Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-16 / 51-52. szám

fii

9

Naimk óta azon töprengek, sikerült-e lói megismernem Juhász Ferencet. Igaz, hogy három egymást kővető nap mindegyikén találkoztam vele, de hát ezek a találkák inktHib csak amolyan „félresikerült“ találkozók voltak. Ne várjanak hát tőlem a kedves olvasók valamiféle különleges életrajzanalízist, úgy szeretném ezt a nagy költót bemutatni, mint a- hogyan az egyik ember látja a másik embert ..

ISMERKEDÉS

Telefonon kértem találkozót tőle, s a költő péntek 11 órára kéretett magához. Munkahelyén, az Of írás irodalmi folyóirat főszerkesztői szobájában fogadott, s bár kedves és közvetlen volt, mégis valami fojtott idegességet vettem észre rajta. Arca töprengő volt, kun- bajusza alatt fáradt mosoly bujkált: később jöttem csak rá, hogy a lapzárta szokásos feszültsége idegesítette. Amíg a titkárnöjévei beszélt és kérte, hogy jözzön két Unom feketét, kihasználtam az alkalmat, és jobban szemügyre vettem a költőt. Bár még csak augusztusban töltötte oe a 47. esztendt/ét, bizony az ő fele felett sem repült el nyomtalanul az idő. Sötét hajából elő-elöcsillannak a gyémántszínü szálak, és szeme alá meg markáns orcájára jól látható ábrákat pingált az élet. Már első látásra is csendes, magába felejtkező, sokat töprengő embernek ismertem meg Juhász Ferencet, nem hiányzott szeméből azonban a dunántúli emberekre jellemző kemény dac sem. Nem kellett különösebb tehetség ahhoz, hogy megállapítsam: bizony Juhász Ferencnek sem osztogatta az élet ingyen a sikert.

Gondolataimból házigazdám halk szava zökkentett ki:

— Nos, miről beszélgessünk, mit akar megtudni?

— Mindenről, ami pályájával, életével, költészetével összefügg — válaszoltam mohón. — Elsősorban azonban gyermekkoráról szeretnék hallani. Ezen belül természetesen arról is, hogy hogyan találkozott a költészettel, az irodalommal először?

— Amint tudja, Bián, Biator- bágy egyik falurészén születtem — kezdte Juhász Ferenc. — Apám egyszerű köművesle- gény volt, anyám, mint József Attila anyja, mosással kereste a kenyeret. Az elemit Bián, a négy polgárit Bicskén végeztem el. Ez annyit jelentett, hogy polgárista koromban minden reggel és délután húsz kilométert kellett vonatoznom. Nem is beszélve arról, hogy a vonat érkezéséig akár esett, a- kár fújt, a szabadban töltöttük az időt. Nékem azonban felbecsülhetetlen értéket jelentettek ezek az utazások. Nagyon szerettem olvasni, s ezeken az útszakaszokon habzsoltam magamba a különféle irodalmi műveket Különös gyermek voltam, amíg osztálytársaim futkostak, hancúroztak, játszadoztak, én félrevonulva, mondhatnám úgy is, hogy elszakadva tőlük, olvastam, olvastam, mindig csak olvastamí

— De hát ha annyira szegények voltak, hogyan jutott oly sok olvasnivalóhoz?

— Egyrészt az anyámtól. A- nyámnak ugyanis az olvasás volt az egyetlen passziója. E- gyébként úgy látszik, ez az olvasási szenvedély anyai ágon genetikai úton szállt apáról- fiúra. Ükapámról például azt mesélték, hogy felesége tudta nélkül eladta földecskéj'ének egy részét, és lexikonokat meg egyéb könyveket vásárolt a földért kajoott pénzen. Igen nagy szerencsém volt persze az is, hogy már első polgáriban rám bízták a tanári könyvtár gondozását — folytatta a költő. — Sőt haza is vihettem a nekem tetsző könyvet. Így áttanulmányozhattam tehát az értékesebbnél értékesebb irodalmi alkotásokat, de átrághattam magamat a nehéz szakkönyveken is. Amíg a többi gyerek focizott, „udvarolga- tott“, én megbújtam valamelyik zugban, és a betűket töm- ködtem magamba. Emlékszem, hogy amikor rám bízták a polgári iskola könyvtárát, Madá- chot, Eötvöst, Kemény Zslgmon- dot válogattam itl első olvasmányaimként.

