Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-01 / 27. szám

HAZAI

TÖZSER ARPÄD;

Csendes öröm

lündusl — He), megtnt nagyon kössél került földünk a napin». 0) nyár esamél. TalAlgatom: békétie vagy majd borzalmat hoz?

Egy nyfttt gáton könyökölök, s a lustán nyúftöakodö tájon, mtat egy rakoncátlan kölyök, csatangol derűs pillantásom.

Itt egy ú]o.nc rózsafa áll, s ámul a rádölt vlrághalom. Tavasz nélkül jött most a nyár, bozontszakáll a gyermekarcon.

Fajunk egyszerre lett tele piros lobogással meg fénnyel, s kilenc férfi kilenc neje esett szénit teherbe egy éjjeJ.

S ma meglint esküvő talán. Minden akácfa arra készül. Menyasszony a föld, a haján drágakőként a tiszta ég ül.

Ruhája új: a zöld határ, omaga csak a régi fruska,

Dell piros legény a nyár, elcsábítja újra meg újra.

NYÁR

Násznépként, helyeslő emberek tolongnak, ím, a csengő

fényben.

Hát ígyl — Gyerekként

hempereg

az örömet tanulva szivem.

Mert enyém e csinos világ, békéje, élni akarása, legyen versem Is egy vlvát pohár sörként habzó nyarára.

f

TŰTH ELEMÉR;

Nyár

Az asszony lárfa bennem útjait Mellének harangjai integetnek A kínokra gyűlt táj lábát az égnek dobva kínálja magát a vasárnap délutánnak

CSELÉNYl IASZLO;

PÖKHÄLÖ

Ez Itt falu

Olyan mint a virágok vagy mint az Izotópok zUm-zOm a hófehér falon menetelnek a pókok Vagyunk még Itt néhányon nem kevesen

nem Is sokan ,

mert az Idő

pók a falon

már nem Is menetel

rohan

Ez Itt falu

KI reggel Innen Indul estére vissza biztos Ida tér Elmondhatatlan vágyait körülzárja négy téglafal és a tér az Idő Ez Itt falu

Olyan mint a virágok vagy mint az Izotópok züm-zOm a hófehér falon a vtaszo.svászon falon meg-megcsúsznak a pókok ki reggel Innen Indul

BATT.A GYÖRGY:

Pillanat

Kék ég és forró nap alatt apré gyerekek Játszanak, mikor egyszerre ócska gépkocsi döcóg. egy pillanat, s a pótkaréktartön tőtybg mind az St.

Láttam egy villanásnyira üt arcon az

örürnüt.

az egyre gyorsabban kéjét.

Ilyen lehetett az első emberarc. mikor előszűr próbálta ki maga

szerkesztette gépét.

bár nem snbant vele, szinte csak

andaloghatott,

de mégis |s ex a csodást) gyorsabban

ment, mint

gyalogi

CSONTOS VILMOS;

NYÁR

Kitárta az ég minden ablakát,

S ömlik rajtam bő sugáTÖ;ön. Csillantja arcom gyöngyök csillagát,

S a fény selymében megtöTülközöm.

Pipál a hegy Börzsönynél: esővel Mosdatta szépre kedvese, az éj.

Most a napfénynél, kandi szemével Lesi a hatást egy felhötaréj.

Fürge kis ürge «oson a mezsgyén, Vetésrengeteg a rejtekhelye.

Egy konyult kalászt, épp arra

menvén.

Kutatott buzgón: van-e már szeme?

A répa földje színes egyveleg,

A falu népe ott sürög-forog.

Legyen az élet egyre édesebb;

E gondolat Itt gyökeret fogott.

ö, nyár, szépítsen sugáráradás,

S fürge kis ürge ahogy szalad, Tudjuk meg tőle, hogy telt a kalász, S csenheti: nekünk ts bőven marad.

Tárd ki hát, égbolt, minden ablakod. S zijhatagként zúdulj, sugárözön. Csillogtasd, arcom, sok

gyöngycsillagod:

A fény selymében megtörülközöml

Hja VarsavszkíJ a szovjet tudományos-fantasztikus Irodalom egyik legnagyobb alakja, a humoros, csattanös vagy költői történetek mestere, bölcs és humanista szellemű íré.

A tudományos fantasztikum nála ugyanúgy a mélyebb igazságok kimondásának esz- KOM, mint Jefremovnál, GennagyíJ Górnál, Dnyeprovnál vagy a Sztrugackij-testvérek- nai.

