Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-09-07 / 36. szám

PÁLYAKEZDÉS ZONGORÁVAL

Ülünk egymással szemben* kávénkat kevergetjük, amelyet az é- clesanyja hozott be az imént. így, ^otthonosan“ inkább hinném megszeppent gimnazistának, mint diplomázott zongoristának. Pedig Bé rés Judit zongorista. Nem is akármilyen. Dlplomakoncertjét a zsűri jelessel értékelte, márpedig — a végzett növendékek is tanúsíthatják — egy ilyen „zsűri“ nem osztja csak úgy a jelesekét.

— Én tulajdonképpen mindig is zongoristának készültem — mondja. — Az általános zeneiskola u- tán négy évig itt, Kosicén jártam konzervatóriumba, majd felvettek a budapesti Zeneművészeti Főiskolára. Ott Antal István volt a tanárom, öt évig hozzá jártam a zongora tagozatra. Nagyon szép öt év volt, sok élménnyel, tanulsággal, és hangversenyt is adhattam nemcsak Pesten, vidéken is.

— Idehaza?!

— Két koncertem volt Kosicén, az egyik a konzervatőriuriiban. a másik a művészetek házában. Úgy érzem, a közönségnek tetszett a játékom.

— Amíg a főiskolások többsége a nyilvánosság kizárásával, sokszemközt a vizsgáztató bizottsággal védi meg szakdolgozatát, a tíiplomakoncertet a közönség előtt adják.

— Igen, de ott is van zsűri. A közönség, úgy érzem, drukkolt nekem, lehet, hogy így akarta egy kicsit befolyásolni a döntést is. Nagy volt a taps, amennyire emlékszem, kiabáltak is, de olyan i- deges voltam, hogy alig tudtam, merre kell meghajolni. A zsűri pedig elvonult, majd behívtak, és kihirdették a jelest.

— Bizonyára nagyon kellett készülni erre az egész estét betöltő műsorra...

— A felkészülés nem volt éppen zavartalan. Magyar! Imrével, a Zeneművészeti Főiskola negyedikes művészképzős növendékével, aki tavaly óta a Magyar Állami Hangversenyzenekar első kürtöse, két nemzetközi versenyen első díjat nyertünk. Az elsőt Lengyelországban, Pabianicében, a másikat az NDK-ban Marneukichkenben. Én kísértem őt zongorán, de azért így is három hetem maradt a felkészülésre.

— Szünidő?

— Zenei szemináriumon voltam Weimarban, mórt pedig szeretnék koncertezni is, szeptembertől pedig a KoSicei Konzervatóriumban fogok tanítani.

— Apropó, koncert! Aki jelesre végez, bizonyára művészi ambíciók is fűtik, aligha elégíti ki csak az iskolai oktatás.. .— Azt hiszem, a kettőt talán nem is lehet különválasztani. Itt van például Kocsis Zoltán, aki a főiskola elvégzése után a Zeneművészetin kezdett tanítani, de e- lőzőleg már világhírű lett.

A konzervatóriumban, remélem, jól érzem majd magam. A leendő kollégáimat ismerem, többen tanítottak is, és itt van a barátnőm* Csippkai Éva, aki két éve ugyancsak Budapesten végzett a zongora szakon. Persze, azt is remélem, hogy adódik majd számomra koncertlehetőség. Nagyon szeretnék eljutni vidékre, kisebb falvak kis kultúrházaiba hangversenyt adni, mert úgy érzem, kötelességem a zenét megszerettetni azokkal is, a- kiknek erre különben nincs nagyon alkalmuk. Nemcsak zenészeket kell nevelni, hanem közönséget is, amely érti és be is tudja fogadni a zenét. Ha azt mondjuk, hogy a zene mindenkié, akkor meg is kell teremteni annak feltételeit, hogy valóban mindenkié legyen.

Ez így nagyon szépen hangzik, és valóban nagy szükség is van rá. Béres Jutkának azt kívánjuk, hogy tervei ne csak tervek maradjanak. Ez azonban nem csak rajta múlik!

Mészáros János

Az íj ifjúságnak nyilatkozik: ANDRZEJ WAJDA

HOZZÁJÁRULNI A VILÁG FORMÁLÁSÁHOZ

öt évig szinte állandóan Lengyel- országban tartózkodtam. Öt éven á; hiába vártam arra, hogy Andrzej Wajdáva) beszélgethessek, pedig mennyire akartam. Már majdnem feladtam a reményt, amikor mégiscsak megkönyörült.rajtam a sors, és végre találkozhattam a lengyel és a világ filmművészetének egyik nagy alakjával. Nem szalasztottam hát el az alkalmat. Rövid beszélgetésünk lényegét most az olvasó elé tárom.

— Andrzej Wajda nemcsak a film- rajongék népes táborának kedvelt rendezője, hanem a színházlátogatóké is. E két művészeti ág egyidőben való művelése hogyan segíti a rendezőt, esetleg okoz-e nehézségeket neki?

— Bár valóban nagy a különbség a két művészeti ág között, de rengeteg a hasonlóság is. Egy rendezőnek pedig nagy segítséget nyújt ez a „kettősség“, mert a kölcsönös hatás mindkét munkát elősegíti. A színházi rendezésnél fel tudom használni a filmművészet egy-egy jellegzetes „fogását“, például az én rendezéseimben megnő a fény szerepe a színpadon, a mozgással sok mindent el tudok mondani, erősebbek a hanghatások, s a díszlethez sem ragaszkodom olyan görcsösen, ami aztán színesebbé, pergőbb ritmusúvá teszi az előadást. És fordítva: a filmrendezés közben tömöríteni, drámaibbá tudom alakítani a cselekményt, pontosabb munkát végzek, s a figyelmem a legkisebb részletekre is kiterjed, mint ahogy ez a színpadon szükséges. Természetesén a filmnél sokkal jobban ki lehet használni a technika vívmányait, de a legnagyobb különbséget a filmfelvevőgéppel való dolgozás okdzza. Ezzel ugyanis erősen megnő az arcmimika szerepe.

— On kezdetben, pontosabban az ötvenes években és a hatvanas évek elején a ma emberével foglalkozott, őt állította a középpontba, egyben a mai társadalom kérdéséivel foglalkozott. Az nióbbi időben egyre inkább a történelemből merít, vagy a klasz- szikns műveket dolgozza fel. Mi ennek az oka?

— Nem akarok ®lyan elcsépelt frázisokkal érvelni, mint hogy a történelem ismétli önmagát, vagy a múlt, a hagyományok alkották a ma emberét, annak jellemét. Azt mondom inkább el, hogy a filmnek ás a színházi e- lőadásnak a nevelés mellett tanítania is kell. Én, ha szabad ezt mondanom, és a pedagógusok sem háborodnak fel, a történelem tanítását is vállalom. Természetesen a művészet nyélvén, vagyis megengedhetem magamnak azt, hogy egy-egy történelmi eseményt szubjektiven ítéljek meg.

ami azonban nem azt jelenti, hogy elferdítem a történelmet; én a tör* ténelmi események tökéletes ismeretében laikus szemmel próbálom nézni a múltat, pontosabban a mai ember szemével megítélni egy-egy eseményt, a nagy hősök vagy a negatív személyek jellemét és szerepét ízlésemnek megfelelően elbírálni. Ez felelősségteljes feladat, különösen ha a rendező szuggesztív erővel tudja a néző elé tárni mondanivalóját, De minden művészre — legyen az Jrö* költő, festő vagy éppen rendező -* nagy felelősség hárul munkájáért.

— Filmjeiben szinte mindig ugyanazok a szereplők működnek közre, a színházi előadások nagy többségét pedig a krakkói Teatr Staryban rendezi. Gondolom, ez nem a véletlen műve.

— Természetesen. Megmondom ő- színtén, hogy csak fiatal rendezőkkel szeretek külön foglalkozni. Üj színészekkel vagy egyáltalán új filmstábbal annál kevésbé. Ügy érzem* eddigi filmjeim közül egy sem any- nyira „könnyű fajsúlyú“, hogy megengedhetném magamnak a lezsersé- get, esetleg valamelyik új színész e- gyént elképzeléseinek a megvalósulását. A régebben kiválasztott színészek, akik már szerepeltek több filmemben, esetleg színházi rendezésemben, tökéletesen ismerik elképzeléseimet, s ha improvizálnak is, csak az én mondanivalómat hangsúlyozzák. Ugyanez mondható el a többiekről is, akik velem dolgoznak. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy a kísérő zenét másra bíztam, mint ahogy azt e- redetileg elképzeltem. A Lakodalom című alkotásról beszélek, amelynek zenéjét Czeslaw Niemen szerezte, de ő annyira nagy művész, hogy elég volt egyszer elmondanom, mit is szeretnék. Egyszer elolvasta a forgató- könyvet, és Olyan zenét kaptam tőle, amelyet sző nélkül elfogadtam,

— Egy szokványos kérdés e rövid beszélgetés végére: Mik a tervei?

