Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-09-21 / 38. szám
„HA HÁROM FCF.'tf? P. RAN !#«. USs HETNE EZT''/ Z-.IZZZ!. C NEM AKADNA " >/ ‘!R; AKI EZT AZ ÄLDOZA- :C TOZNÍ" Néhány esztendővel Dózsa György parasztháborújának leverése után, röviddel a mohácsi csatavesztést megelőzően írta le jelentésében a fenti mondatot a pápai követ. Az akkori Magyarország helyzetéről szőlő jelentés eme mondata kétségkívül mentes a túlzásoktól. Fontos kiegészítésképpen hozzá kell tenni: ha akadnak is akkor áldozatkész magyarok és nem magyarok a hazában, azok a szegények, a jobbágyok közül valók, ám nekik a szörnyű történelmi tanulságokat és a Werbőczi nevével fémjelzett kegyetlen jobbágytörvényt követően ugyan honnét, miből Is lenne egyetlen forintjuk a prédán lévő haza oltárára. 1514 óta a nemesség mással sincs elfoglalva, mint a maga belső hatalmi harcaival és a parasztháború megtorlásával. A Kárpát-medencében még erősen terjeng Dózsa égő húsának füstje s az vészesen keveredik a már elkerülhetetlennek látszó török betörés veszélyével. A király, II. Lajos még gyerekember. Kincstára üres. A kor az emberiség középkora, a nem sokkal azelőtti Magyarország pedig még a nagy virágzás országa, tekintélyes európai hatalom. Királya Hunyadi Mátyás. Udvara s országa gazdag, politikája igazságos. De hol van már Mátyás?! Hol van már ekkor az ő Magyarországa?! Van a létveszélybe sodródott, a belső harcoktól ei- gyöngült, a jobbágyokat szipolyozó s hatalomra áhítozó nemesség, a parasztháborút ’ vesztett szegénység, a koronáról álmodozó — tetszik, nem tetszik — véres kezű Zápolya, kinek lelkén Dózsa és annak százezer lemészárolt kaszása szárad. S ott van Tömöri Pál, kalocsai érsek, no meg a halálnak cseperedő II. Lajos király, aki az utolsó pillanatban igyekszik sereget verbuválni egy letiport és elgyötört nép meggyalázott fiaiból. Mert zsoldos katonára bizony csak kevésre futja. A nép legegyszerűbb fiai akkor azt is mondhatták volna: küzdjenek csak meg maguk az urak az oszmán veszéllyel, hiszen minket már leigázni jobban úgy sem lehet. De nem mondták, hiszen vannak helyzetek, amikor a szétzüllesztett hazát is lehet szeretni, sőt hősi halált halni érte. Ez Ilyen helyzet volt. A parasztháborúbői megmaradónak a Jobbágysorsban felnevelt fiaikkal, meg a tizenkét esztendeje lemészároltak árváival együtt álltak be Lajos király seregébe. Mert másképp nem tehettek. Beálltak védeni a hazát, a haza földjét,- melynek rögeihez nyomorító, példátlan jobbágytörvény kötötte őket. S tették mindezt azért, mert felismerték a történelmi szükségszerűséget. A nemesség ezt az utolsó előtti pillanatig sem mondhatta el önmagáról, pedig hát a történelmi szükségszerűség fel nem ismeréséből származó korábbi kudarcok már nagyon is kirívóan ott szerepeltek az akkori közelmúlt magyar történelemben. Gyülekezett tehát a sereg Mohács térségében. Élén a tizenhat esztendős király és Tömöri Pál kalocsai érsek, meg néhány nemes. A hadba állók sorait sokféle harcos képezte. Ott voltak a jobbágysorból vitéznek szegődött és vitézként harcolók, a nemesség égy része és az idegen zsoldosok. Távol a csatatértől Szeged környékén pedig ott volt Zápolya negyvenezer főnyi erdélyi serege. De Zápolya nem érkezett meg a mohácsi ösz- szecsapás színhelyére. Minden valószínűség szerint nem Is akart odaérni. Ha két jellemző tulajdonságát, a ravaszságát és uralkodni vágyását tekintjük, bizony arra hajiunk, hogy Zápolya valóban nem akart megérkezni Mohácsra. Lehet, egy másik ellenséggel, talán az esetleg Mohácsnál győző királlyal való összecsapásra, lero- hanásra kímélgette serege erejét. Nem úgy Frangepán Kristóf, aki ugyancsak tekintélyes létszámú haddal ló- halálában igyekezett Mohács felé, a török ellen. De későn indult. A magyar sereg mindössze huszonötezer főnyi harcosból állt ki Mohács csatamezejére. Ezzel szemben a törökök létszáma jóval több volt nyolcvanezernél. Kétségtelen, hogy a szembenálló erők ily nagy számbeli különbsége akár előre is eldönthette volna az ösz- szecsapás kimenetelét. És talán el is döntötte, de Mohácsnál másféle döntő különbségek is fennálltak. Amíg a török, az