Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-08-12 / 33. szám

4 Úl

r* í£;*

TÖRÖK ELEMÉR VERSEI:

Anya - csöndben

Valamitől valamihez közeledve az anya-csöndben hallom lépted távoli hangját«

messzeséged bizonyossága s amit mögötte hagytál jelzi döbbenetem ki vagy te nekem

AZ VAGY üm

Megálmodtalak már régen fényemnek a komor éjben

itt is folyton rád gondolok 8 fötbimbózó szép mosolyod

mint csillagok égi réten kivirágzik bennem szépen

az vagy újra akit vártam a hosszú nagy álmodásban

szivemben bánat harangoz gyere hát ölelj magadhoz.

Játszanék yeled

Holdtalan éjeken két szemed arcomon tűzpecsét legyen én fényét

csendem közt megőrzőm hogy reménnyé nőjön benned s bennem minden Játszanék is véled mint gyermek bűneim megvallva csak jutalmazz még egyszor mindenséget mérő szerelmeddel

F«l«dy GyaLa míjm

A professzor hétköznap mindik a kli- iiikáfán eoédelt, a dolgozöszot>á)ái>an. égv. Kdreii alacsony üvogasztalkánáj. ■Aanap kedv«s ételét tették eléje, négy to- í4s'o6; rántottéi ovlövágott zöldpaprikával, s «zt még meghimett/6 finoman őrölt pirospaprikával la. Utána narancsaalátát kért. Közboű egy : pohár száraz nemes bort Ivott.

Szép szobája volt, egyik fala hatalmas ablak, télen a havas kertet látta Uineai, tavasszal a suhogó szélben nieghajló fákat. Egy másik faion óriási perzsaszőnyeg lógott. íróasztala mögön könyvespolc. Néha :tt maradt élszakára is, a patnlagon aludt.

A tányérokat kivitték, s mér éppen belelapozott egy angol folyóiratba amikor be .épet: a titkárnőié.

Egy férfi szeretne besjséini a professzor úrral

A tanár a karórájára pillantott, fél há rom volt. Mindig későn látott az ebédié néz.

— Megmondta, hogy nem rendé,ck a kli- hikán?

— Mondtam. Sem a klinikán sem a lakásán

A profess-zor összehajtotta « folyóiratot

— Vtalakije itt fekszik nálunk?

— Megkérdeztem tőle. Azt felelte, nem.

— A neve?

— Nem akarja megmondani.

— Hát mit akar?

— Beszélni a professzor úrral. — S mintha ennek jeleinöségc volna, hozzátette; — .A felesége is vele van.

— [árt már nálam? Emlékszik rá?

—• Azt hi-sizem. még sohasem láttuk.

— Kérdezze meg még egyszer a nevét.

A titkárnő visszatért,

— Csak a professzor úrral kózöUie-t-i.

.A tanár, átült az íróasztalához.

~ Mit rehetüiTik... Küldje be.-Az idegen férf-i belépett. Sötétkék ruhát viselt, magas nyakú, .sárga garbóinggel. A haja piszkos szürkén őszült, ugyanilyen piszkosan őse volt a hegyes, keskeny szakálla is, s vértélen ajka fölött a vékony 'oájusz. A felesége fáradtan, törődö-tten, sóié tszürkében állt m-ög-öttc.

A professzor szemügy re vett» a férfit, a horpadt mellkasát, sovány testén a lötyögő ruhát, máris hallotta, milyen nehere-n lé- .egttik.

— .Azt mondták, beszélni kíván velem.

Azok ketten előbbre jötték, egészen az

Íróasztaláig. Ekkor a férfi megmondta a neiét.

Nagyon halkan m-ondta.

A professzor megisanétel-tette.

Már eddig Is figyelte öt, de csak most néítte me.g igazá-n.

Előtte álU a rettegett ember. .Az a rette gett íérfl. akt néhány év előtt még úgy tartotta tényétén mások életét, m-int a lemet- ssett békacombot, mély a villamos áram ü- •ésére még rángani tud. A férfi, ak-í megss- mei'hetíe a marokba szorított madár szív- doixígását is. *

— ön az a... — a p.-oíess*or megakadt.

Az Idegen mereven nézte.

— Igen, az \mgyok.

A professzor egy golyéstoliért nyúlt a.z asztalon, megforgatta.

— És mit kíván tőlem?

— Beteg vagyok, vizsgáljon meg.

— Ogy tudom, a Htkárnőim már közölte, i-tem fogadok magánbete.get.

A férfi szeme még merevebb lett, már- már- olvan volt, mint az üveggolyók. Kér- elé.sre saerette- volna- lágyítani -a -hangját, de az fakó és száraz maradt, reccsent, miat ,a száraz nád — ez a hang-nem tudott magába fogadni semmilyen idegen a- nya,goh lágvabb-félhangbt.

— Igen, mondta... De én c.sak a profesz- sroT úrban bízom. Csak önben bízhatom.

