Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-06 / 14. szám

10 y| „Gyúljofi a láng!.. <•<« Beszélgetés Rácz Olivérrel, Szlovákia művelő­désügyi miniszterhelyettesével Foto: Kanovits Legnépszerűbb íróink egyike. Népszerűségét bizonyítja, hogy a Madách Könyvkiadó gondozásában közelmúltban megjelent Alom Tivadar hadparancsa című elbeszélés- kötete javarészben már gazdára talált. Költő, műfordí­tó is egyben. Készülő műfordításkötete, a Csillagsugár zás 4000 év lírai válogatását tartalmazza. • Kérem, szóljon néhány szót a pályakezdéséről! — Hatványozottan rövidnadrágos koromban kezdtem verselni, a rövidnadrágosok szokványos színvonalán Gimnazista koromban a kassal magyar reálgimnázium irodalomtanára, Schöfflin Géza, a Nyugatos Schöfflin Aladár testvéröccse fögott kézen: első verseim, versfor­dításaim, novelláim közönsége — és egyben kritikusa — a gimnázium általa vezetett Madách Önképzőköre volt Első verseim érettségiző gimnazista koromban jelentek meg a Kassai Újság című napilapban. 1938—45 között már a Kassai Újság sem közölte verseimet, éppen ezért konok elszántság tüzelt, hogy megszólaljak. 1949-ben megszólaltam. • Legutóbbi elbeszéléskötete, az Alom Tivadar hadparancsa a Nyugatosokat, közülük is Krüdyt és Babítsot asszociálja bennem. Ezzel nem egyen­lőségjeleket teszek, hanem azt kérdezem, milyen, elődökkel érez rokonságot, kik befolyásolták szel' lemi arculatát? — Mint hajdani kora Ifjúságom kortársai szinte tör­vényszerűen, én is Ady Endre költészetétől jutottam el a Nyugatosokig. Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát nemcsak a lírában és a műfordítás gyö­nyörűségében, hanem a szó művészetében is mesterem­nek vallom. Krúdy Gyula írásainak egészen sajátos lég­körébe — nyugodtan mondhatnám: leikébe, húszas éveim elején hatoltam be. Beleszédültem. Nem Krúdy mesevilá­gába, hanem abba a gyermekien romlatlan, és éppen e- zért gyermekien egyszerű és gyermekien bonyolult, fáj­dalmasan mélységes, kíméletlenül őszinte és szívfájdító- an emberszerető látásmódba, amely Krúdy világából és életszemléletéből árad. Talán különösnek látszik, de Krúdytól és Krúdy által jutottam el a magyar irodalom egészének és a történelmi lét tudatának a megsejtéséig: Janus Pannonlustól Illyés Gyuláig, Kemény Zsigmondtól és Eötvös Józseftől Veres Péterig. Es — ez viszont már bizonyára nem látszik különösnek, hanem logikai kö­vetkezménye egy felismerési folyamatnak és egy tájegy­ség tudatosításának, Krúdy, Mikszáth és Madách segít­ségével jutottam el a szlovákiai magyarság léttudatáig. • Bizonyára fiatal olvasóink is sejtik, hagy rhun^ kakore sok idejét leköti. Időt, amely egyik alap- feltétele, hogy élményanyagát s gondolati világát feldolgozza. Először az állandó időhiányban élő írót, másodszor pedig az alkotót kérdezem önben, hogy élményanyaga feldolgozására mi az alkal­masabb: a próza vagy a vers? — Egy hajdani tanárnőmhöz — Villontól Rimbaud-ig és Téophil Gautier-től Albert Samainig neki köszönhetem a francia líra megismerését — írott levelemből Idézem; „Mostanában jobbára prózával foglalkozom — a lírához Idő, elmélyülés és nagyon sok szív kell...“ Csakhogy én nagyon nehezen és tépelödve tudok kü­lönbséget tenni a líra és a próza között. Nehezen sza­kadok el a szótól. Vagy ha úgy tetszik, és így talán pon­tosabb: gyötrő kétségek között jutok el a gondolattól az írá.sig, az élményanyag újraszületésélg és kikristályo­sodásáig. Aní amikor Idáig eljutottam, akkor már türel= metlenül sürget a formálódó gondolat láza, az élmény­anyag kivetítésének, papírra rögzítésének, mesterség szabta leírásának a kényszere. És itt lép fel könyörte­lenül az idő, pontosabban az időhiány bénító béklyója. Ezt azonban — noha annak látszik — nem panasznak szántam: az energia megmaradásának elve az irodalom­ban is érvényesül. • Többek között az is az író dolga, hogy rá­mutasson az erkölcsi harc kikerülhetetlenségére. Ezt teszi ön is az Alom Tivadar hadparancsában és a Megtudtam, hogy élszben, hogy csak a leg­jelentősebb müveit említsem. Azaz: méltóságuk megőrzéséért a művészet egyik eszközét — az U rásí — hívja segítségül. Ön szerint cél-e a művé­szet vagy eszköz? — A felelet talán már az előbbi pontban is megtalál ható; a gondolat megszállottja számára az írás csakis eszköz lehet — egy nagyon tudatos cél érdekében, ön kéntelenül József Attila Ars poeticájára kell gondolnom „Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet ma ga?“, s úgy érzem, ez a kérdés a manapság oly gyakran hangoztatott és méltán sürgetett „művészi elkötelezeti ség“ fogalmával rokon. Az alkotó művész, az író elköte lezettsége korántsem új fogalom: a maga módján elkö telezett költő volt az udvaronc Gyöngyösi István, és el­kötelezett volt a csá.szárl udvarral konok harcban álló Zrínyi Miklós is. Létezett elkötelezett labanc és elköte­lezett kuruc költészet, léteztek írók, költők, akik éle­tük más-triás szakaszában más-más irányba kötelezték el magukat; az író — számtalan nemes és számtalan ke­vésbé nemes vagy kifejezetten aljas összetevő hatásá­ra — elkötelezheti magát. De a politikai, társadalmi, szociális igazságokért szablyát von a költő — Petőfi, Jó­zsef Attila, Radnóti Miklós, Jifí Wolker, Henry Barbus­se, Fábry Zoltán — sohasem az említett összetevők ha^ tására vagy érdekében kötelezi magát: egyszerűen elkö­telezettje az eszmének, célnak, gondolatnak. • Tudható, hogy-nem publikációkból él, nem ke­nyérkeresetnek tekinti az írást. Épp ezért merem megkérdezni: Mi készteti írásra? Miért ír? — Hadd kockáztatom meg: az írás sohasem számított különösebben jövedelmező kenyérkeresetnek. Ma valaho­gyan számomra is különös, de noha kölyökkorom óta író akartam lenni, sohasem gondoltam arra, hogy ke­nyérkeresetnek válasszam az írást. Nem tudom, hajdani gyermekfejemben volt-e ennek a gondolatnak reális, a valóságot felmérő fontolgatásnak is szerepe, vagy egy­szerűen mindkét eszményhez — a tanári és írói pályá­hoz is egyaránt és becsületesen ragaszkodtam. Lehet, hogy írói példaképeim, tanári oklevelem is közrejátszott, lehet, hogy már akkor sejtettem, amit ma hiszek ás val­lók: a független író nem feltétlenül független — tisz­telet a kivételnek, de gyakran akkor Is kénytelen írni, amikor a gondolat nem sarkallja, hiszen meg kell élnie. De a válasz a magam részéről még így sem teljes. Ha pontos akarok lenni, a „meg akarom mondani“ gyak­ran öntudatlan kényszere késztetett írásra. És innen már csak egy — de most már tudatos — rövid lépés kellett a tudatosabb megszövegezésig: „Meg kell mondanom!...“ Az viszont emberöltőm — 1938-ban lettem húszéves! — generációs kötelességéhez tartozott, hogy olykor kiálta­nom Is kellett. • Miben látja az irodalom közéleti és nemzetisé* gl tudatformáló szerepét? — A kérdés Ismét összefügg az előbbiekkel. Feucht- wanger fájdalmasan szép Simone című regényében ol­vasható ez a halhatatlan mondat: „Ki, ha nem te, és mi­kor, ha nem most, nyomban, azonnal?!“ Az író minden­képpen népnevelő. Az írás — Fábry Zoltán szavaival él­ve —education. Tudatformáló nevelés. Kikerülhetetlenül és klcselezhetetlenül az. Nem csak lecture: számadás és tájékoztatás az élet dolgairól, s mint Ilyen, rámuta- tás az élet és élni akarás kötelességeire és buktatóira is. • Hogyan látja' hazai magyar irodalmunk és a csehszlovákiai magyar életforma viszonyát? — Ismétlem; az Irodalom számadás és tájékoztatás az élet dolgairól. Az élet színeiről, ízeiről,- tájairól Is. A tájegység, az életforma, a couleur locale szerepe és je­lentősége az irodalomban annyira nyilvánvaló, akár a festőművész jellegzetesen egyéni, felismerhető ecsetvo­nása a vásznon. Ha valaki ilyen szempontok szerint tér­képezné fei a világirodalom bármély nemzeti irodalmát, tehát akár a magyar Irodalmat is — s ilyen tanulmá­nyokra már a múltban Is akadt példa —, feltétlenül na­gyon pontosan bem.utathatná és Igazolhatná ezt a tételt. Nemcsak a kifejezetten népi írók vagy a jellegzetesen egy-egy tájhoz kötődött írók esetében; hitelesen megha­tározható lenne a felmérés a közismerten urbánus írók, költők müveiben is. Igazságtalan lennék, ha azt állíta­nám, hogy a szlovákiai magyar irodalom nem igyekszik