évtizedek óta rablőháborút viselt, harcászatban edzett és tapasztalt erőnek számított, addig a magyar fél ezt nem mondhatta el magáról. A huszonötezres sereget is csak az utolsó pillanatban, szinte fejvesztve tudták csak kiállítani Mohács mezejére. A török szinte biztos lehetett a győzelmében, a magyar inkább csak a lehetetlenben reménykedhetett. E nagyon fontos lélektani tényezőn kívül számításba kell venni egy mindennél fontosabb lélektani s egyben általános tényezőt, nevezetesen azt, hogy a nyolcvanezer főnyi török sereg martalócokból, rablókatonákból állott, akiknek közvetlen hasznuk, javuk származott a csatározások folyamán megszerzett értékekből. A profanizálás szándéka nélkül úgy Is fogalmazhatnánk, hogy a törökök emberenként, egyénileg voltak érdekeltek a harcban. Üres kézzel egyikük sem akart hazatérni, még az ilyen portyáról sem, hiszen nem azért vágtak neki Európának. Harcaik sikeres kimenetele egyszerűen egzisztenciális fennmaradásunkat feltételezte egy bizonyos fokig. Ráadásul Szulejmán birodalma fényűző volt és gazdag. A nemrég még virágzó magyar állam pedig..? belső viszályoktól romlott, belső harcoktól, rossz kül- és bel- poltiikától legyöngülten, lezüllött nemességgel, nyomorgó jobbágysorba döntött néppel, üres kincstárral, idegen gyerekkirállyal, rossz fegyverzetben, rossz hadvezetőkkel tudott csak kiállni a török ellen. S úgy, hogy a királynak az európai uralkodókhoz intézett segélykérő levelei nem hoztak segítséget a magyarnak ahhoz, hogy a töröktől megvédje magát. 1526. AUGUSZTUS 29. — SZERDA A török nemcsak előre tudhatta, a mohácsi csatatér helyszínén szemmel is láthatta, milyen erővel áll szemben. Láthatta, mert a török sereg egy magaslaton felvonulva várta az ütközet kezdetét, így hát felülről tekinthetett le a magyar seregre, szemügyre vehette annak felállítását, harci létszámát. Hadászati szempontból ez rendkívüli előnynek számított, akárcsak a háromszáz török ágyú, a nyolcvan magyar ágyú ellen. Tikkasztó hőség volt. A támadást a magyar fél indította meg, délután négy órakor. Tömöri Pál kalocsai érJ sek parancsára megindult a magyar sereg első hadrendje, s fél óra múlva a csatakép ügy festett, hogy a magyarok vannak harci fölényben. Tömöri ezért megindította a második hadrendet is. Nem nagyon cselekedhetett másképp, hiszen a hatalmas túlerővel tisztá-> ban volt. Am a végső kimenetelt tekintve így is rosz- szul cselekedett. Röviddel ezután már a török került fölénybe, s a délután négy órakor kezdődött csatát hat óra előtt már eldöntöttnek s befejezettnek, a magyarok által elvesztettnek írta le Brodarics püspök, az eseményeket írásba is foglaló szemtanú. Szulejmán ekkor még nem volt biztos a győzelmében. Harcra készen, újabb magyar' támadásra várt; de erre már nem került, nem kerülhetett sor. A csatatéren tizenötezer vérző és elvérzett kereszténv harcos feküdt, akik a másfél órás harc folyamán még hittek Magyarország ötszáz éves függetlenségének megmentésében. Lehet, hogy ez a hit a harc megindulása előtt sokkal véznább volt, de nem úgy a harc folyamán. Keményen, hősiesen harcoltak. Az elesett törökök számáról nincsenek biztos adatok. A tízezer megmaradt magyar egyetlen dolgot tehetett: menekült. S menekült a király, II. Lajos is, akinek fejéért Szulejmán olyan sokat adott volna. Ekkor, hat óra után már óriási, példátlan eső zuhogott a csatatérre. A nehéz páncélban menekülő király belefulladt a megáradt Csele-patak mocsarába. Holtteste csak később került elő. Székesfehérváron temették el, és nem is olyan biztos, hogy az ő holtteste volt. S néhány mai történész ki nem mondott, de egyértelmű utalása szerint az sem egészen biztos, hogy a király vízbé fulladt, mert a Mohácsnál harcoló magyarok egyik fővezére az oda nem érkezett Zápolya öccse volt, s Zápolyának; a trónra kacsingatónak nagyon is érdekében állt halottnak tudni a királyt. Rögtön gzután a magyar nemesek közt olyan is akadt — Perényi Péter —, aki a „szultán kezéből is örömest Elfogadta volna a magyar koronát.