­gyek. — Hová? — Csak úgy. Az apja gondterhelt arccal nézett maga elé: — Nem lesz baj? — Mi baj lenne? — Hát... fgy, bepőlyált karral! , — Ugyan apa, a vezetéshez a jobb kezem is elég. Az apja döngő léptekkel leírt egy kört, aztán megállt a fia előtt. — Veled mennék — bökte ki. — Ha lehet. — Hát persze, gyere! — mondta Najn Iván. Meglepte az apja kérése. Máskor, ha két lóval húzták, úgy se ült be a kocsiba, vagy ha mégis, akkor nagyon nem szívesen; félt. „Engem félt“ — gondolta Najn Iván, s megtelt a szíve sze­retettel. (Na, nem csordultig, az nála kizárt, csak úgy egy- harmadáig. Mondjuk: másfél pitvarnyi abból a piros, örökmoz­gó húsdarabból.) Mielőtt beült volna, egy szürke rongydarabbal megtörölget- te a szélvédő üvegét. A gézpólya alja hozzáért, kétujjnyi ré szén összekoszolódott. Jobb kezével próbálta lesimítani a kö­tésről a port, ekkor éles fájdalom hasított a csonkba. Felszisz- szent. — Mi van? — az apja odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a rongyot. — Semmi — összeszorította a fogát. — Majd én — mondta a zapja, suta mozdulatokkal masza- tolta az üvegen a koszt. Najn Iván kivárta, amíg a sebe megnyugszik, s visszaáll a rendes, egyenletes fájás. Na és a viszketés. Akkor beült, mel­lé az apja. Szívató, önindító, kis gáz, csikorogva indult a ko esi. Hamar kiértek a városból, fél három lehetett, még nem kezdődött a csúcsforgalom. Föl a hegyoldalra, a kanyargós szerpentinekre vitte az apját, oda, ahol Krisztinával szokoti autókázni. Csöndben ültek egymás mellett. Najn Iván lehaj­totta a napellenzőket. Halkan dorombolt a motor, elvonult e- lőttük a táj, akár egy színes film díszlete. Fönn, a kis hídon túl leállította a kocsit,- sétáltak. Elké­pesztően sütött a nap. Az apja gondterhelten bandukolt mellette. — Te ... — kezdte. — Én? — Najn Iván ránézett. — Mi lesz a felvételivel? „Szóval ez a baj?“ — gondolta Najn Iván. — Mi lenne? — kérdezte Najn Iván. — A jövő héten — mondta az apja. — Eegen — bólintott. — Pénteken. — Még van kilenc napod — mondta az apja. — Sőt tíz — úgy hangzott, akár egy időjárás-jelentés. — Ezt most miért mondod? — Tanulnod kéne. Eredetileg azért akartál most szabadság­ra menni. Egy hét már úgyis elúszott. — Elúszott — dünnyögte Najn Iván. Idegesen zörgött a fü lépteik alatt. — Tanulni fogok — mondta Najn Iván, hogy megtörje a zavart hallgatást. — Ne félj semmit, apa. Minden rendben lesz. Többet nem szóltak egymáshoz. Átvágtak a keskeny ertjő sávon, bozótos tisztásra lyukadtak ki. Favágók! Kézi fűrészgéppel. — Hogy kerülnek Ide favágók? Az apja vállat vont, közelebb mentek. Vékony szlszegéssel hatolt a fa törzsébe a fűrészlap. Ol­dalt permetezve hullott a finom por a földre. Ivánék várták, hogy kidőljön a halálra ítélt jegenye. Körűi belül a közepén tartott a fűrész, amikor hirtelen csönd lett. A munkások kihúzták a frissen vágott nyílásból a pengét, oda­támasztották a gyökerekhez. — Fájront! — mondta az alacsonyabbik. A társa lapos üveget húzott elő a fa mögül, jót kortyolt be­lőle. Az alacsonyabbik is ivott, ingükbe törölték a szájukat. Aztán megragadták a fűrészt, ballagtak a tisztás másik olda­lán árválkodó szerszámosbódé felé. — Ezek jól abbahagyták — mondta az apja, az órájára né­zett. Pontosan fél öt volt, másodpercre. — Nincs mese, csöngettek — bólintott Najn Iván. Nézte a domb naptól fényes homlokát. Szerette a fákat, az erdőt. Pil­lantása a bozót mentén meredező tőkékre siklott, látszott a friss vágás nyoma, a csonkokon megállt a fűrészpor. Hátán csurogni kezdétt az izzadság. — Gyere, apa, menjünk. Útban visszafelé kis időre beugrottak Krisztináékhoz. Najn Iván bement a lánnyal a konyhába, míg megfőtt a fekete, be­szélgettek. Az apja a teraszon üldögélt Krisztina szüleivel. — Rettenetes tragédia — mondta Krisztina apja. — Rett-ttS­netes! — Hát az. — Fogadja részvétünket. — Köszönöm. — Rett-ttenetesl — ismételte a lány adja. — Hagyd már abba — szólt rá a felesége. — Jól van, na — a férfi megsértődött. Unott csöndben várták a kávét. Najn Iván ezután majdnem minden este, befejezvén a ta­nulást, ideautózott Krisztináékhoz. Ha a szülők nem voltak itthon (ez ritkán fordult elő), bezárkóztak a lány szobájába, s egymásnak estek. Najn Iván kilógatta az ágyból bepőlyált kezét, a dolog lefolyása alatt meg se mozdította. — Ogy csinálsz, mintha nem is tartozna hozzád! — mond­ta egyszer Krisztina, és szép finoman a lepedőre fektette a fiú kötéses karját. Najn Iván hallgatott. Viszketett a hiányzó rész... „Őrület“ — gondolta. A felvételt elég jó! sikerült. Ezúttal főleg a szóbeli. A bi­zottság elnöke a végén megkérdezte: — Mi történt a kezével? — Ö, semmi — mondta Najn Iván. — Levágták egy ujja­mat. — Levágták? — a férfi eiszörnyedve nézett rá. — Üzemi baleset — mondta Najn Iván. — Hát... — a férfi csak makogott — borzasztó! — Nem olyan vészes — mondta Najn Iván. — Maradt még kilenc. A három vizsgabiztos döbbenten, zavartan ült a széken. — Elmehetek? — kérdezte Najn Iván. — ööö... el... persze hogy el — az elnök csak ennyit bírt kinyögni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents