Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-09-07 / 36. szám

A nézőtér sötét voit, csak a

színpadon derengett egy kis fény. Folyt a próba a Szlovák Nemzed Színházban.

— Gyeire be a próbára, a szünetben lesz egy kis Időm elbeszélgetni — mondta korábban Franti- Sek Dibarbora érdemes művész. — Vagy inkább gyere holnap reggel Modrára, ott filmezünk — ajánlotta fel barátságosan, fin a próba közti szünetet választottam. Igaz, nem sok ideje maradt a művésznek a próba szünetében, gyakran szólították a színpadra. Elaprózódott a beszélgetés, de kárpótlásul végignézhettem a próbát,- ami úgyszintén nagy élmény volt számomra.

— Csendesen — engedett be az ajtóügyeletes, és még a fülembe súgta — főpróba.

Szerencsére nem volt az, mert akkor lőttek volna a beszélgetésnek. Olyankor ugyanis az összes szereplőnek glédában kel! várnia jelenését.

— Gyere, mehetünk — karolt belém Dibarbora.

Hogy el ne feledjem, együtt nőttünk fel, volt miről beszélgetnünk. Á múltról, egykori ifjúságunkról. Együtt rúgtuk a rongylabdát az akkor még a város peremét jelentő Pray utcában, a mai Augusztus 29. utca András-temető szakaszán. Rongy- vagy teniszlabda volt a divat akkoriban, bőrlasztihoz csak később jutottunk hozzá. Egyszerű, vidáman pajkos kis fickó volt Francko, aki Időközben a .Szlovák Nemzeti Színház érdemes művésze lett. Nem könyökölt, nem stéber- kedett, talán ezért volt olyan népszerű a proltsrácok között. Apja vasutas volt, biztos havi keresettel, s ez már rangot biztosított a város peremén, persze csak a papának, a mezítlábasok hada nem tartotta számon az apák vagyoni helyzetét, jól focizott Francko, nagyszerűen kezelte a teniszlabdát. Nem a teniszpályán, oda ml legfeljebb csak labdaszedőként juthattunk be. Kopott, kimustrált teniszlabdával vagy ha az sem volt, harisnyából készített rongv- labdával vívtunk reggeltől estig csatákat. A gyalogjárón. Kevesen jártak arra, gépkocsi csak elvétve. Kivonultunk a Ligetbe Is, a híd alá vagy a régi lóversenytér mellé. 'Az vtrlt csak az Igazi paradh csőm, ott az árnyas fák alatt. Reggeltől estig kergettük a labdát, magam sem értem, mikor tanultunk. Ezek voltak a mi grundja- lnk, innen szlpkázták el az edzők a tehetségeket. Dibarbora csakhamar az §K Bratislavában rúgta a bőrt. Ügyes sportoló volt, télen meg jégkorongozott. Sőt a válogatott kapuját is védte. Fürdeni a Kis-Dunába jártunk és a téli kikötőbe. Hogy miért oda? Azért, mert az volt a legközelebb, de főképp azért, mert Ingyen volt, nem kellett beléptidfjat fizetni. Egy kis

kereseti lehetőség is kellett, és bizony a mezítlábasok hada megrökönyödve vette tudomásul, hogy a Dibarbora fiú komédiásnak készül.

— Az apám bátyja színész volt Bécsben — emlékezett vissza a népszerű színész. — Néhányszor engem is elvitt a bécsi színházba, próbákra Is, tulajdonképpen az ó gondolata volt, hogy belőlem Is komédiás lehetne. Addig-addlg biztatott, míg végül beálltam a mű kedvelők közé, majd beiratkoztam a Színművészeti Akadémiára is. A felvételi vizsgám sikerült, rendszeresen jártam az előadásokra, és az iskolát el is végeztem. Nagy volt a meglepetésem, amikor ajánlatot kaptam a Nemzett Színháztól. Sokat segített Martin Gregor érdemes művészünk és Jankó Bo- rodáő is, aki akkoriban a Színművészeti Akadémián tanárom is volt.

Az iskolapadból egyenesen a Nemzeti Színházba — ilyen karrierről nem is álmodott a vasutas

fia.

— Bizony, 1938-tól kezdve megszakítás nélkül Itt játszom ebben a ml színházunkban, rövidesen én leszek a Nemzeti Színház legidősebb tagja, s ennek bizony cseppet sem örülök. Sajnos, Ilyen az

élet, valakinek a legidősebbnek is lennie kell. Annak Idején 1938-ban huszonkét évemmel én voltam a színház legfiatalabb tagja. Nagy szó volt ez akkor, hiszen én még a kapitalizmusban kezdtem színészi pályafutásomat. A mai fiatalok nem is tudják, milyen nehézségek kel kellett megkezdenünk, hogy feljuthassunk a világot jelentő deszkákra, amelyek akkoriban hetek* hónapok és évek fáradságos munkája árán hoztak nekünk sikert, örömet, de csalódást, bánatot Is.