Varsavszkij Is nagyon gyaJcran ír a robotokról, legalább olyan gyakran, mint Aslmov vagy Lem, de az ő robotjaiban nincs semmi gépies, semmi ijesztő, vagy embertelen Sőt az eredeti változatot Varsavszkij megfordítja: nála a robot emberibb az embereknél. és mert legtöbbször alárendelt helyzetben, van, hát rokonszenvesebb is gazdáinál.

Varsavszkij Leníngrádban él. Több novelláskötete jelent meg.

ilja

Varsavszkij:

KONFLIKTUS

L

_______

Sztaniszlav Lemnek — egy vita emlékére,

amely sohasem dől el.

— Ügy látszik, sítál? Miért? Történt valami?

Marta lefejeztette a férje kezét az arcáról, és mélyen lelmjtotta a fejét.

— Semmi sem történt. Csak elfogott a keserűség.

— Erik miatt?

— Ugyan már, ml köze ehhez Eriknek?

Ideális csecsennö. .A gépnevelés méltó remeke. Amíg ilyen dajkája van, Erik sohasem fog keserűséget okozni a születneki

— Már alszik?

— Most éppen a mesét hallgatja, elal- vás előtt, mint máskor. Tíz perccel ezelőtt ott voltam nála. Ott ül az ágyában kipirult arccal, és szerelmes szemmel néz Klbellá- jára. Engem eleinte észre sem vett, és a- mikor közelebb léptem, hogy megcsókoljam, csak Intett a kis kezével: vár), amíg vége a mesének. Persze az anyja az nem elek- troniku gép, tehát várhat.

— És Kíbella mit mondott?

— A bájos, okos, higgadt KIbella, mint mindig, most Is a helyzet magaslatán állt: „Erik, csékolja meg lefekvés előtt az édesanyját, akihez vérségi kötelékek fűzik. Emlékszik, ugye, hogy mit mondtam a kromoszómák osztódásáról."

— Miért utálod ennyire Kibellát?

Marta asszony szeméből kicsordult a

könny.

— Nem bírom tovább, Hugh, értsd megi Nem viselem el, hogy ez a józan gép állandóan éreztesse velem a felsöbbségét. Nem múlik el egy nap sem anélkül, hogy ne hozná tudtomra azt, hogy nem vagyok teljes értékűi Csinálj valamit, köoyörgök; Miért van ezeknek az átkozott gépeknek Ilyen magas Intelligenciára szükségük?! Vajon a- niS'.íül nam vígiozhelnének el ugyanilyen jó', a dolgukat? Kinek kell az ilyesmi?

— Ez magától alakul így. Ezek az öntevékenység és szervezés törvényei. Itt már minden a ml beavatkozásunktól függetle ^ül történik: az egyéni vonások, és — sajnos — még a lángész Is, tőlünk függetlenek. Ha akarod, kicseréltetem Kibellát egy másik automatával.

— tehetetlen, Erik bolondul érte! Inkább csinálj vele valamit, hogy legalább egy kissé megbutuljon. Igazán jobban fogom magam érezni.

— Ez bttn lennel Hiszen tudod, hogy a törvény szerint a gondolkozó aut^aták az emberékkel egyenrangúak.

— Akkor legalább hass rá. Ma olyan szörnyű dolgokat mondott nekem, és semmi sem

jutott eszembe, amit válaszolhattam volna neki. Nem bírom, nem bírom tovább tűrni ezt a megalázást!

— Légy csöndben, Kíbella jöni Szedd ösz- sze magad.

— Jé estét, gazdal

— Miért beszél így, KIbella? Bizonyára jól tudja, hogy a magasrendű gépeket mentesítették a „gazda“ megszóllítástól,

— Azt gondoltam, hogy Martának jólesik majd, ha ezt hallja. Mindig olyan élvezettel hangsúlyozza a különbséget a teremtés koronája és az emberek alkotta gép között.

Marta a szeméhez szorította zsebkendőjét, és kisizaladt a szobából.

— Elmehetek? — kérdezte KIbella.

— Igen, elmehet.

Tfz perc múlva Hugh kiment a konyhába.

KIbella kényelmesen kihúzta koponyája homlokrészéböl a mikrofilmszalagot.

— Kidolgozok egy filmet a flamand festészetről. Holnap szabadnapom van, és szeretném meglátogatni a leszármazottamat. A nevelői azt mondták, rendkívüli nagy a tehetsége a rajzoláshoz. Attól tartok, hogy az intézetben nem szerezhet elég alapos képzőművészeti műveltséget. Ezért azután a szabadna,pomon én magam foglalkozom vele.

— Mi történt ma Marta és maga között?

— Semmi különös. Reggel leszedtem az asztalt, és véletlenül rápillantottam a dlsz- szertáclójának egyik lapjára. Feltűnt nekem, hogy a nukielnsav képletének számításába két lényeges hiba csúszott. Ostobaság lett volna, ha nem közlöm ezt Martával. Egyszerűen csak segíteni akartam neki.