— Ha megengedi, csak nagy általánosságban mondom el: egyetlen célom az, hogy maradandót alkossak, olyan műveket, amelyek ma, de a holnap emberéhez is szólnak, és mert meg akarok maradni a történelmi témáknál, azt is mondhatnám, hogy a tegnap emberé által kívánok szólni a ma és a holnap emberéhez. Becsületes, tisztességes, jő szándékú embereket szeretnék nevelni. Nem vagyok idealista, tudom, hogy nem lehet megváltani a világot, de formálni igen. E formálásbői egy részt pedtg magamra vállalok.

Beszélgetett: Neszméri Sándor

kalickáből. „Paprikajancsi“ — gondolta.

így járt Steyer a többiekkel is. A tanulók ezalatt békésen támasztották a regált, trécseltek Samu bácsival. Aki vicceket mesélt

Steyer izgatottan gondolkozott a ketrecében. Ökölbe szorított kézzel járkált föl-alá. Másfél lépésenként fordulnia kellett, tekintettel a fülke méreteire.

— Ha nem. hát nem — sziszegte.

Hosszas töprengés után kitalálta a megoldást, összetrombi- tálta a tanulókat, rövid szónoklatot tartott. Közölte, mától a tanulócsoport feloszlik. Mindenkit be fog osztani egy-egy idősebb szakmunkás keze alá. Diadalittasan nézett körül:

— Holnaptól már ki-ki az új helyén kezdi a munkát. Értem?

Unott csönd volt a válasz.

— Na, nézzük csak — elővette a névsort, — (Választhattok, hogy kihez akartok menni. Halljuk.

A tanulók egyenként megneveztek valakit a szédőterem dolgozói közül. Kovács Márton Samu bácsit választotta, abba nem egyezett bele:

— Ű csoportvezető lesz a lapcsoportnál. Mondjál mást.

— Buff Árpád.

— Rendben van — föltrta.

Najn Iván a végére maradt.

— Maga kihez őhajt? — kérdezte tőle a fnűvezető kimérten.

— Mindegy — mondta Najn Iván.

Válasza nem közönyéből fakadt. Akiket ismert a munkások közül, már kiszúrták előtte a többiek.

— Öö... helyes — a művezető arca mosolyra rándult —* akkor maga énmellettem lesz.

— A művezető kartársnál? — Najn Iván nem hitt a fülének.

— Igen. Van valami kifogása?

— Nincs. — „Üssön meg a guta."

Hát így történt a nagy osztoszkodás. Najn Iván a művezető közvetlen fennhatósága alá került. Kezdődött a rossz világ. Steyer állandóan egzecíroztatta, mindenbe beleszőit, azt is megszabta, mikor mehet vécére.

— jól behúzott a csőbe — mondta néki Kovács Márton a zuhany alatt.

— Mi tagadás. )

— Rá se ránts — Kovács a hátát szappanozta. — Csak ne feleselj vele, akkor békén hagy. Minden csoda három napig tart.

— Hát, ez már tart egy ideje!

— Fel a fejjel! LSsz ez még rosszabb is — nevetett.

— Kibírom — mondta Najn Iván.

— Szia, én megyek — elzárta a csapot — Ági vár a kapu előtt.

— Szerbusz.

Najn Iván becsukta a szemét, hallgatta a forró víz zubogá- sát Égette a bőrét. „Megfőlök itt. Elfogyaszthat a Sfeyer vacsorára.“

Este színházba ment Krisztinával, majd elaludt a harmadik felvonás alatt. „Vagy a darab rossz, vagy én vagyok fáradt“ — gondolta.

A művet Shakespeare Vilmos írta, úgyhogy a hiba kétséget kizáróan Najn Iván készülékében volt. Kimerítette a munka, mióta Steyer zavafászta.

Június elsején akart szabadságra menni, későbben majd kiderül, hogy miért. Bejelentette, Steyer a fejét rázta.

— Szó se lehet róla. Majd augusztusban.

— Az nekem nem jó.

— Sajnálom.

Ez a szóváltás május húszadikán történt. Najn Iván csapkodva, dühödten dolgozott. „Szólok apának, hogy beszéljen azzal a Sulyok Ferivel.“

Az ipari tanulók évi rendes szabadságát legfeljebb két részletben, de lehetőség szerint egyben kell kiadni. Búza Sándor annak idején félórás előadást tartott erről a kérdésről, Najn Iván jól emlékezett rá, hogy a szabadság időpontját a vállalat határozza meg, de a dolgozót még kell hallgatni, s kívánságát — ha arra mód van — figyelembe kell venni.

Nyilvánvaló, hogy az ő munkája egyáltalán nem nélkülöz hetetlen, a Balatoni Nyomda nem lesz jobban „benne a szarba“, ha Najn Iván szabadságra megy.