— Sok nehézséggel kellett meg- küzdenünk, de ha elölről kellene kézdeni, nyilván ugyanezt az utat járnám végig — vallotta. — Átéltem már egy szívinfarktust Is, de alig vártam, hogy lábra állhassak és újra játszhassak. Ez már így van a mi világunkban. Hogy mit üzenek a fiataloknak? Egy tanácsot adok nekik: végezzék munkájukat becsülettel, ezzel tartoznak a közönségnek és közösségnek, s ne hajszolják magukat túl, hiszen kevesen vagyunk, a munka pedig igen sok. Nekünk, öregebbeknek kell példát mutatnunk, a fiataloknak.

Mészáros József

ÉVADNYITÁS

ELŐTT

Rövidesen széthúzzák színházainkban a bársonyfüggönyt, és megkezdődik az 1976—1977-es színi

évad. A Magyar Területi Színház Thálta Színpadó szeptember 10-án, csütörtökön Szakonyi Károly Adáshiba című vígjátékával kezdi az új Idényt. A szerző a Boldog család életének egy szakaszát kíséri figyelemmel, mint „bíráló megfigyelő“ van jelen az érdekesen váltakozó történetben, és gunyoros hangnemben ábrázolja mindennapjaink abszurditásait. Az „új“ és a „divatos“ ficamokat ostorozza Kortárs kispolgárokat hoz a néző elé, s az események, érzelmek meg „egyéb“ kapcsolatok felhangjával szövi át az egyre groteszkebb párbeszédeket, helyzeteket.

Beke Sándor a stílushű előadások rendezője nyilván sok mindent eljátszat: megmutatja az 1- dillt, számon kér ha kell, leleplezi a léha és a kapzsi környezet ártó „hatalmát“, amelyet a szerzővel egyetértve éppen a banalitás oldaláról fokoz fel és tesz nevetségessé.

A jelentősebb szerepeket játszó színészek sorában ott látjuk Gyur- kovlcs Mihályt, Csendes Lászlót, Boráros Imrét, Szabó Rózsit, Tamás Jolánt, Cs. Tóth Erzsébetet. A díszletet Kopócs Tibor tervezte. Minden jel arra mutat, hogy egy sikeres színházi est emlékét visz- szilk majd magunkkal az új színházi évad első bemutatójáról.

Nem fér kétség ahhoz, hogy színházunk ezzel a darabbal jól tndítja évadját. A műsor, amelyet ígér — ha nem is értünk mindenben egyet vele — érdekesnek tűnik. Az ismétlő próbák már javában folynak. Színésznek, rendezőnek van mit javítania a „nyári szünet“ után, hogy a bemutató valóban úgy sikerüljön, ahogyan azt a közönség elvárja. De az is lényeges, hogy a sajtó, s így az értő kritika méltó partnere legyen az előadásnak, és segítse színházunkat úgy is, hogy hozzáértően bíráljon, elemezzen egy- -egy előadást, és az eddiginél többet tegyen e kortársművészet népszerűsítéséért.

A színház komárnói • (komáromi) csoportja Dávid Teréz Dődi című játékának színre' vitelére készül, Konrád József rendezésében. A bemutatók közül jelentős vállalkozásnak tetszik a Dód! módosított változata. Nem felújításról, hanem új rendezésről van sző, a- melyhez nyilván kitűnő alapot a- dott az átdolgozott és „letisztult“ új szövegkönyv is.

Platzner Tibor díszletében Kucz- man Eta, Németh Ica, Palotás Gabi, Mák Ildikó, Turner Zsigmond, Pőthe István szerepvállalása sokat ígér.

A bemutató időpontja a Teréze- ket köszöntő október 15-e lesz.

Suchy M. Emil

A

z Osvétov? ústav (Népművelési Intézet) Bratislava nemzetiségi osztálya magyar nyelvű gyermek- és leinőtt énekkari müvekre kiírt pályázatának eredményei:

A bíráló bizottság, melynek elnöke volt doc. dr. Ladislav Burlas zenetudós, tagjai pedig dr. Stefan Ktimo, a Lűűnica igazgatója, Vladimír Slnjka, a Csehszlovák Rádió népművészeti osztályának vezetője, Viczay Pál, a Népművelési Intézet mellett működő Központi fi- nek-, Zenei- Tanácsadó Testület elnöke, Kritz Júlia, a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának zenei szakelőadója, a következő döntést hozta:

Az „A“ — gyermekkari művek kategóriában:

az I. díjat Alfréd Zemanovskynak

a „Ne alndj el“ és a „Meghalok, meghal“ című szerzeményéért, a IÍ. díjat Szíjjártá Jenőnek az „Akkor szép az idő“ című kis népdal szvitjéért adományozta.

