Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-05 / 32. szám
»• ti:/. 9 KULCSÁR FERENC VERSEI: Mindig Kettő nélkül Ae «llvsraTigolt vers nyomán indulok s :?aUy gallyra nvíltk. Nyomába eredve mit találok? Isíonvtatő űrbk. ürvllágok. Megiiémülök^ erdő s avar forog. fSI- fölvillanő századok.- megmutatnak. ilyen voltál, nem-ldtedbs mfg nem omoltál. De van a nem láted, ott suhogsz, hol nem lét vagyok, csak képzelet, s hogy testein se nincs, te képzeled, míg magad nélkül mámorba fúlsz. f£s Itt? .A füst lágv, sze-i-eriádia mímel szorongást s « fényszeplös e.get meg.száll]ák a tépett falevelek! Gyilokkal telve mind az édes ének.) KÖLTÉSZETEM Késztet rá rejtett, titkos sévárgásom, átdalolni egyre folytonos halálom, hol nem-létem zöld lombjai közölt fénveskedik már az üldözött: Ai ének indul, madara, az ékes fényes lábbal végtelenbe lépdes Tudunk egvmásról — ö a harmadik. Csendes egy éneke reggel hallatik. Hol ketten hiányzunk. ő a mámor, táncos lábbal éiemböl kilábol. s én maradok, hogy nendiillön halálom — erre késztet rejtett sévárgásom. ."Mindig a legnek, legeslegnek fintora, grimasza, gúnya. Mindig a teljes feleslegnek csontos maszkját az eskü az újra. Ojra az újra. S újra az ujjra tapadó toH, a vétó, betűket s szántó, papirost. A tüdő fújja magából, de a fül már néha süket. VtlRTANC Ördöge mértéknok boldogan rezet metszene, gallyra csapná íHegetné szarvát homlokomra, hogy réz legyek és gally legyek S angyala mértéknek részegen csábítana, rakna szemétdombot. Fürge ujjal fürgén zászlót bontok szem égalján, homlok égövén. Jóéba Éva rajza W liter Schnaffs a beözönlő seregekkel került Francianr- •szágba, s ettől kezdve ö volt a világ legszerencsétlenebb em'bere. Nagv darab férfi — a járás nehezére e- sett, lihegett, dagadt lúdtalpas lába' kegyetlenül fájt. Békés volt és jóindulatú, nem nagylelkű és nem vérengző, imádta négy gyerekét és szőke, fiatal feleségét; esténként kétségiie- esetten vágyott az asszony gyöngédségére, figyelmességére, csőkjaira. Odahaza szeretett későn kelni, korán iefeküdnl. nyu- .godtan és ]6I enni, sörözőkben Inni. Jói tudta, hogy a halál Isi úgyis minden elmúlik, ami az életben kellemes; szörnyűségesen, ösztönösen és józanul gyűlölte az ágyút, a puskát, a pisztolyt és a kardot, s legfőképpen a szuronyt; képtelen lett volna ezt a gyors fegyvert ügyesen használni, megvédeni tőle nagy hasát. Ha éjszaka lefeküdt a földre, s horkoló bajtársai között kö- Donyébe csavarta magát, még sokáig gondolt elhagyott családjára és a rá leselkedő ezer veszélyre. Ha megölik, mi lesz a gyerekekkel? Ki látja el és ki neveli őket? Most is kevés a pénz odahaza, ftedig mikor bevonult, még adósságba is keveredett, hogy hagyhasson nekik valamit. Walter Schnaffs néha sírt is. Egy-egy ütközet előtt olyan gyengeség szállta meg. hogy menten összerogy, ha vissza nem tartja a gondolat: az egész hadsereg v>égig.gázolna a testén! .A folyók sivításától lúdbö- rösen borzongott. Már hónapok óta élt így, félelemben és szorongásban. Hadteste Normandia felé vonult, ée valamelyik nap járőrben felderítésre küldték Schnaffst; az volt a feladatuk, hogy kémleljék ki a terepet, majd térjenek vissza. Minden csendesnek látszott; semmilyen jel nem mutatta, hogy a franciák ellenállásra készülnek. A