“ S mert később Zápolya Jánosból valóban király lett? a történelemkutatásnak nyomős oka van azt feltételez- .............Ilii Ti1 ■aimniiltti■ -I'lHJMm—MKMT—— ———u ni, hogy Zápolya nem akart odaérni Mohácsra, S az sem alaptalan feltételezés, hogy ha odaér, a mohácsi csatamezőn esetleg másképpen alakul a magyar történelem, melynek ötszázéves függetlensége ott és akkor elveszett. A történészek vitatkoznak persze, s ez így van rendjén. Kétségtelen, hogy a marxista történelemkutatás és történelemszemlélet joggal szakított azzal a nézettel, hogy minden Mohácsot követő rossznak a „hős- vértől pirosult gyásztér“-ből táplálkoznak a gyökerei. A magyar történelemben ezt követően is számtalan o- lyan helyzet volt, amikor az uralkodó osztályok rosz- szul döntöttek, és rosszul cselekedtek, hiszen gyakran cselekedtek a nép, a nemzet érdekeivel ellentétesen. Mindenesetre négyszázötven esztendővel ezelőtt —1 vagy tán már korábban — a mohácsi csata elveszett, s később százötven esztendeig uralta Magyarországot a török. A történészek, hadtörténészek, régészek vitatkoznak Mohácsról s ez így van jól, hiszen mi is segítheti előre jobban egy kutatás folyamatát, mint a vita, a nézetek összecsapása s az állítások helyes szintézise. Mert Moháccsal kapcsolatban még nagyon sok min-; den tisztázatlan. A források eddig rendkívül szegények s gyakran kétségbevonhatóak voltak. De tizenhat esztendővel ezelőtt hirtelen változás állt be e téren, s ezzel egyidőben fellángolt az azóta is izzó Mohács-vita. Tizenhat esztendővel ezelőtt ugyanis Papp László, az azóta elhunyt kiváló régész hosszas kutatások után feltárt két mohácsi tömegsírt. Az esemény a megdöbben- tés ereiével hatott. Tavaly év végén újabb három tömegsír került a napvilágra. Űjabb döbbenet, újabb vita- fellángolás, újabb érvek és ellenérvek a vitában, előrelépés a kutatásban. Persze a mohácsi csatatér még rengeteg mindent rejt magába, hiszen az ismert tömegsírban fekvő vitézek száma alig közelíti meg az ezret. És tudjuk: tizenötezren voltak. Nem is beszélve az elesett törökökről, akiknek temetkezési helyéről még szinte semmit sem tudunk. Az utóbbi három tömegsír feltárása Egybeesett a mohácsi csata négyszázötvenedik évfordulójával; melynek dátuma most a napokban, augusztus 29-én volt. 1975 vége és 1976 augusztusa között került sor a mohácsi emlékhely kijelölésére. Minek az emlékhely? — kérdezték egyesek, s az eleve jogtalan kérdésre sokféle válasz hangzott el. De minek a sokféle válasz, amikor a legegyszerűbb is vitathatatlanul elfogadható. Az, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb sírját mégiscsak „illik“ megjelölni. A tizenötezer halottnak, ha ,négyszázötven esztendő után is, kijár a kegyelet. Hiszen a függetlenséget nem az ott elhullottak prédálták el. A SZÍNHELY 197B-BAN Néhány nappal az augusztus 29-én lezajlott mohácsi emlékünnepséget megelőzően jártam a helyszínen. A rendkívül rövid idő alatt valóban szép és méltó, kegyelettel teljes munkát végeztek él a csatatérből kihasított földdarabop, az öt újra befedett, megdöbbentő lát- ványű tömegsír felett. Vadász György, az emlékpark tervezője, kétszeres Ybl-díjas építész nem a saját kiváló munkájáról beszélt nekem, hanem arról a példátlan társadalmi munkáról, amelyet a széles környék lakosat végeztek el. Nélkülük a rövid Idő alatt ném is épülhetett volna fel a mohácsi emlékhely. Jöttek, ajánlkoztak, sokszor többen is, mint ahány embernek szerszám jutott. Aztán megtekintettem — pontosabban szólva órákon át nézegettem, csodálgattam — azt a százhúsz faszobrot, kopjafát, melyeket szétszórva az emlékparkban, a sírok föré a földbe ástak, öt kiváló magyar szobrász százhúsz csodaszép művé áll a sírok fölött. Köztük egy harangláb s a bejáratnál, a gesztenyesor mellett egy pazar ívelésű, igazi müvészkéz alkotta díszkapu. Mögötte egy földbe süllyesztett kőépítmény, közepén szökőkút- szobor, körülötte szélesen elterülve, kőből faragott „vízgyűrűkkel.“ A kőszobor szökőkút egy megsérült szívre s bimbődzó virágra is emlékeztet egyben. Mielőtt Eljönnék, el kell döntenem: patetikus-e vagy sem ez a szép alkotás? Nem patétikus. Nem lehet az, hiszen a földben tizenötezer halott 'csontjai nyugszanak. Külön a testek, külön a levágott fejek. RESZELI FERENC A szerző felvételei