A III. díjat nem ítélte oda.

A „B“ — felnőtt énekkari művek kategóriájában az I. díjat Alfréd Zemanovsky a „Három Zobor- -vidéki népal“ és a „Két magyar néndal Zséréről“ című müvek szerzője,

a II. díjat Szíjjárté Jenő az „Öt kurta kórus“ szerzője, a III. díjat Alfréd Zemanovsky a „Párta, párta“ és a „Rozmaringnak kétféle szokása“ című kórusmű szerzője kapta.

Osvetovy ústav Népművelési Intézet Bratislava

4

1.. folytatás

Zajlott az élet. Március elején Najn Iván rondán megfázott, napokig ugató köhögésével verte fel a szedőterem heonper- cegéses csöndjét. Ha tüsszentett, a nyomdászok géppuskaro- pogásszerű kopogással kívánták egészségére. Ez itt haladó hagyomány; ha valaki prüszköl, a szedők zörömbölnek a regálon. Minél hangosabban szól, annál fergetegesebb dübörgés köszönti. Ebben egy bizonyos Dunkelmann volt a bajnok, az 6 tüsszentése akkora detonációval járt, hogy utána az emberek majd szétverték a berendezést.

Najn Iván lassanként megismerte az efféle tradíciókat, megtetszettek neki. Például a „kalap“. Ha valami szerkesztőségi vagy kiadói ember fedett fővel lépett be a szedöterembe, a nyomdászok egy emberként ordították: „Kalapl Kalapl Tökfödő!“, míg az az illető észbe nem kapott. Najn Iván lelkesen együtt kiabált velük, ilyenkor egy kicsit nyomdásznak érezte magát.

Élvezte a hecceket is. Buff úr macerálása volt a fő szám, állandó napirendi pont.

Ez a Buff Árpád nevű szedő a lapcsoportnál dolgozott. Csendes, jámbor lélek, ritkán szólal. Tudni kell, hogy ebédidő előtt a megafonon mindenféle híreket szoktak beolvasni, az üzemi sportkör eredményeit, a szakszervezeti gyűlések időpontját, társadalmi munkák szervezését, egyéb programokat. Ezzel azonban senki sem törődött, ami munkaidőn túl volt, az az embereket nem érdekelte. Na, egyszer a Buff az egyik meghirdetett összejövetelre elment, történetesen épp az üzemi filatelisták gyűlésére. A kultúrterem az ötödik emeleten található, felbaktatott nagy nyögve. Két óra hosszáig várt, de egy fia bélyeggyűjtővel sem találkozott. Dühösen hazament.

Azóta folyton ezzel cukkolják. Ha megszólal a megafon, már kiabálnak: v

— Dunkelmann kartárs, szóljon a Buff úrnakl

Dunkelmann a szomszédja. Ilyenkor színpadias mozdulattal

'CgÜnHot i rtt c p-i cfu, .

— Buff úr, kérném tisztelettel! — jelentőségteljes arccal a megafonra bök.

Buff először dühöngött, aztán szitkozódott, de idővel megszokta. Kényszeredetten mosolyog.

Ennek a Butinak rettenetes visszerek dudorodtak ki a lábán. Najn Iván Iszonyodva nézte. Egyszerre rájött, miért hordanak Itt az idősebb nők hosszúnadrágot.

— Ja, kérem, ez a foglalkozási ártaloml — mondta neki Kovács.

— Szörnyül

— Ne foglalkozz vele.

De Najn Iván képtelen volt nem gondolni rá.

És a fogaki Ezüstös tömések, hatalmas koronák, hidak me- redeztek ki a szájakból.

— Te Márton, ennyire kicsinálja a fogakat az ólom?

— Ennyire.

— Na de a balesetvédelmi oktatáson azt mondták, hogy ha rendesen megisszuk a védőitalt, akkor ...

— Mondtál} — bólintott Kovács Márton.

Najn Iván retteneteset álmodott. Foghíjas, visszeres szörnyetegek üldözték, éles késekkel. Meg akarták főíht, rotyogő kondérban. Égette a bőrét a paprikás lé, a szörnyek vad harci táncot jártak, ő üvöltött...

— Ml bajod, fiam? — az anyja állt az ágya mellett.

Karikás szemmel jelent meg a regáljánál. Nehezére esett a

munka; soha még ennyire.