poroszok nyugodtan ereszkedtek le a mély vízmosásokkal barázdált völgybe, amikor váratlanul heves tüzelés állította meg őket; húsz embert ki is vágott közülük. Tenyérnyi kis erdöból — szuronyt .szegezve — egy szabadcsapat rohant rájuk. Walter Schnaffs először mozdulatlanná dermedt, meglepetten és kábultan arra sem gondolt, hogy meneküljön. Aztán eszeveszett vágy ragadta meg: futniI De rögtön az Is eszébe Jutott, hogy akár egy teknösbéka szaladna a vékony franciák elöl. akik szbkdelve közeledtek, mint egy csapat kecske, Ekkor .vette észre — hat lábnyira maga előtt a bo- zőtos, száraz leveiekkel teli, széles árikot: összeszorított lábbal rögtön beleugrott, egyetlen pillanatig sem mérlegelte, vajon milyen mély az árok, hidakról ugrálnak így az öngyilkosok a folyóba. Mint a kilőtt nyílvessző, teste keresztülsuhant a sűrű indákon és a szúró szederbokrokon, arca, keze telt lett karmo- lásokkal, végül a köves mederben súlyosan ülepére huppant. Rögtön felnézett: a résen át, arait teste hasított, meglátta' az eget. Ez a rés elárulhatta volna, óvatosan, négykézláb tovább vonszolta magát a mélyben, az összefonódott ágak a- latt; amennyire lehetett, sietett, távolodva az összecsapás ne- lyétól. Végre megpihent, ismét leült, lapított, mint a nyúl a magas, száraz fűben. Egy ideig még hallotta a lövéseket, a kiabálást, a nyögéseket. Aztán gyengült, majd elcsitult a harci zaj. Elnémult, megnyugodott minden. Valami hirtelen hozzáért. Rémülten megrázkődott. Egy madár volt. kis madár, ott tilt az ágon, és raegrebbentette a .száraz leveiéket. Walter Schnaffs szíve legalább egy óráig hevesebben vert. L eszállt az éjszaka, sötétséggel telt meg a vízmosás. A porosz gondolkodni kezdett. Most mit tegyen? Tulajdonképpen ml történhetik vele? Keresse meg a csapatét? De hogyan? Merre vannak? S ha visszatér, megint csak újra kezdődik a szörnyű élet, a szorongás és a rettegés, a fáradalmak é.s a szenvedések; amióta megkezdődött a háború, így ment ez mindig! Hát nem! Éhhez nem volt többé ereje. Nem volt ereje a meneteléshez és a szüntelen veszélyhez! De mit teygen? Itt Igazán nem maradhat, ebben a vízmosásban, csak nem rejtözködhetik a háború végéig? Persze hogy nem. Ha nem kellene enni, talán nem is ijesztette volna meg ez a jövő; de hát enni kell, mindennap enni keli! Egymagában bujkált így, felfegyverkezve, egyenruhában, ellenséges földön, messze azoktól, akik megvédhetnék. Belebor- zongott. És most átviUant rajta az ötlet: ,,Ha elíognánakl“ Megremegett a vágytól, a forró, m^téktelen vágytól: milyen Jó lenne francia fogságba kerülnil Hadifogoly! Megmenekülne, enni adnának neki, tető volna a feje felett, golyó és kard nem érné, a kellemes fogságban, biztos őrizetben többé nem kellene rettegnie. Hadifogoly! Csodálatos álom! Azonnal határozott: — Jelentkezem hadifogolynak. Felállt — e,gyetlen plMaíiatiig sem késlekedik, elhatározását rögtön végrehajtja. De azonnal meg Is torpant, gyötrő kérdések támadtak benne, megújuló félelem, Hoil jelentkezzék hadifogolynak? Miképpen? Kinél? Szörnyű képek rohanták meg, a halálos veszély képei. Milyen borzalmak érhetik, ha hegyes sisakjával egymagában nekivág a nyílt mezőnek? Parasztokkal kerülhet szembe! És ha ezek a parasztok eltévedt, védtelen porosz katonát látnak, elpusztítják, mint a kőbőr kutyát! Szétvagdalják vasvillával, csákánnyal, kaszával. kapával! A legyözöttek elkeseredett dühével péppé, pástétommá lapítják. És ha szabadharcosokkal találkozik? Ezek nem ismernek sem törvényt, sem fegyelmet, ezek megszállottak — kedvte- léibői i« lelőnek, időtöltésből, s röhögnének rajta. Már látta, amint egy fal mellett áU.' tizenkét puskac.sővel szemben, tizenkét kicsi, kerek, fekete lyuk mered rá. És maga a francia hadsereg? .Az előőrsök felderftőnek néznék, merész, ravasz bakának, 'aki egyedül kémkedik, rögtön rátüzelnének. Szinte hallotta a bozót közt lapuló katonák egymás után eldördülő puskáit, ő ott áll a mező közönén, ösz- szeroskad. érzi: testét át- meg átlyuggatják a golyók. Kétségbeesetten ismét leült. Hiába, nincs menekvés! Késő éj.sznkn lett, néma. sütét éjjel. Meg se moccant töb hé. Megremegett a homálv könnyű, ismeretlen zajától. Egy nyúl a fenekével valamilyen töld alatti vacok nyílására hup- nant, Walter Schnaffs kis híján megfutamodott. A baglyok kiáltá.sára feltámadó félelem úgy lüktetett benne, mint a gyulladt seb. Szemét tágra meresztette, tájékozódni szeretett volna a sötétben; minduntalan úgy érezte, valaki jár a kö zelében. IVIAUPASSANT: Végtelen órák múltak így, pokoli rettegésben, míg végre a föléje boruló ágakon át észrevette, hogy az ég világosodik. Űriásl megkönnyebbülés járta át. Tagjaiban oldódott a merevség, szíve elcsendesedett, szemét lehunyta. Elaludt. Mire felébredt, a nap körülbelül a mennybolt közepére ért; dél lehetett. A mező sivár csendjében nem mozdult semmi; Walter Schnaffs most vette észre, milyen éhesi Ásított, kolbászra vágyott, finom kincstári kolbászra: anyái összefutott a szájában, gyomra megfájdult. Felállt, néhány lépést tett, Ijesztően gyengének érezte magát, leült, hogy gondolkozzék. Két-három óráig mérlegelte a különböző esélyeket, minduntalan mást határozott, küszködött. kínlódott, íelzaklatták az egymást megsemmisítő érvek. Végül úgy érezte, egyik ötlete elég Józan és célhoz vezető. Megvárja, míg arra jön valamilyen falusi ember, egyedül, fegyvertelenül, veszélyes szerszámai nélkül — amint megpillantja, elébe siet, rábízza magát és megérteti vele, hogy ő nem akar tovább harcolni. Levetette sisakját, nehogy hegyes teteje elárulja, s legnagyobb óvatossággal kidugta fejét a lyukból. A táj kihalt, üres volt, egyetlen élőlény sem látszott. De jobbra a messzeségben kis falu kéményeinek füstje szállt az égre, tűzhelyek füstje. És balra, egy fasoron túl, nagy, tornyos kastélyt pillantott meg. Estig várt, kínlódott, hollók vonultak Ide-oda a fej» felett; egyiket se hallott, mint belei tompa, panaszos morgását. E s Ismét beállt az éj. Elnyúlt búvóhelye mélyén, lázas álomba merült, rémképek törtek rá, álmában is az éhség kínozta. Másodszor virradt meg felette. Megint lesbe állt. De a mező ugyanolyan elhagyatott maradt, mint tegnap. Walter Schnaffs most már attől is félt, hogy éhen hall Eljön a pillanat, hogy erejét vesztve kinyúlik, hátán fekve az árok fenekén, szeme lecsukódik. Állatok, mindenféle apró állatkák veszik körül holttestét, és rágcsálni kezdik, egyszerre támadják meg mindenfelől, belebújnak ruhája alá, hogy kihűlt bőrébe marhassanak. Egy hatalmas holló éles csőrével kivájja a szemét. Szinte eszét vesztette, ha arra gondolt, hogy elájul a gyön- geségtől, s nem lesz ereje, hogy kimásszék az árokból. Már nekivágott volna a falunak Is, vállalva a veszélyt és a kockázatot, de ekkor három paraszt ment ét a mezőn, vállukon egy-egy vasvlUa, s ő visszahúzódott rejtekhelyére. De mihelyt sötétedni kezdett, lassan kibújt az árokból, meggörnyedve, remegve, dobogó szívvel megindult a távoli kastély felé, barátságosabbnak érezte, ha oda megy, s nem a faluba; a falu olyan félelmes volt, akár a tigrisek barlangja. A kastély földszinti ablakain éles fény vágott ki. Az egyik ablak nyitva is állt; átható pecsenyeszag áradt a szabadba, ez a szag hirtelen megtöltötte Walter Schnaffs orrát és belelt; görcsök támadtak rá, zihálva vett lélegzetet, ellenállhatatlanul húzta befelé, kétségbeesett: bátorságot adott. És sisakos fejét hirtelen, gondolkodás nélkül bedugta az ablakon. A nagy asztal körül a személyzet vacsorázott, nyolcán voltak. Az egyik szobalány szája egyszerre tátva maradt, poharát elejtette, dermedten meredt az ablakra. Mind odafordultak! Először felkiáltottak, nyolc különböző hang kiáltásából ki- És most mindannyian megpiUantották az ellenséget! Szentséges isteni A poroszok megtámadták a kastélyt! szakadó egyetlen üvöltés barsant, a rettenetes félelem üvöltése, azután mind felugrottak, egymást taszlgálva, egymásba gabalyodva rohantak a hátsó ajtó felé. .A székek felborultak, a férfiak odább lökték a nőket, átgázoltak rajtuk. Két másodperc, s a terem üres és elhagyatott lett, az ételekkel megrakott aszta! pedig ott maradt az elképedt porosszal S2iemben. aki még mindig az ablakban állt. Néhány pillanatig habozott, majd átlépett a könyöklőn, és a tálak felé indult. A tűrhetetlen éhségtől mér lázasan rész ketett, de a félelem még visszatartotta, szinte megbénította, emeleten ide ode szaladeáitak. A porosz nvngtalanul f1Övatnsan hailgatőzott. A ház remegett; altők csapódtak, az emeleten M«-oda szaladgáltak. A porosz nyugta'anui fi gyelte a zavaros lármát: egyszerre tompa dobbanásokat hallott, mintha embert festek zuhannának a fai melié, a puha földre: az első emeletről ugrottak ki többen. Majd megszűnt minden mozgás és zaj, siri csönd ülte meg a hatalmas kastélyt. Walter Schnaffs leült egy érintetlen tányér mellé és e-nni kezdett. Nagv darabokban nyelte az ételt, mintha attől 'ar- tana, hogy túlságosan hamar félbeszakftják, s nem falhat be eleget. Szája állandóan nyitva maradt, mint egv csapóajtó, két kézzel dobálta bele a falatokat. Nyelőcsöve kidagadt, e- gyik falat a másik után vándorolt a gy^omrába. Egy-egy pillanatra megpihent, olyan volt már, mint a repedésig tele cső. .Az almaboros korsóért nyúlt, leöblítette a nyelőcsövét, ahogyan az eldugult csatornákat öblítik. Kiürített minden táóyért. tálat és minden palackot, Italtől, ételtől része.gen, elbutulva, kivörösödve fel-felcsuklott, elhomályosult aggyal, zsíros ajakkal kigombolta zubhony.lt. hogv levegőhöz jusson, felláini sem tudott volna. Saeme lecsukódott, gondolatai tompán kavarogtak, súlyos homlokát lehajtotta az asztalon keresztbe fektetett karjára, csendesen kihullt mindenből. A fogyó hold keskeny sarlója alig világította meg a kert fái felett az égboltot. Hajnal előtti, friss h'deg volt. A