Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-22 / 25. szám

A XD!. JÓKAI-MPOK

eredményei és tannlságai

Van, aki szerencsétlennek, van, aki szerencsésnek tartja a tizenhár- mas számot. Nem kis tanácstalansággal olvastam például az újságjainkban, hogy az Európa-bajnokság végső küzdelmeire induló futballcsapatunk egyik tagja sem merte vállalni a tizenhármas számot. Hihetetlennek tűnik, hogy a babona még mindig ilyen szerepet játszik mindennapi (társadalmi) életünkben.

A Jókai-napok történetében feltétlenül szerencsésnek mondható a tizenhármas szám. A XIII. jőkai-napokat ugyanis társadalmi életünk egy nagyon jelentős szakaszában rendeztük meg: közvetlenül a CSKP XV. kongresszusa után, és a CSKP megalakulásának S5. esztendejében. E két jelentős tényező nagy mértékben és igen pozitívan befolyásolta a Jókai- napok mindhárom seregszemléjének műsorpolitikáját és dramaturgiáját. Ilyen szempontból például a kisszínpadi együttesek (amelyeket eddig irodalmi színpadoknak neveztünk) központi seregszemléje akár határkőnek is tekinthető a mozgalom történetében, illetve életében.

Ezzel a számunkkal kezdődően három héten keresztül visszatérünk a XIII. Jókai napok rendezvénysorozatához, azok méltatásához.

*.

A szavaink és prózamondók XXI. országos versenye

Az országos rendezvényeken elsőként a vers- és prózamondók léptek porondra. A központi versenyt — másodízben —- kerületi versenyek Is megelőzték. Ezeknek is köszönhető, hogy a vers- és prózamon- dás központi seregszemléje egyre inkább színvonalasabb. A Járási és körzeti, valamint a helyi versenyeknek, sajnos, még mindig nem kielégítő a színvonala, amit sok esetben a felületes, szakszerűtlen ég kelletlen rendezés is befolyásol. Szerencsére a kerületi versenyeken, de főként a központi szemlén sikerült kiküszöbölni ezeket a zavaró (és bántó) körülményeket.

A szavalók és prózamondók központi versenyének az a feladata, hogy a résztvevők számot adjanak anyanyelvi kultúránk, irodalmunk széretetéről, hogy felkeltsék az érdeklődést legnemesebb hagyományaink és és az irodalom iránt, hogy meghonosítsanak egy-egy új előadói stílust, hogy a közvetlen hatás erejével emlékezetessé tegyék a szép szó ünnepét...

Az újságok hasábjaink a sza- valókat hol versmondóknak, hol szavalóknak nevezzük. Ez a kettősség is jól érzékelteti azt a folyamatot, amely a lírai (és az epikus) szövegek művészi tolmácsolásának értelmezésében lejátszódik. Akik elméleti szinten is foglalkoznak a szavalással, azok többnyire a korszerű szövegtolmácsolást nevezik versmondásnak, míg a korszerűtlent' (a már elavultat) szavalásnak. Az egyiket az esz- köztelenség, a közvetlenség jelzi, a másikat az eszközök túlhalmozása, a közvetlenség mellőzése. Persze a nagyon Indokolt esetben élni lehet ezzel az előadási móddal is — természetesen mértékével.

Előadóink többsége tehát korszerűen mondja a szöveget. A versmondók mezőnyében elsősorban a következők vizsgáztak Jelesre korszerűségből: az első korcsoportban a somorjai Lelkes Hajnalka, aki Julian Tu- wim Madárnyelven című versét tolmácsolta hangszínben is elsőrangúan. A második korcsoportban a nyárasdi Mészáros Ildikó, aki Weöres Sándor verseiből készített „montázst“ a- dott elő, s elsősorban hamvas- ságával, üdeségével (eredetiségével) hatott. A harmadik korcsoportban a zselízi Récsey Ildikó, aki Arany János Vörös rébék című — az előadás szempontjából nagyon nehéz balladáját tolmácsolta hitelesen, meggyőzően. A negyedik korcsoportban a komáromi Kaszás Attila, aki Radnóti' Miklós A- célkórus című versének előadásával az egész mezőnyből kiemelkedett. Az ötödik korcsoportban (felnőttek) — a javulás ellenére — még mindig nem kielégítő a színvonal, bár a szenei Csanaky Eleonóra figyelemre’ méltó teljesítményt nyújtott... Kár, hogy a negyedik csoportból (más elfoglaltságra hivatkozva) hiányzott két élenjáró szavalónk: a duna- szerdahelyi Kálmán Zsuzsa és a szepsi Kocsor Hona. Első ízben volt teljes a mezőny az ö- tödik csoportban, ahol ezúttal

képviseltette magát a Prágában tanuló magyar diákok Ady Endre-klubja is. A negyedik korcsoportéhoz hasonlóan az i- dén nagyon színvonalas volt az első és második csoport versenye, ami a jövőre nézve rendkívül biztató.

A prózamondás legjobbjai (az 1—5. korcsoportban): a szo- motorl Csákó Eleonóra (Móra Ferenc: Versenyfutás), a brati- slavaí Vavreczky Mónika (Lázár Ervin: Dömdödöm), a komáromi Dobál Csaba (Duba Gyula: Kirándultunk), a somorlai Szőcs Adrianna (Hernádi Gyula: Vörös rekviem) és a komáromi Cseke Márta (Tamási Á- ron: Virágos veszedelem).

Rövid összegezésként elmondhatjuk, ,hogy az anyanyelvi kultúra tekintetében még mindig van bőven korrlgálni- való vers- és prózamondóinknál; a hazai magyar irodalomban és a világirodalomban még mindig elég sok felfedezetlen kínálkozik számunkra (ugyanez vonatkozik haladó hagyományaink felkutatására is). Annak ellenére, hogy még mindig erősen hat Berek Katalin és Lati- novits Zoltán sajátos előadói stílusa, örömmel nyugtázhatjuk, hogy egyre több a csaknem hiánytalan felkészültségű, élvonalbeli vers- és prózamondónk. (Kár, hogy az országos kiejtési verseny az idén a vártnál alacsonyabb színvonalú volt.)

Azt is sajnáljuk, hogy még mindig kevés a hallgatója a vers- és prózamondók országos versenyének, pedig most már igazán lenne mit meghallgatni lenne mire odafigyelni.... 1

Ktneczkó Mihály

E

mil Boleslav Lukáő költő és műfordító személyében a modern szlovák költészet egyik megteremtőjét tisztelhetjük. Oroszlánrésze van abban, hogy a pragmatikus, nemzeti-védő költészet sokoldalú, gazdagon differenciált költészetté vált. Ebben a folyamatban Lukáő versei lényeges integráló-mo- difikáló tényezőként hatottak, mert alkotójuk a XIX. század legértékesebb hagyományaiból merített, de alkotó módon élt a klasszikus és modern világirodalmi hatásokkal is.

Emil Boleslav Lukáőra jellemző, hogy költői világát élesen körülhatárolta személyiségének átruházhatat- lan érzelmi és intellektuális értékeivel. A külső, szociális és tágabb társadalmi-művészeti jellegű hatásokat átformálta alkotói fejlődésének elemeire, másképpen mondva a való ság művészi megragadásával erősödött költői egyénisége, nőtt az öntudata, és egyre jobban tudatosította, hogy művészetével korának valóságára, történelmi-társadalmi hátterétradicionálísan, nemzetiségi oldalról mutassa be. Az ő otthon-képe objektív szembesítés és belső mérlegelés eredménye. Itt a meditáló, a világot olykor drámaiban, ellentmondásosan szemlélő költő szól hozzánk.

További momentum verseiben a szerelem, amely áthatja egész életművét, de költői hitvallása erről az emberi érzésről nem a lélek és a test dualizmusában vetítődik ki, hanem e két tényező belső egyensúlyában. Az ész és az érzelem jellegzetes lukáöi sarkítottságáről beszélhetünk. A XX. századi szlovák irodalomban elsőként nevezi a szerelmet kétpólusúnak. A szerelem értelmét akarta megragadni. Ilyen versek gyűjteménye a „Rideg szerelem“ című kötete.

Verseinek harmadik tárgyköre az európai történelmi események. Emil Boleslav Lukáő művészi és állam- polgári meggyőződését latba vetve í- gyekszik rájuk reagálni, visszavetíteni őket. Kiutat keres a harmincás évek második felének és a háború

AZ ÉRDEMES MŰVÉSZT KÖSZÖNTJÜK

EMIL BOLESLAV LUKÄC

re, az emberekre is hathat. Ebben az értelemben Lukáő annak a hviez- doslavi hitvallásnak az örököse, hogy a költő nemcsak leírja a jelenségeket, hanem annak az utánozhatatlan erőnek is birtokában van, amellyel ezekre a jelenségekre hatni tud. Épp ezért költészetében sohasem tapasztalható individualista kizárólagosság. Művészete organikusan, a költői egyéniség érzelmi és gondolati potenciáljával dialektikus egységben fejlődött. A goethei meghatározás értelmében az ő költészetére is rámondható,, hogy alkalmi költészet, ami azt jelenti, azokból az emberi-polgári tapasztalatokból merít, amelyek legközelebb állnak meggyőződéséhez és ismereteihez. A költői univerzumot szem előtt tartva említsünk meg néhány ilyen momentumot. Elsősorban ez az otthon, a szó reális és szimbolikus-fil'ozófikus értelmében is. Lukáő költészetében két pont közt oszcillál, az egyik az idegen világ, amely szüntelenül csábítja, a másik a bizalmasan ismert világ, amelybe mindig oly szeretettel tér meg. Kezdetben a bibliai motívumok is befolyásolták őt, de egyre erőteljesebben tört felszínre reális társadalmi állásfoglalása. E művészi magatartását tapasztalhatjuk A „Duna és a Szajna“ című verseskötetében.

A költő és a születő modern szlovák líra szempontjából különösképpen fontos volt, hogy az otthbnt ne

éveinek szociális ellentmondásaiból, politikai káoszából. Verseiből megalkuvást nem tűrő humanista állás- foglalása tükröződik, a szabadság, a szociális egyenlőség, az emberek közötti testvériség ügyéért száll bennük síkra.

A konkrét társadalmi-történelmi tartalommal áthatott lírája erkölcsi felhívás a nemzetekhez, a költő mű- vészi-filozófiai-polgári állásfoglalásának szintézise. A háború után írt költeményeiben — bár Lukáő hosz- szabb időre elhallgatott — sem szakadt el a művészeti-társadalmi eseményektől. Mérlegre teszi költői és mintegy fél évszázados életútját, s az új társadalmi valóságban ihlet u- tán kutat. Hamarosan rájön, hogy számára nemcsak ihlet forrása a nép, hanem saját emberi helye is közötte van, és ezzel további távlatok nyílnak költészetében.

E munkássága mellett nem kis szerepet játszik műfordítói ténykedése. Átültette szlovák nyelvre a francia szimbolistákat, és az ő tolmácsolásában ismerkedhettek meg a szlovák olvasók a magyar irodalom csaknem minden nagyjával.

Abból az lkalomból, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya érdemes művésszé avatta Emil Boleslav Lukácot, mi is szeretettel köszöntjük a Mestert, és kívánunk neki sok-sok termékeny munkával teli évet.

— Simánv elvtársat keresem — mondta a fiú a titkárnőnek. A miniszoknyás lány fel se nézett, egy ujjal, kínlódva, gépelt valamit.

— Milyen ügyben?

„Már ez is kezdi — gondolta. — Csupa önkéntes nyomozó “

— Rám vár? — az ajtóban megjelent egy fáradt arcú kisfiú. Nyújtotta a kezét:

— Simány Lajos osztályvezető — pattogott a hangja.

— Najn Iván — majdnem hozzátette: „gimnazista“. A ritmus kedvéért.

Bementek az osztályvezető szobájába, épp hogy 'elfértek, a hatalmas íróasztal, a páncélszekrény és a két fotel minden talpalatnyi helyet elfoglalt.

— Nos, mit óhajt! — kérdezte a kisfiú. Cigarettára gyújtott

— Ipari tanulónak jelentkezni. — Najn Iván hátradőlt a fotelban. — Apám már beszélt Sulyok elvtárssal, azt hittem, szóltak önnek.

— Nos, igen —- bólogatott a kisfiú —, rémlik. Hogy hívják?

— Najn Iván.

— Hogyan?

— N-a-j-n, Ügy írják, ahogy ejtik. Najn Iván.

— Értem.

Csend lett. Nézték egymást. Aztán az osztályvezető:

— Mi akar lenni?

— Hát...

— Gépmester, kéziszedő, monószedő, linószédő, könyvkötő, nyomdai fényképész — sorolta a kis ember, mint egy költeményt.

Najn Iván nem akart lenni se gépmester, se kéziszedő, se monószedő, se linószédő, se könyvkötő, se nyomdai fényképész. Najn Iván készült az érettségire és az egyetemi felvételi vizsgára. A bölcsészkarra, francia-magyar szakra. Dolgozta ki a tételeket, magyarból, történelemből, matematikából

és franciából. Tanult, viszonylag szorgalmasan. Végét Járta a tanév, ez volt az utolsó hét, amikor még be kellett menniük. Most is egyenesen az iskolából jött, a Trabant hátsó ülésén ott a táska, benne a füzetek, könyvek. De hát ez nem tartozott Simány Lajos osztályvezetőre. Az sem, hogy az egész ipari- tanuló-jelentkezösdi csupán apja megnyugtatására történik.

A személyzeti osztály vezetője várakozásteljes arccal ült az íróasztal mögött.

— Nos? — kérdezte.

Najn Iván nem válaszolt.

— Ha akarja, végigvezetem az üzemben.

— Akarom — egyezett bele Najn Iván.

Huszonhét percig tartott. Ögy érezte magát, akár egy tanulmányi kiránduláson. Simány Lajos mutogatott, magyarázott, az öntődében a betüfém összetételéről, a nagygépteremben a két automata sor működéséről — tűlkiabálva a zajt —, a szedőteremben a kéziszedés szépségeiről, a kisgépteremben a magas-, mély-, síknyomásról, a csöndes, elsötétített gyógyszertárra emlékeztető laboratóriumban a fénymásolásról suttogó hangon.

Izzadtan érkeztek vissza a csöppnyi irodába.

_ Na? —• kérdezte az osztályvezető a fiút, akár a mutatvány végén meghajló bűvész a közönséget.

Najn Iván hallgatott. Tele volt a feje a nyomdával, kavarogtak benne a műhelyek, a gépek, a lobogó köpenyű munkások és munkásnők. Meglepte, hogy itt majdnem mindenki kék iskolaköpenyben dolgozik. Eddig úgy képzelte, a nyomdában valamiféle olajos overallban, Izzadságtól csorgó homlokű fáradt arcú emberek hajladoznak. Ehelyett mindenütt a szolid, fényesre vasalt kék köpenyek.

Izzadságról pedig szó sincs, Simány Lajost és őt magát kivéve. Nála ez természetes, izzadós természetet örökölt az apjától, néha egy szempillantás alatt elöntötte, csuromvíz lett a leghidegebb télben Is.

— Melyik tetszik? — kérdezte az osztályvezető.

— Hát... azon gondolkozott, mennyi fiatal dolgozik ebben a nyomdában, főleg a szedőknél. Húsz-huszonöt éves fiúkat és lányokat látott, sőt nála fiatalabb legénykéket is. Néhány szívdobogtatóan szép fiatal nőn akadt meg a szeme, kilátszott a mellük vonulata a szétgombolt, rövidke köpenyből, és ha lehajoltak... Najn Iván alig észrevehetően elvörösödött: érdeklődő arccal nézett másfelé. De hát mindenütt hajlongtak a csinos nők a szedőteremben.

Simány Lajos nyomtatványt tett elé:

— Ezt töltse ki, addig ts gondolkozhat.

Najn Iván tollat vett elő, és szétsimította a dohányzóasztalon a papírt. Beírta nevét, anyja nevét, életkorát, lakhelyét, iskolai végzettségét. Aztán (néni kívánt törlendői) kihúzta a sorban a gépmestert, könyvkötőt és így tovább, végül a kézi- szedő maradt.

— Szóval kéziszedő — mondta jelentőségteljesen az osztályvezető. Szónokolni kezdett, hogy a kézlszedő az igazi nyomdász, eredetileg csak az ő munkája jelentette a könvv- csinálást, ebből alakult ki az egész. Ahogy beszélt, egyre kis- fiűsabb lett, Najn Ivánnak az volt az érzése, mintha az íróasztal eltakarta részen rövidnadrág lenne rajta. De ez csák egy pillanatra fordult meg a fejében, aztán elkalandoztak a gondolatai, a hajlongó, izmos farú nők irányába.

Végül elbúcsúzott a kisfiútól, lefutott a lépcsőn. Gúnyos „viszontlátásra “-val köszönt a portásnak, aki szegény, nem értette az egészet, mert ahogy élőbújt újságjából, kiderült: váltás volt, a falábú helyett már egy puffadt. szemüveges néni ült a fülkében.

A Trabantban megállt a levegő, áttüzesítette a nap.

„Lassan itt a nyár“ — gondolta Najn Iván, miközben a szí- vatóval bíbelődött.

Ezen a napon május ötödikét mutatott a naptár.

(Folytatjuk)