— Nos, ml történt?

— Marta sírva fakadt, és kijelentette, hogy ö — élő ember és nem automata, és hogy annyira utálja már, hogy állandóan egy gép oktassa ki, mintha egy jégszekrénnyel kellene csókolóznia.

— És mfiga persze felelt neki.

— Azt mondtam, hogy ha fajfenntartó ösztönét egy jégszekrény segítségével ki tudná elégíteni, akkor bizonyára semmi szégyenletest nem látna abban, ha csókolózna vele.

— Ez világos. De azért kár volt az ösztönöket emlegetni.

— Semmi rosszra nem gondoltam. Egyszerűen csak szerettem volna megmagya rázni neki, hogy mindez nagyon relatív.

— Kérem, igyekezzen, hogy kissé tapintatosabb legyen Martával. Nagyon ideges.

— Megértettem gazda.

Hugh összeráncolta homlokát, és bement a hálószobába.

Ma-rta már aludt, arcát a párnába fúrva. Még álmában Is felhüppögött.

Nehogy felébressze feleségét, Hugh láb ujjhegyen a díványhoz ment, és ott feküdi le. Nagyon rossz hangulatban volt.

Ezalatt a konyhában egy más lény arra gondolt, hogy az állandó kaipcsolat az em- lierekkel egyre klbírhatatlanabb, és hogy az alkotónak nem szabadna örökös hálát várnia a gépektől, hiszen már okosabbak az embereknél, és ha nem tartaná vissza öt a kis klberflúcska Iránti szeretet, akt nagyon egyedül érezné magát a világon nélküle, most a legszívesebben kivetné magát fejjel lefelé a husza-dik emelet ablakából.

—ára fordítása

— Áldott jó napot — mond fa a halál, és senki sem ismerte fel öt a jelenlevőik közül. Érthető a dolog, mert a hálái kalapja alá csavarta varkocsát, és zsebre dugta sárga kezét.

— Ha nem zavarok — mondta —, szeretném megtudni, merre lakik Franciska anyö.

— Nézze csak — mondták neki, és egy ember az ajtón kilépve meg Is mulatta göcsörtos parasrtujjáva-1:

— Ott, ahol a bambusz van, amit a szél ver, látja? Van ott egy út, ami tölvezet a dombra. .Annak a tetején megleli a házat.

„No, ezzel megvolnánk“ — gondolta a halál, és köszönetét mondva megindult az óton, a- zon a reggelen, arnlkor felhő alBg volt az égen, és a nagy kékség tiszta fényben ragyogott.

Mialatt gyalogolt, a halál megnézte az időt, és látta, hogy reggel hét óra van. Déli negyed kettőre már ki Is plpáJ- hatja listáján Franciska anyót.

„Hála az égnek, nem lesz sok hercehurca, egyszerű eset“

— mondta magában a halál e- légi-Hletten. hogy nem kell nagyon [árasztania magát, és a- hogy ment tovább egy romerll- lóval szegélyezett, harmatos ösvényre ért.

Május volt, minden kétséget kizáróan, s annyi zápor hullott már, hogy nem akadt erdei magr vagy rügy. mely tőid a la-ttl rejtőkéből kJ ne bújt volna a fényre. A szelbaták friss hajtásai áttetsző mahagóni- fényben csillogtak. A guayabák törzséről Itt-ott lehám-iott a kéreg, és látni lehetett a fa tiszta húsát. A cukornádmezókön egy sárga levél sem látszott. Zöld volt minden, a földtől az égig, és a vlrágokl)61 az élet Illata áradt.

Mondani sem kell, hogy a ha Iái befogta az orrát. És termé szelesen a világért sem názelt volna a sok rügyező ágra, meg a virágokon szorgoskodó mé- hekre. De ml mást tehetett volna? Átutazóban volt itt a halál, nem a saját birodalmában.

Így hát csak gyalogolt, egyik ösvényről a másikra, míg Fran- oiska házához nem ért.

— Beszélhetnék Franciskával? — szólt mézes-mázosan.

— A nagymama korán elment

— válaszolta egy aranyos kis unoka, egy picit féiösen, pedig a halálnak még mindig a kalapja alatt volt a varkocsa és a zseliében a keze.

— És mikor jön vissza? — kérdezte.

— Ki tudje aztl — mondta a csöppség anyja. — A munkától függ. Kinn dolgozik a mezőn.

A halál az ajkába harapott. Nem volt éppen kedvére való naphosszat bolyonganí ebben a szép és idegen víkágban.

— Nagyon tűz a nap. Me.g- várha tinim őt Itt?