— Hogy a verselést hogyan kezdtem el? Tizenegy éves koromban már Kossuthról verseltem. írtam aztán természetesen egyéb témákrób- is, csypán szerelmes verseket nem, pedig mint kisdiák, én sem kerülhettem el Ámor istennő nyilát.

A KLUBBAN

Másnap délben az újságíró- klubban folytattuk a beszélgetést. Az én kívánságomra, mert a szerkesztőségben akkora lett a sürgés-forgás, hogy illeletnnek tartottam tovább faggatni az állandóan zaklatott ideges főszerkesztőt. Itt már nyugodtabb volt a „légkör", nem is kérette magát Juhász Ferenc, tovább mesélte élete folyását:

— A polgári elvégzése után nagy háborúság tört ki odaha- zo — kezdte a kétszeres Kos- suth-díjas költő. — Apám u- gyanis hallani sem akart a továbbtanulásról, azt akarta, hogy műszerésznek menjek. Én kétségbe voltam esve, hogy <d>- ba kell hagynom a tanulást, hiszen jó tanuló is Dpltam, meg tanáraim is a továbbtanulásban látták jövő életem kiteljesedését. Végül is az anyai szó döntött. Már jóval a tanév megBeszélgetés JUHÁSZ FERENC

kétszeres Kossuth-díjas költővel

•^4)fVn.eCt

xJi.'L

otvcú.

íA

^il}ikeyS‘em'áA •V^utaJkyl ^ s

?dÁr.

UL*^ (aí :

c.

kezdése után, de mégis beírattak a Tükör utcai Kossuth Lajos kereskedelmibe. Ezek alatt az évek alatt döntöttem el aztán, hogy a költői pályát választom. Az iskola két kiváló tanára ugyanis nemcsak élolvasgatta az akkor már rendszeresen írt verseimetl, hanem csiszolgattdk is őket. Foglalkoztak írásaimmal, és bátorítottak, ha elcsüggedtem. De sokat tanultam e professzorok rendkívüli oktatási módszerei révén is. Kódexekkel, régi írások bemutatásával szemléltették a magyar irodalmat, a legrangosabb gimnáziumokban sem nevelhették volna jobb módszerekkel és hozzáértésen a diákságot. Közben azonban ,/egy kis kizökkenés“ is történt. Kitört a háború, félbeszakadt a tanítás, és minket, a 16 évesnél idősebb fiúkat is bevonultattak a németek. Én ugyan mindjárt a berukkolás után megszöktem, szüleim a faluban rejtegettek, de az érettségit miár csak a felszabadulás után tehettem le. Érettségi után végleg Budapesten maradtam, beiratkoztam a tudományegyetem bölcsészkarára. Közben gyárakban dolgoztam, így kerestem meg a létfenntartási és a továbbtanulás költségeit. Ebben az Időszakban barátkoztam össze a nálam öt évvel idősebb nagyon tehetséges Hanti Simon festőművésszel. 0 szeretette meg velem a filozófiai műveket. Azután bekerültem a József Attila Népi Kollégiumba is. Itt kötöttem meleg barátságot az akkor még szintén költői pálya elején álló Simon Istvánnal és Nagy Lászlóval. Első verseskötetem Szárnyas csikó címen 1949-ben jelent meg, ez volt talán életem első Igazán felhőtlen öröme. Azóta persze már egyéb „megtiszteltetések“ ts értek. így például az apámról írott versesköte- mért (Apám — 1951 f és később addigi munkásságomért (1973) Kossuth-dífat kaptam. Meghívtak szerkesztőnek a Szépirodalmi Könyvkiadóba, 1974 novemberében pedig az

Of Írás főszerkesztője lettem.

INem szeretnék senkit sem megbántani, hiszen jól tudom, hogy nálunk ts sokan kedvelik és olvassák Juhász Ferenc verselt, hadd mondjam el azonban Juhász Ferenc helyett, hogy ö ma magyarország egyik legnépszerűbb költője. Számos kötete forog közkézen: lírája, e- pikáfa egyformán mestermű. Apám Című kötetében édesapja emberségének állít maradandó emléket. A Sántha családban Petőfi, Arany János és Illyés Gyula epikai hagyományait fef- lesstl tovább. A tékozló ország című köteíét Dózsa emlékének szenteli. További köteteiben egyformán váltakozik a líra és az epika. A közbtjövöben jelenik meg Három trilógia című kötete, ezzel is bizonyítva, hagy nemcsak ktválő, hanem nagyon is termékeny költőt)

A MATINÉ

Interjúm utolsö kérdéseire vasárrutp délélöU, a budapesti Zeneakadémia kistermében rendezett irodalmi matinén válaszolt Juhász Ferenc. A matinét ugyanis at Of írás szerkesztősége rendezte, s engem is meghívtak erre az igen színvonalas ünnepi (magyar sajtó napja) előadásra. A műsorban Dé- ry Tibor, Vas István, Pilinszky János, Nagy László, Sánta Ferenc és Juhász Ferenc is fellépett. Engem azonban a szünet érdekelt leginkább, hiszen néhány kérdésre ígért még választ az igen elfoglalt költő. Találkoztunk ts .a vendégeknek fenntartott tanácsteremben, ttt azonban annyian körül nyüzsögték öt, hogy két kérdésre „szállítottam le“ igényeimet.

— Ml a véleménye a csehszlovákiai magyar irodalomról? — rukkoltam élő a legizgalmasabb témával.

— Nagyon becsülöm és tisztelem a régi, de a Jelenlegi

csehszlovákiai mágyar Irodxn mai ts — válaszolta megfontol- tan Juhász Ferenc. — Forbdth Imre igen fó barátom voU. a prOzaírók közül főképpen Dubá Gyulát tartom nagyra, szemé lyesen ts ismerem, találkoztám már vele. A többi csehszlovákiai írót, költőt az Irodalmi Szemlében közölt alkotásaikból ismerem. A költők közűi Dénes Györgyöt, Zs. Nagy Lajost ás Ozsvald Árpádat ítélem tehetségesnek. A fiatal Balta Györgyöt pedig a Magyar Televfzió adásában ismertem meg, Fábry Zoltánt természetesen magam is kiemelkedő esszéistának tartom, safnos, személyesen nem találkozhattam vele. Egyetlen negatívumot azért hadd kockáztassak meg: kissé meg kellene rostálni a megjelent verseket. Kevesebb verset, maga- scáib művészi szinten — ezt várjuk mi, magyar Irodálmárok az íróktól, költőktől!

— Befejezésül, kérem, áralja el költői hitvallásátt

Safnos, a válaszra, mint any- nyiszor beszélgetésünk során, nem került sor. Sánta Ferenc, Déry Tibor és Nagy László jött be a .Jbiifébe“, és állta körül Juhász Ferencet. Juhász azonban még így sem hagyta füle mellett el siklani a kérdést.

— Itt van a mai ünnepi beszédem — nyűftotta felém a papírt —, másolja le belőle a Költő vagyok kezdetű részt.

íme az idézet:

„Költő vagyok. Magyar költő. Ez anyanyelv boldog birtokosa, és boldogtalan gyötrödője, aki az anyanyelv áldott szavaival akarja, ha tudja, rhégvglósUahi elmúlhatatlcm élethitét..,“

NEUMANN JÁNOS