A tanár kőzelébb vonta magához a golyősroUa-t.

” — Miért éppen bennem?

A kékruhás férfi mély 'élegBetet vett;

ILLÉS

ENDRÉT

Sí

CZJ

~ Mert tisztáztam... hetekig gondolkodtam rajta, amíg tisztáztam... — Szinte nyers lett. — Én ma,ga ellen nem folytattam semmilyen vizsgálatot... Maga ellen sem. egyet- ien családtagja ellen sem... Seinmllyet... so sa...t Pedig egyszer megtehe-tlietn volna...

M

egakadt — mintha, nem tudta volna visszabocsátanl magából azt a néhány köbcentiméternyi, levegőt, amit az előző pillanatban még mélyre szívott.

Elmúlt a második, harmadik, negyedik pillanat Is, és a térti elmerevedve görcsösen hallgatott. Ebben a-z össizeszorult csendben a professzor megkérdezte;

— Mit tehetetf volna ellenem?...

A görcs végre oldódott.

— leleníették nekem, hogy amikor egyik professzortársa újságnyilatkozatban kijelentette: téle-n a kevésbé fűtött, sőt a hideg kórtermekben a betegek* jobban gyógyulnak, mint a fűtött temekben, maga kiadta a para-ncsot; fütsenekl Fütsenek ugyanúgy, mtat addig. Fütsenek erősen. Ezt tulajdonképpen vizsgálat tárgyává lehetett volna tennem, ml lappang a szaval mö,gött. De lemondtam róla...

A professzor k-özben kipattlntotta e golyóstollat, és egy fehér papírlapra leírta a nevét, egyszer, kétszer, ötször — így írtam volna alá a vallomásannat is akkor, gondolta.

Felnézett.

— És megtudhatnám, miért mondott le rólam?

A kékruhás fért! tovább oldódott.

— Mert eltoguií vagyok. Én a hideget jobban szeretem, mint a fűtött szobákat. És ak! er!o,gu-!t, az őrizze meg tárgyilagosságát.

Majd rögtön a kettétört- nád reccsenő, szálkás hangján folytatta:

— Beteg vagyok, professzor úr... Ugyanolyan bele.g, mint a többiek. Itt a klinikáján... Fogadjon be. segítenie kell rajtam.

.A professzor felállt.

— Ha csakugyan beteg... és amennyire így ráteklntésre megítélhetem, ön valóban beteg... befogadom a klinikámra.

— De külön szobát kapoik?

— Termésaetesen.

— .És ön fog megvizsgálni? Ugt-e, csak ön?

„Maga“ helyett már ismét ,.on“-t mond, át’.apította meg. a professzor.

— Természetesen én is.

— De én csak önben bízom.

— Ha a klinikámon akar maradni, itt míndenk'iben bízaila k-ell. Küüönben hol dolgozik most?

PiUan-atnyl csend támadt. .

— Dolgozik valahol?

— ,A Jeimezkölcsönző Vállalat -.gazgató- hehettese vagyok.

— Szóval biztosított. ,

A professzor hatodszor is leírta a n»'/ét a fehér papírlap!«, majd döntött.

— Ivándy Katalin oeztályára fog kerülBl. A beve-aető vizsgálatokat ö végzi. A tanár sbgédem.

— És egyágyas szobát kapok? ' .

— Már megígértem, egyágyasat

— És d feleségem...

— ,A felesége nem maradhat itt.

Felemelte a telefonkagylót, a ucká-möjét

szólította.

— Vezesse fel a beteget Ivándv osztályára. Rögtön felszólok neki.

Amikor a férfi, a felesége és a titkárnője kiment a szobából, a professzor elmosolyodott. De ezt a mosolyt csak azok érhették volna tetten, akik nagyon jól ismerik öt. .Akár így mondhattam volna, gondolta: „vezessék e!“.

Késő délután Ivándy Katalin jelentette:

— Asthma cardlale, már eléggé előrehaladott. Egyelőre cedüanidot dtaphylint rendeltem, éjszakára noxyront.

— Helyes — mondta a protesszor.

Ivándy folytatta.

— Különben az ékágéja már predmisolont Is indokolna.

— Még várjunk vele. Magam Is megnézem.

— Fél a hajnali ébredéstől. Azt mondja, akkor a legrósszabb. Erősen fullad.

— Ha fullad, adjanak, neki soronkívül díáphvlTIht.

— És azt kéri, ne írjuk ki a i'ejtáblára a nevét.

A professzor Ismét elmosolyodott.

— Üssék fel a telefonkönyvet, és írják ki a legelső nevet.

Ivándy Katalinnak még mindig maradt közölnivalója.

— Nehéz beteg, nem akar levetköímí. Csak ül a széken... Panaszkodik, hogy ablaka az udvarra néz.