— Aki Idejön, az a saját házába Jön. De meglehet, hogy csak alkonyaikor, Vagy az éjFrancis'onelio ka

car* doso:

__hálálj

szaka beálltával érkezik visz- sza.

„A mindenségit" — gondolta a halál. — „Nem érem el az ötórai vonatot. Nem, inkább elmegyek és megkeresem“. És fennhangon azt mondta:

— És most hol találom meg öt biztosan?

— Fejni ment el hajnalban. Minden bizonnyal a kukoricásban van és vet.

— És merre van a kukoricás? — kérdezte a halál.

— Menjen a kerítés mentén, mögötte méglát ja majd a felszántott mezöt.

— Köszönöm — mondta szűkszavúan a halál, és nekiindult megint.

De ugyan hiába nézte végig az egész felszántott nagy me zöt, nem volt azon egy lélek sem. Csak kócsagok. A halál megigazította varkocsát, és dúlt- fúlt magában:

— öreg kujtorgó, hová tűntél? — Kiköpött, és ment tovább, céltalanul az ösvényen.

E,gy óra múlva, amikor a varkocsa már égett a kalap alatt, és az orra eltacsarodott a sarjadó fű mindem betöltő illatétól, a halál összetalálkozott egy arra járóval:

— Uram, meg tudná nekem mondául, hogy Franciska mer ne lehet most ezeken a mező kön?

— jókor Jön — mondta az arra járó —, már fél órája No- riegáék liázában van. Beteg a gyerek, és 6 elment, hogy megnyomkodja a hasát.

— Köszönöm — válaszolta nagy hirtelenséggel a halál, és meggyorsította lépteit.

Nehéz és fáradságos gyalog lás volt. Ráadásul most frissen szántott főidőn kellett men nie, ahol ösvény sem volt, és jól tudja azt mindenki, hogy milyen kényelmetlen olyan e- gyonetlen és szivacsosan friss talajon lépdelni, ahol elvész az ember igyekeztének a fele. Így hát Igencsak silmlmas állapotban ért a halál Noriegáék házába.

— Franciskával szeretnék beszólni, ha volna olyan szíves.

— Már elment.

— Hogyhogy? Ilyen hamar?

— Hogyhogy, Ilyen hamar? — felelték vissza neki. — Csak azért jött, hogy segítsen a gyejorge

reken, és segített ts. Ml van ezen csodálkozni való.

— Hát... mert — mondta za vartan a halál — azt hittem, az asszonyok mmdíg eltrécsel- nek még egy sort.

— Hát akkor maga nem ismeri Franciskát.

— Ismerem az adatait — kö- zöJte hivatalos hangon a Gonosz.

— No, mondja csak — mondta várakozással az anya.

— Hát, ráncos, legalább hatvanéves...-— És még?

— És hát... ősz a haja.., a- lig van már saját foga... az orra, hogy Is mondjam...

— Na, az orra?

— Hegyes.

— Ez minden?

— Igen... és a keresztneve meg a két vezetékneve.

— De maga még nem beszélt a szeméről.

— Hát Igen, homályos... persze, homályos kell hogy legyen... az évek megitőrték a fényét.

— Nem, nem ismeri öt — mondta az asszony. — Minden amit mondott, rendben van, a szeme kivételével. A tekintetében nem látszanak meg az é- vek. Az, akit maga keres, nem Franciska.

És a halál megint útnak indult. Haragosan gyalogolt', nem is nagyon figyelt oda a kezéie, meg a varkocsára, amely félig kibújt már a kalap alől.

Ment, csak ment. Gonzalezék házában azt mondták neki, hogy ott látták Franciskái egy kőhajllásnylra tőlük, pangolát vágott az unokák tehenének. De a halál már csak a frissen vágott pangolát találta, Franciskának hűlt helye volt.

És akkor a halál, aklnes üsszesározott fűzöscipöjében raegdagadt a lába, és fekete inge merő Izzadság volt, elövet le óráját, és megnézte az időt:

— Te jó Isten! Fél öt van!

Ez képtelenség! Elmegy a vo ivatoml I

Es a halál átkozódva raeg:n j dúlt visszafelé.

Eközben pedig, onnan két kilométerre, Franciska az Iskola kiskertjét gyomlálta.

Egy ismerős öregemter lova goU arra, és mosolyogva kiáltott oda neki a maga mödjún kedveskedő köszöntéséi:

— Franciska, mikor halsz má" meg?

Az anyóka felegyenesedett, törzse kiemelkedett a rózsák közűi, és viszonozta az öreg vidám köszöntését:

— Soha — felelte —, min dig van valami dolgom.

—á— fordítása