bokrok sűrűjében árnyak mozogtak néma csöndben: a holdsugár olykor megcsillantotta egy egy szurony hegyét az árnyékban. Feketén rajzolődott az égre az elcsendesült kastély körvonala. Csak két földszinti ablakból vágott ki még mindig a fény. Most egy rettenetes hang mennydörgése hallatszott; — Rajta! Rajta, a tereratésltl Rohamra, flaimi Erre egy pillanat alatt bedőlt az ajtó, ablak, zsalu, nagt csapat férfi rohanta meg a házat, törtek, zúztak beáradtak mindenhová, ötven állig felfegyverzett katona ugrott be a konyhába. Békésen pihent itt Waiter Schnaffs. ötvén töltött puskát szegeztek mellének, lelökték a székről, meghempergették, feje búbjától a talpáig megkötözték. A porosz levegő után kapkodott, eltompult agya még nem fogta fel, ml történik vele, űtötték-verték, Walter Schnaffs majd megőrült a félelemtől. Ekkor egy hatalmas, arany sújtásoktól csll'ogő katona a hasára lépett, és ezt ordította: — A foglyom vagy, add meg magad! A porosz csak azt az egy szót értétte: „fogoly", és rögtön felnyögött: „Ja. ja, jal" Akik leteperték, most felemelték, egy székhez kötözték, kíváncsian vizsgálgatták, úgy fújtattak, mint a bálnák. Többen leültek, már nem bírták az Izgalmakat és a fáradságot. Walter Schnaffs egyszerre mosolyogni kezdett, boldogan mosolygott, most már tudta: végre, végre fogoly! Egy másik tiszt lépett be és jelentette: — Ezredes úr, az ellenség megfutamodotti Cgy látszik, többen megsebesültek. A helyzet urai vagyunk! A hatalmas tiszt homlokát törtilgetve üvöltötte; — GyözttinkI Zsebéből kis előjegyzési könyvet húzott elő és írni kezdett: „Eikeseredett küzdelem után a poroszok hátrálni kényszerültek, halottjaikat és sebesültjeiket magukkal vitték, körülbelül ötven katonájuk harcképtelenné vált. Több foglyot éj- tetttink." A fiatal tiszt Ismét megszólalt: — Ezredes úr, ml a parancs? — Visszavonulunk! Visszavonulunk, fiaim, nehogy tüzérséggel és nagyobb haderővel kerüljünk szembei Parancsot adott a visszavonulásra. A félhomályban, a kástély fala mellett ismét oszlopba rendeződött a csapat, s megindultak, középütt a megkötözött Walter Schnaffs. Hat pisztolyos katona lépdelt mellette. Felderítőket küldtek előre, hogy kikémleljék az utat Óvatosan haladtak, meg-megálltak. Mire a nap felkelt. La Roche-Oyselbe értek, az alprefektus székhelyére; a csapat a városka nemzetőrsége volt. Aggódó, izgatott tömeg várta őket. Amint meglátták a fogoly sisakját, rettentő ordítás barsant fel. A nők öklüket rázták, az öregasszonyok sírva fakadtak; egv aggastyán a porosz felé hajította mankóját, és megsebesítette egyik kísérője orrát. Az ezredes felordltott; — Vigyázzatok a fogoly test! épségére! Végre a városházához értek. Kinyitották a börtönt. Walter Schnaffs köteleit laoldották, és bélökték őt. Kétszáz fegyveres vette körül az épületet. Walter Schnaffs már jó Ideje érezte, hogy alaposan elrontotta a gyomrát, de most vad Örömében e.szeve.szett táncba kezdett, karját, lábát dobálta, táncolt és kurjongatott, míg végre kimerültén a fal mellé rogyott. Fogolyl Megmenekült! foglalták vissza az ellenségtől a Champignot kas- I télyt, mindössze hatóra! megszállás után, Ratier ezre- • dest, a posztőkereskedőf, kitüntették: ő vitte rohamra a La Roche-Oysel-i nemzetőrséget, ő foglalta el a kastélyt.