A professzor értette a betcgéL

— .Állítsanak be a szobájába egy karos- saéket, fejpámával, és ültessék abba. Háttal az ablaknak. Akkor majd nem látja az udvart.

ielott hazament volna, az ügyeletes nővér kereste a professeort.

— A 212-esnek beküldtek vacsorát. .Aki hozta azt mondja, otthonról küldték neki. Beadhatom?

•A professzor leemelte a kétrészes ételhordó fedelét: kisütött borjúsaelet bújt meg alatta, mzs;körltéssel és párolt almával, az alsó tálkán rózsaszín piskótatekercs.

— Ugyanezt kapta nálunk is. Bevittuk a szobájába, de nem nyúlt hozzá — méltatlankodott a nővér.

— Jobban bízik az otthoniakban — nyugtatta a nővért a professzor. — Egyelőre vigyék be neki ezt a „hazait“... Majd hozzánk éde-eedlk lassan.

De másnap délelő-fl, még a nagyvizit előtt, a tanár ingerülten lépett be a 212- esbez. Mögötte Ivándy Katalin és a főnővér.

■A beteg az ablaknál áll, jöttünkie meg- fiwdu-it.

— Ezt ne tegye többéi — mondta éles emelt hangon a tanár.

— Mit professzor úr?

— Hogy tíz forintot ad a szomszéd kór tereimben fekvő fiúnak, ha beveszi a magának kikészített tablettákat... Soha nem bal lőtt arról, hogy van felnöttadag és gyerek- adag, és az utóbbi jóval kisebb hatöerejü, mint az előbbi? Maga lelkiismeretlen em bér. Megmérgezhette volna art a gyereket!

A 212-es egy ideig csak nézte a profesz- szort, mint aki nem kíván felelni. Hosszú másodpercek múltán mégis megszőlalt. na gyón csendesen.

— A gyerek elárult?

— \'em árulta el Raitakapták magukat

— Furcsa szokás ez. professzor ór, hogy a reggelihez odakészítenek egy tálkában három tablettát, nyeljem le s azt sem n> dóm, mit nyelek.

— Ez nem furcsa szoká.s, ez klinikánk rendje! — A professzor egyre .mgeríiUebb lett- — Maga most. a m» klinikánkon van és nem másutt. Különben mit gondőll'. meg akarjuk mérgezni? Itt gyógyítani szoiktunk

A 212es alázatosan, alattomosan v-édeke zett;

— Bocsánatot kérek... Nem akartam sem ml, rosszat. Mindenkitől bocsánatot kérek... De a professzor úr is a gyógyulás feltéie lének tartja a beteg nyugalmát?

— Természetesen.

— Akkor, arra kérem, írja fel. amit ren delnt kíván. A feleségem majd kiváltja a gyógyszert, és a doktornő vagy a nővér e seténként kiválasztja az orvosságaimból azt, amit éppen be kell vennem. Tgy nyűgöd tabb vagyok.

Mielőtt a’ protesszor felelhetett, rolna, Ivándy Katalin arcába várhullám tolult, ‘'el indultán kérdezte:

— Szóval, mégis attól fél hogy megmér gezzük?

— Félek.

— Tőlem tél? .Az orvosától?

A 212-es nem nézett rájuk, a linóleummal borított padlót vizsgálta.

— Eliénségeím vannak. Védekezem.

Csak a professzor szavaira emelte fel a

fejét.

— Ha így folytatja, kiutasítom a klinikáról 1 — közölte a tanár.

Sarkon fordult é.s kiment, Ivándy Kata lin és a nővér követte.

A folyosón Ivándy Katalin még hozzá tette:

— Ma reggel kiírtam rutinvlzsgálatokra, röntgenre és a laborba, de agyi-kre . sem ment el Még nincs egyetlen lelete sem.

A professzor a lépcső korlátját fogta gondolkodott.,

— Hagyjuk két napig magára. Döntse e! ö ma:ga, mát akar — mondta végül.

H

armadnap, kora délután, a 212-es feleségét jelentette be a professzor titkárnője. — Elmegyünk, tanár úr:.

— Ha úgy határoztak, semmi akadálya — Ne tessék haragudni...

— Nem haragszom.

— Tessék elhinni... Nem akart ö senki* megbántani. Nem olyan a természete.

— Ha mondja, el kell hinnem.

És amikor az asszony távozóban már a küszöbhöz ért mégis megkérdezte:

— Tulajdoniképpen miért mennek el? .Azt. ugye tudja, ho-gy a férje beteg. Hama:rosan súlyoisbod-nl fog a baja. .Akkor majd mit tesznek?

Az asszony hálásan, elkfnzottan fordult meg az emberi szóra.

— Nem tudom, professzor úr... Nem tudom... Itt az volt a baj, hogy udvari szobát kapott... Akkor kezdett félni, rögtön az első tél órában... -Az udvartól. Ha talán egv utcai szobába tetszik öt helyezni... akkor... talán.

Nem tudta befeiezn-i. Kiment.

I

a

i

I

í

í