Már meleg Idők jártak, ebéd után kiültek a vékony erkélyre, sütkérezni. Samu bácsi mellette ücsörgött. Amikor megszólalt a csengő, végigsimított kopaszodó fején, ásított:

— Áááá ... semmi kedvem dolgozni.

Ezzel Najn Iván Is így volt. Fájó szívvel hagyta ott a napfényt, a meleg, cirógató tavaszi szelet.

Lassan, de biztosan közelgett a nyár.

XXX

A Nemere Emánitel Nyomdaipari Tanintézet oktatói kara e- lőtt hamar világossá vált, hogy a Balatoni Nyomda tanulói haladnak a leglassabban a szakma elsajátításának útján. A második félév közepén Búza Sándor levelet írt a nyomda vezetőségének, nyomatékosan felhívta a figyelmet az utánpótlás megfelelő képzésének fontosságára.

Ennek az lett a következménye, hogy Steyer Pongrác még gyakrabban Időzött a hátulső regáloknál. Ellenőrizte a tanulók ténykedését, természetszerűleg elsősorban Najn Ivánét, s a legapróbb hiba esetén Is hosszú szónoklatokat intézett a fiúhoz. Azt sem mulasztotta el, hogy néhány epés megjegyzést vessen oda Samu bácsinak, aki egyre sértődöttebben mormogta: „máris engem csesznek le ...“

Az intézetben Is a balatoniakra járt a rúd. Búza Sándor mindig őket feleltette, az ő házi feladatukat ellenőrizte. Már nemcsak Csel! Tamás, hanem „Iván, maga is egy pályát tévesztett pasas.“

A két lány, Nád Ervin és Madaras hasonlóképpen macera tárgyává vált az intézetben meg a nyomdában. Egyedül Kovács Mártont nem bántották, ő a maga csendes módján mindent megcsinált, minden kérdésére tudott felelni. Pedig egyáltalán nem tanult többet, mint társai, egyszerűen érzéke volt a kézlszedéshez. Szemmel láthatólag szégyellte magát emiatt, s rosszkedvűen mondta meg a helyes választ, mikor már az egész csoportot végigkérdezték.

Búza Sándor szerint az a baj, hogy idén „gyenge eresztés került a Balatoniba“. Steyer Pongrác szerint viszont az, hogy „a Samu csak lóg!“ A tanulók szerint pedig egyáltalán nincs is semmi baj. Egyre kacskaringósabb díszítő szólamokkal, naponta fölhangzott a zuhanyozóban a harci ének: „Balatoni Nyomda, benne vagy a szarba ...“

A művezető nem nyughatott. Szaladt a íőmérnökhöz, meghallgatást kért az Igazgatótól. Elére, hogy Samu bácsit leváltsák. A lapcsoporthoz osztották be. Örömmel vette tudomásul, egyrészt, mert már nagyon elege volt a művezető örökös hegyibeszédeiből. Másrészt: „végre nem én leszek a felelős, a bűnbak.“

Na jő, de akkor ki? Steyer lázasan szervezkedett, egymás után hívogatta be az üvegkalickába az idősebb munkásokat, próbálta őket agitálni, vállalja el valamelyikük a tanulócsoport vezetését. Senkinek se akaródzott.

Dunkelmann nyíltan meg is mondta:

— Nézze, Stájer, én háromezret keresek a lepcsoportnál. Minek menjek a tanulókhoz dadáskodni? Ha adnak ezerrel többet, akkor lehet róla szó. Bigbill is csak hosszas rimán- kodás után vállalta el annak idején.

— Bigbill?

— Hát a Samu. A Samu bácsi. A Samu apó — cifrázta Dunkelmann, dallamos hangon.

— Dunkelmann szaktárs, gondoljon arra, hogy a tanuló- képzés népgazdasági szempontból nagyon fontos, mert...

— Nem gondolok — mondta Dunkelmann. — Én azért vagyok Itt, hogy szedjem a lapokat, nem pedig, hogy gondolkozzak.

— Hallgass ide — tért át a tegezésre a művezető. — Az oktatónak a legkényelmesebb az egész szedőben. Akkor megy el, amikor akar. Reggel kiosztja a munkát, és kész. Meg egy kicsit odafigyel, hogy ne lógjanak a tanulók. Ennyi az egész. Miért makacskodsz? — bátorítólag nézett rá

— Hát most te hallgass ide, Stájer — bökött a művezető hasára. — Amit Itten elmondtál, azt csinálta a Samu ts. Szóról szóra. Akkor miért akarod leváltani?

— Ez nem tartozik magára — mondta a művezető, sztgo-ú arccal.

— Jól van. Akkor maga fezt kihangsúlyozta) hagyjon nekem békét. Keressen más madarat — ezzel kiment az üveg-