teljesíteni ezt a küldetését: miután létezik csehszlová­kiai magyar életforma, szükséges lenne, hogy ennek a kétségkívül létező életformának az Irodalmi tükrözése is, felismerhető legyen. A múltban Sellye! József, Morvay Gyula, a polgári írók közül kiemelkedően Mára! Sán­dor írásai bizonyító , erejűek , voltak. Sajnos, napjaink csehszlovákiai magyar irodalma — egyelőre — még csak az igyekezetnél tart. A fiatal írók körében •— Be- reck József, Kovács Magda, Mikola Anikó, Wurczel Gá­bor és mások — érezhető egy effajta irányzat, de — megint csak a fiatal írók körében, neveket hadd ne em­lítsek — burjánzik egy internacionalizmust kozmopoll- tizmussá tévesztő irányzat is, s ez különösen a líra te-, rületén szembetűnő. A modern, új hangot transzponált, Idegen hatások fullasztják — nem útkeresésbe, hanem már-már megrekedt modernizmusba, holott az igazi iro­dalom akkor teljesíti valódi küldetését, ha az egyéni hangból hallhatóan kicsendül az életforma hangja is. A- kár a pásztorsíp vagy a népdal. Vagy a barokk zene. • Hogyan látja a csehszlovákiai magyar író és költő helyét és lehetőségeit a kortársi magyar iro­dalomban? — A csehszlovákiai magyar irodalomnak a már-mát’ közhellyé vált'„híd“ szerepéri " kl-Vűl fermSszetétőT'adó­dóan kettős kötődése van: szervesen bele kell illeszked­nie — éppen az imént említett életforma hangjával és színeivel — a szlovákiai irodalom kontextusába, de ép­pen ilyen szervesen és ugyanezzel a létjogosultsággal kell beilleszkednie az egyetemes, magyar irodalomba is. A csehsziovákiai magyar irodalom értékadó előnyei ha­gyományaiból és sajátos helyzetéből erednek: hátrányai a mindkét irodalommal szemben fennálló matematikai, számarányból adódó képletéből. Ahhoz azonban, hogy a lehetőségek megvalósulássá válhassanak én csak a magam megrögzött szövegét mondogathatom —, két el­lentétes és egyaránt káros szemlélettel kell számolnunk és leszámolnunk: azzal, hogy az említett számarány mér­céjével mérjük önmagunkat, mert ha a világirodalom is ehhez a mércéhez igazodna, akkor —- Ibsen, Knut Ham­sun, Maeterlinck (Ady, Mikszáth, JókaiJ sohasem kerül­hetett volna be a világirodalomba; továbbá azzal a fe­lénk induló sanda szemlélettel, hogy ami tőlünk szárma­zik, annak eleve csekélyebb értékűnek kell lennie. • Végezetül: Mi a véleménye a fiatalokról? Saját­juk-e az őszinteség, a forradalmiság? Aggódnak-e hagyományaink esetleges elvesztéséért, anyanyel­vűnkért? — Közhelyként hangzana, ha azt mondanám: nem rosszabbak, mint amilyenek mi voltunk. Az azonban nem közhely, ha azt állítom, hogy több bennük az érték, mint amennyi bennünk volt, és ez természetes; politikai és társadalmi rendszerünk összehasonlíthatatlanul kevesebb értéket hagy elkallódni, mint amennyit a múlt hagyott, vagy mint amennyit a jelen osztályhierarchián alapuló politikai és társadalmi rendszerei hagynak. Bizonyos va­gyok benne, hogy a mai fiatalok őszintébbek, mert a szó jó értelmezésében, gátlástalanabbak, tájékozottabbak, kezdeményezőbbek, mint amilyenek ml — nagy általá­nosságban — lehettünk. Kétségtelen, hogy akadnak kö­zöttük kétes elemek, nyeglék, modortalanok, erkölcsi nihilizmusban lebegők is. Nem tudom, nagyobb száza­lékban-e, mint a „felnőttek“ társadalmában. De vajon miért kellene egy egész, nagy, sokszínű közösséget a kirívó, visszataszító, esetleg züllött kivételeiből megítél­nünk? Ami azonban a fiatalok egyedenkénti forradalmi lendületét, a hagyományok megőrzéséért és az anya­nyelv ápolásáért folytatott tudatos munkát, kiállást, többletvállalást illeti, ebben már nem vagyok annyira biztos. Az az érzésem, hogy korunkkal és korunk roha­mos fejlődésével együtt haladó, nagyon is érthető okok­ból túlságosan felaprózódnak. Ezért azonban nem kizá­rólag ők a felelősek. A magatartá.s, megőrzés és megtar­tás kötelező, példamutató erejének apától fiúig, pedagó­gustól tanítványig, írótói olvasóig — társ.adaiomtól tár­sadalomig kell villanyozódnia. Láng gyűl a lániiról- gyűl­jön a láng. • Köszönöm a beszélgetést. SZIGETI LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents