Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-26 / 35. szám
4 « « tll H a:t! Hände hoch! Az „AUJl“. .Fei a kezeket!“ nétn.P'' parancsszavak, ha nem érték is váratlanul, azért meglepték a tegé nyékét. Senkit nem láttak, de ismét felcsattant a német fel- szóHtás az erdő sűrűj-ébél. Mit ordítozik ez itt annyit? — gondolta magában Pavel, és szinte, érezte, hogy földbe gyö- kereztk a lába., önkéntelenül Is hátrapUlan- tott, és egy köhajltásnyira ott látta maga mögött a szintén mozdulatlanul álló ián testvé rét. Már harmadszor ordította el magát a német, a sűrű bozöt- ö6l azonban még mindig nem merésBkedett elő. Talán a falusi legény gyors hátrapillan- tása okozta, hogy Ijedtében negyedszer iamételte már: Halt! Hände hoch! Amikor látta, ho,gy, semmi különös nem történik. s ' csak' két falus! suhanc áll előtte Zvolenská Slatináröl. kikecmergett a bozötböl. Ismerte őket. Helmut, már régebben tudta, hogy elvesztették a háborút, mo.st is Önként jelentkezett őrségre. .Annak lehetőségeit latolgatta. miképpen mentheti majd bőrét, ha egyszer teljesen egwdül lesz egészen elöl. a frontvonalon, és minden nehézség, egyetlen puskalövés nélkül fogságba eshet. Elvégre a győzök nem lőhetnek agyon minden legyőzöttet. Ebben a reményben ringatta magát. A for- dítottjá'ban már nem volt olyan biztos. Sőt egy esetleges vé- pengaésben bizonyára ö Is érdemeket szerzett volna. Helmut szoro.sabbra fogta a géppisztolyt, ráfogta a két su- haticra. és a lelke mélyén dühös volt ma.gára, hogy minek ■la állította meg őket. elvégre Németország veresége nem e- zeken múlik. Ha fe,gyver lett volna náluk, le.gaiább elmondhatná. hogy ellenséges elemeket ejtett fogságba. De így? — Halt! Hände hochi lánhoz és Palkóhoz mint nagy távolságbór ]utotta.k el a szavak, és fölrázták őket. Már- már menekülni akartak, ügy ismerték az erdőt, mint a le- ' nyerüket. Tizennyolc évesek u- gyan, de nem is olyan régen még Itt futkároztak, játszottak. Ián megálit. hogyan Is fut- hato-t-t volna el, amikor bátyja. Palkó előtte volt. Nem hagyhatja cserben. Alig egy órája, hogy ■ a férfiak eldöntötték, ki legyen a felderítő. .Akkor Is rögtön a bátyja után jelentkezett, nehogy megelőzze őket valaki. Egymás után haladtak, elöl 'Pavol, mögötte Ján, és ha nem történik semmi, utáomk megy az egész csoport a Vörös Hadsereg elébe. Az erdőn át haladt a két legény. Tudták, mire vállalkoztak, Szándékosan hagyták otthon még a btcskájukat is, hogy somim gyanút ne ébresszenek. És .most itt állnak, de abba-n rerhénykcdnek, hogy jól végződik minden. Helmut egymás mellé terelte őket a fegyverével, és elindultak a német parancsnokság felé ... Haiti Hände hoch! Még mindig ettek a szavak csengtek a fülükben. .A hátukra szegezett fe,gyver még a szökés gondolatát Is elűzte, önkéntelenül is az elmúlt karácsony képet tolakodtak ein- iékezetükbé. .Az emberek azt reljesgették, hogy ez az utolsó háborús karácsony, és vége tesz már ennek az átkozott öldöklésnek. A szerény karácsonyi asztalnál értntetlenü! maradt jűzef tányérja. Helmut megint elordította magát, behet, hogy azért, mert a keze elfáradt már a fegyver szorításában, vagy talán pihenni akart, — Gyerünk! — lódított e- gyet gépfegyverén. Az örökös „Halt! Hände hoch!“ szinte túlharsogta a Kruplna és Losonc (Luöenec) felöl hallatszó ágyúzást, amelyet a faluban az emberek 6- rákon keresztül csillogó szemmel figyeltek. Vitatkoztak is rajta néha, hogy honnan hallatszik. Mindegy, fő az, hogy ezek már a katyusák. — Bár itt tennének már! — hajtogatták egyre Slatlnán. De miért csak így tétlenül várunk? Ez a kérdés emésztette valamennylüket, és nagyon lassan teltek a napok, különösen karácsony után. A férfiak pedig eltünedeztek az -erdőbe ... A faluban azt beszélték, hogy a visszavonuló fasiszták a férfiakat, öregeket és fiatalokat mind magukkal húr- coiják. Minden épkézláb embernek még hasznát vehetik! .Az utóbbi napok, hetek képei, eseményei idéződtek tel benne. 1944 decemberének u- tolsó napjaiban, amikor a bátyját, Palkót keresték Slatinán, de nemcsak öt, hanem másokat is, akiknek a neve fel volt írva arra a listára vagy azért, mert segítette a pa-rtítzánokat, vagy ka t-ona szökevény volt, vagy .,. Csak tudná, k! árulta ©I őket? Ki váiialkozott ilyen szennyes munkára, és vajon hogyan bírták rá? Elöntötte a torró.ság airra a MILAN STEFANKA — PAVEL NECPAL. a Történe gondolatra, hogy talán mindennap találkozott az illetővé:, e- setleg naponta egymásra nevettek, lehet, hogy cimborák is voltak. Vagy ta-lán valamilyen régi sérelmekért, akart az a szerencsétlen bosszút állni valakin, ezt még úgyahogy meg tehetne talán érteni, de egy ilyen akkor sem érdemli meg, hogy embernek nevezzék. Csak úgy ©lá-mlnl a fajtáját, a vérét a fasisztáknak, most, a- mUtor már közeledik a háború vége, most, amikor az emberi élet már nagyon drága áldozat, most, erre már nem lehet szavakat találni... Halt! Hände hoch! A német katona megint el- orditotta magát, Já-n és Pavol ismét megállt. Talán most már megengedhetem magamnak, hogy. rágyújtsak, gondolta magában Helmut, amikor az erdei útra értek, és megpillantotta a tisztáson hemzsegő német katonákat. Elővette a gyufáját, és egy kézzel lángra lobbantotta. Hadd lássák a többiek is, milyen könnyen elbánik ő az liven taknyosokkal. És hogy a kép még teljesebb legyen, a puska csövével hátiba l-ölste jánt. Talán az Ufesfel Ján clőrehőse perdült, testvére elé került. .A tisztás képe felidézte henne a két héttel ezelőtti helyzetet, a- mikor minden harmadik éitel erre járt he a tahiba élelc- m-órt. ...akkor, amikor bunkerokat ástak, mindnyáján azt htt- ték, és talán meg is voltak róla győződve, hogy a szabadság egykettőre beköszönt, legfeljebb két hetet várat még ma-gára. Éieimet is keveset vittek magokkal, c.sak annyit, hogy éppen addig kitartson ,. A két hétből három lett', a háromból négy, a hetekből két hónap, Enrrl pedig mindennap kellett, ha csak egyetlen falat kenyeret is. a húsról nem Is szólva. Néha jól jött volna egy szippantás cigaretta Is. .Az éhes szájak pedig szaporodtak. Elmosolyodott magában, mert e- szébe jutott, hogyan _ aludtak. A jobb oldalukon k-éllctt feküdniük, aztán parancsra mindenki átfordult a bal oldalára... Ián Pavlík tizennyolc éves volt és nyolcvanhárom kilő. Mé,g a mázsás zsák alatt is éppen^ csak meghajlott egy kicsit. Haiti Hände hoch! Észre sem vette, hogy beértek a táborba, csak amikor gyűrűt fontak körülöttüik a szürke egyenruhások. Hirtelen éles fájdalom hasított belé. Megütötték. Olyan váratlanul érte, hogy a kezét sem tudta ösztönösen védekezésre tartani. A fasiszták tele torokkal röhögtek körülötte, ö csak az összecsattanó fogsorokat látta, melyek mögül dobszóként per- .gett a „Halt! Hände hoch!“ A szürke egyenruhás fasisztákból alakult kör kissé széthúzódott. Őket Is meglepte az esemény, toporogtak és bámulták a báránvbör nadrágos tálu- si legényt, ahogy a hóba bukott. A másik, szinte hasonmása az elsőnek, ugyanolyan öltözékei vi.selt, csak állt tarkő járó tett kézzel és szeméből rémület, harag, majd határozatlanság tükröződött, segítsen- e a bátyjának vagy ne. Nem volt bátorsága leeng-ednl a ke zét, mert megpillantotta azt az eitotrzult arcot, amelyből csak úgy sütött a veszett düh, meglátta a géppisztoly markolatát gö-rcsösen szoron.gató ujjakat. és már-már várható volt, hogy a feszült csendet a halált osztó gépfegyver ugatása tör! meg... Mindez csak másodpercek-l.g tartott, mégis örökkévalóságnak tűnt. — Hans, hallod!? Csend . .. — Hanas, haiiodl? Mintha magához tért volna, fejét jobbra, a hang irányába fordította, .Arcába kissé visszatért az étet színe, feléjük nézett. — Hősök, szép kis hősök, amikor sülleydni kezd a hajó, rögtön tele van e gályájuk — sziszegte a foga közt. — Hans, mire való ez, hiszen ezek még gyerekek .,.? — t>o megváltoztatok, pár nappal ezelőtt ©gyíkötöknek sem számttott. hogy hórihor- gas vagy ■■ taknyos, szemrebbenés nélkül küld tétek őket a'“ halálba, most egyszerre ipég hogy féltitek a bőrötöket! nyelekkel akarta a birodalom meghődítani a világot... — De Hans, térj magadhoz, nincs semmi értelme, a háborút már úgysem nyerjük meg... — a szürke egyenruhás öreg ’ német nyugodt hangja elárulta, hogy ő már régen rezigná'I-t. Hans .szürkéskék arca nem változott, ujjaival még görcsösebben szorította a .géppuskát, jobb kezén már végképp nem tudott uralkodni, és a golyók feiverfék a havat, .A szürke egyenruhás német hozzáugrott, megfeledkezve é- veinek számáról, az ég felé fordította a géppuskát. Hirtelen csend lett, Ián fel- tápászkodott a földről, sötét folt maradt a könyökén a báránybőrön. A tizennyolc éves legény- kővé dermedve állt, még csak nem 'Is toporgott. XXX — HansI Elég tegyen már! Érted?! Talán csak most jutottak el teljesen az agyáig a szürke német szavai,, kirántotta kezéből a géppisztolyát és vállára vetette. A fiatal hadnagy, aki szem- melláthatóan a parancsnokuk volt, csak most jutott szóhoz. A katonák szétszéledtek, a két falusi legényt figyelembe se vették többé. — Ezt a kettőt kísérd a parancsnokságra a vadásziakba — fordult a hadnagy Helmut felé. Maga sem tudta, miért ad négy fegyverest a két védtelen falusi legény mellé, talán így jobban méltányolják majd a zsákmányt... ... hogy miért teszi, maga sem tudta, a Vaskereszt-érdemrend már régen hidegen hagyja, telje.sen közömbös számára, sőt mintha terhére lenne. Elöl-hátul. jobbról-ba-Iről egy- egy gépfegyveres, és mögöttük meg Helmut, aki figyelemre sem méltatta az utat. Annál inkább ébredt a történtek tudatára Ján és Pavol. Ez mégiscsak lehetetlen, nem tehetik meg... Legszívesebben beköttetnék a szemüket, hogy semmit se lássanak ... ha be csuknák is ö- ket, és kihallgatnák, ugyan ki hinné el nektk, hogy nem látták a jól álcázott ágyúkat, gép- puskafésBkeket, aknavctőketl — Gyerünk! — adta ki a parancsot Helmut. A két falusi legény és az öt fasiszta katona elindult. Ján már nem akarta beköttettil a szemét, és mindent, amit látott, az agyába vésett, a löszerrakténat, a lövészárkok vonalát, az aláaknázott mezőt, az ágyúkat. .A te- . repet, a fákat, a bokrokat mind jól ismerte. Pavol és Ián tekintete találkozott. Pillantásukban, félelem tükröződött, már nem volt remény a menekütesre, vagy arra. hogy a fasísBták megkegyelmeznek nekik. Tudták, hogy sorsuk ©Időit akkor, a- mikor a vadásziakba irányították őket a német megerősített állásokon keresztül, hisz a fasiszták nem akarták Zvolent egykönnyen feladni. (Befejezés a következő számban) yiosonmagyaróváTon nyaraltam. Ezt persze nem dicsekvésként említem, hiszen rajtam kívül sok ezer kispénzű bratislavai polgár töltötte a szabadságát Magyaróváron. Részint azért, mert olyan közei van Szlovákia fővárosához, hogy mindössze 12 koronába kerül odáig az autóbusz, részint pedig azért, mert a város fürdőjének vize té- len-nyáron, öregnek és fiatalnak egyaránt kellemes. Ötvenméteres medencéjében mindig langyos a víz. A kicsinyek 28 fokos hullámok között lubickolhatnak. A harmadik medence vize pedig annyira meleg, hogy akár hóesésben is fürödhetnek benne az emberek. A nagy nemzetközi turistaforgalomnak azonban az a valódi magyarázata, hoay a fürdő termálvize jó néhány betegségre orvosság. És hogy miért említem ezeket? Azért, mert ebbe a fürdővárosba szól a 'entebbi meghívás. Előzmények Tulajdonképpen a véletlennek köszönhetem mosonmagyaróvári nyaralásomat. Az ottani Kossuth Gimnázium baráti kapcsolatot tart a seneci (szencij magyar középiskolával. s a tanárok és a diákok gyakran meg ts látogatják egymást. Egy ilyen szenei kirándulásukkor ismerkedtem össze Hant János igazgatóval meg Kolos János Iniernátu- si vezetővel. Ennek a megismerkedésnek a következménye volt az Óvári nyaralás. A másik szerencsés véletlen az volt,hogy Magyaróváron a gimnázium gyönyörű in-’ ternátu.sdban kaptam kellemes szállást. S mert ez az épület a városnak olyan részén fekszik, amerre máskülönben nemigen járn tam volna, érthető, hogy minden ház,minden építmény érdekelt. így fedeztem fel azt az eléggé öreges külsejű földszintes házat is, amelynek odvas fakapuján az a különösen hangzó, kézzel pingált plakát fityegett, hogy GYERMEKRAfZKlÄLLlTÄSI El is határoztam, hogy majd belülről is megcsodálom ezt a „tárlatot“! Az öreg ház kincsei Természetesen megint csak a véletlen unta meg halogatásaimat. Egy reggel éppen az ósdi ház előtt szakadt nyakamba a zuhogó eső, nem volt más menekvés, csakis a házacska. Így cseppentem bele abba a nem mindennapi élménybe, amely nemcsak elbűvölt, hanem meg is hatott. Az 6- reg házban megbúvó nagyszerű óvodában ugyanis egy olyan értékes kiállítást szemlélhettem meg, amely egyetlen keretbe ötvözte a múltai, a jelent és a boldog jövendőt. .4 „kiállítási részleg" teljesen különáiló épülete volt a máskülönben ragyogóan tiszta óvodának. Csupán egy irodából, egy előszobából és egy kisebb teremből állott. Itt díszelegtek azok az esztétikusán elhelyezett gyönyörű alkotások, amelyelcet három nemzedék, a szülő, az óvónő és a gyermek álmodott meg, s amelyeknek egyetlen közös céljuk volt: szebbé varázsolni a jövőt Hogy miként illik bele egyetlen óvodai kiállításba a szülők, a tanítók és a gyermekek keze munkája? Nos, éppen ez jelentette számomra azt a különleges élményt, amilyenben eddig még nem részesültem. Hiszen hogyne illett volna együvé az apa faragta játéksorompó, amely a gyermek közlekedési Ismereteit szolgálja? Vagy miért ne lett volna itt a helye annak az óvónő ügyeskedte kakassá díszített egyszerű fakanálnak, amely a kisóvódások ritmusmérő- feként tölti be junkciófái? Nem is beszélve a legkisebbek tucatnyi kedves kis rajzáról, amelyekben olyan kérdésekre válaszoltak saját fantáziájuk szerint, mint például: Milyennek látom én a nagyokat? Milyen szeretnék lenni, ha felnövök? Száz és száz, szülő készítette játék, óvónők alkotta játékos oktatóeszköz, és tehetségüket, élet- szemléletüket már is bontakoztató gyermekrajz borította ennek az előszobának és szobának falait, asztalkáit. Mindegyik színektől pompázott, s a legkülönbözőbb értéktelen holmikból volt készítve. Nyolc gyer- mekrajz történetével hadd szemléltessem a kiállítás alkotóinak ügyességét. A megyei közlekedési rendészet és a megyei művelődési osztály ez év elején közlekedési témájú gyermekrajzpályázatot hirdetett a megye óvodásai és iskolásai részére. A „mi óvodánk" is beküldött nyolc rajzot, s Izgalommal várták az eredményt. Nem is ■ vártak hiába, mert a nyolc rajz, ' illetve „festmény" közül három első, egy második. a többi négy „alkotás" pedig harmadik díjat nyerít A meghívás A kiállítást maga az óvoda vezetőnője, ár. Csöllei Ferencné mutogatta végig. Egy végtelenül lelkes, igazán csak a hivatásának élő fiatalasszonyt ismertem meg benne. Elmondotta, hogy nyolc óvónő és két gondozónő (ezek is érettségizettekj mintegy 150 gyermeket nevel ebbén a nem éppen korszerű óvodában, mégis boldogok, mert Óvodájuk jó híre eljutott a megyei határain túlra ts. Nemcsak azért, mert valósággal i- mádják növendékeiket, hanem mert szüntelenül azon törik a fejüket, hogy milyen ü- jabbnál újabb pedagógiai módszerekkel tehetnék még vonzóbbá az óvodai oktatást. Ezek közé az „újítások" közé tartoznak a saját magyk készítette egyszerű, de esztétikus és játékos oktatási eszközök, az apák faragta és anyák szőtte-varrtc oktató célú játékok, valamint ez a már hagyományossá vált kiállítás is. — Sok-sok érdekességet tudnék szlovákiai kolléganőimnek is mondani, mutatni — fejezte be magyarázatait az igazgatónő, akii az idén tűntettek ki a kiváló óvónő címmel — Miért nem rándulnak át egy-egy szombaton vagy vasárnap hozzánk? Nos, óvónőink, éljenek ezzel a kedves meghívássait Ha előre megírják, boldogan várja föttüket egy hasznos kis tapasztalat- cserére ez a rokonszenves fiatalasszony. A cím: Mosonmagyaróvár, Óvárosi óvoda, Magyarország. Elég csak annyit jelezni hogy ekkor és ekkor meglátogatjuk önöNfiumann János