„Apa biztosan el fogja intézni“ — gondolta. Ebben joggal bízott. Sulyok Ferenc két nap múlva magához hívatta a művezetőt, kikérdezte az esetről, s közölte vele, hogy el kell engednie a fiút. Steyer dúlt-fúlt, de mit tehetett?

Május utolsó hetében mindent elkövetett, hogy Najn Iván életét megkeserítse. Sikerrel.

Harmincegyedikén Najn Ivánnak már végképp semmi kedve nem volt dolgozni. Remélte, hogy a művezető trőgérolni küldi, akkor beülhet Marikához. De Steyer egy IRUSZ-nyom- tatványt osztott ki rá. „Mindegy, ezt a nyolc órát már fél lábon is kibírom.“

Nekilátott a címlapnak. Két kép kellett hozzá, megkapta a kliséket. Nézegetté. Az egyik valami tengerpartot ábrázolt, borzas sziklákkal. A másik egy hegyi tisztást, fürdőruhás, fiatal'lányt. A napfényben megcsillant a melle.

Najn Iván mérges lett erre a szép nőre, aki szabadságot, jókedvet árasztott magából. Kapta az árat, s belevágta a klisébe. A hegyes végű szerszám megcsúszott* vékony vonalat karcolt a képre.

. Na, ezt jól elintéztem — gondolta. — Ha Steyer észreveu

SZÍ . . .

Kezdte szedni a szöveget a vinklijébe. Pár sor volt az egész. Borgisz méretből dolgozott. Szerette ezt a kilencpontos betűnagyságot, talán épp azért, mert ritkán használatos.

Beillesztette a kép alá, oldalra zárta. Középre függőleges vonal kellett, hát indult léniát vágni.

A léniák félméteres, szabvány méretben készülnek, Ölömből. A szedő vágja megfelelő hosszúságra. A vágógépen. Ez a masina rém egyszerű szerkezet, hasonlít a margóvágő készülékre, csakhogy sokkal élesebb és nagyobb.

Hivatalos neve sorvágó, eredetileg ugyanis a linógép által öntött sorok feldarabolásához használták. (Régebben a léniákat egyáltalán nem szabadott vágni, rézből készültek, minden méretben. A rézléniát még ma is alkalmazzák, pontosabb táblázatokhoz.)

A Balatoni Nyomda szedőtermében két vágógép állt, mindkettő úgynevezett kombinált sorvágö és sorgyalu. Ez azt Jelenti, hogy a méretre szabás után a lénia vágott részét simára lehet vele alakítani.

Nos, Najn Iván a sorvágóval foglalatoskodott, amikor hirté- len ott termett a művezető:

— Miért borgiszből szedte? — rivallt rá.

— Csak.

— Hogyan? *— ez már nagyon fenyegetően hangzott.

— Nem szabta meg, hogy milyen méretből csináljam.

— Borgisszal nem szokás dolgozni!

— Szokás vagy nem szokás, borgiszből szedtem — mondta Najn Iván. Már az ötödik léniát vágta le közben, pedig csak égy kellett.

— Azt teszi, amit mondok! — pattogott a művezető. — Tessék azonnal átszedni! Ki hallott már ilyet! — toppantott a lábával. — Itt én parancsolok!

— Parancsról sző sincs! — vágta rá Najn Iván. — Az a katonaság, amire maga gondol. Ez viszont' itt munkahely!

— Ne oktasson engem, hallja! — üvöltött Steyer.

— Ne izgassa magát, mért megüti a guta — mondta remegő hangon. Már a tizedik léniánál tartott. „Mi lesz itt, ha a klisét is észreveszil“

— Mit csinál? — ugrott oda a művezető. — Ferdére szabja a léniákat, maga állat! — egyetlen mozdulattal lesöpörte az ólomlapokat a földre. Félre akarta lökni Najn Ivánt, de 5 nem hagyta magát. Dulakodtak. A művezető lihegett, megkarmolta a fiú karját. Najn Iván éttől végképp elvesztette a fejét, hatalmasat akart taszítani rajta, de a nagydarab ember épp csak hogy megtántorodott, ráncigálták egymást, és akkor ...

Az ezután következő másodpercnek óriási jelentősége lett a későbbiek folyamán. Hogy valójában ml történt, azt nehéz rekonstruálni. Mind a ketten a sorvágó rűdját fogták, az a rán- gatás következtében megindult rendes útján; a borotvaélei kés lecsapott, belemetszett a kapaszkodót kereső kezekbe

Mindketten ordítottak, vérük fröcskölve zubogott kifelé az erekből, s békésen összekeveredve csordogált az eiszabott léniákon.