Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-11-18 / 47. szám

f t «I •í* 5 ÉLNI AZ ÉLETET PORTRÉ VALENTYINA TYELICSKINARÖL A filtnIrxikoDban kerRttcin a nevét, de nem említi, l((y mi ta­gadás, kissé tartottam a beszélge­téstől. Amikor a Dunajaká Stre- da-i (dunaszerdahelyi) járásban levő Légen találkoztam vele, a- hol hivatalos khldnttség tagja­ként vett részt egy szovjet film csehszlovákiai bemutatóján, kissé feezengvc ültem vele szemben. — Otthon érzőn itt magam — nézett ránk kerek szemével. — Tiszta a levegő, az ^bolt, csend van, ugyanúgy, mint szülőla- lumban, Kfizép-Oroszországban. — Évek óta Moszkvában élek. de gyermekkorom emlékei nem hal­ványultak el bennem. Nálunk a faluban tudták, Ira a szomszéd új ruhát, bútort vett, s örültünk neki. Tudtuk, ki halt meg, ki ment férjhez és így tovább. Test­vérként ismertük egymást, vi­gyáztunk egymásra. Tisztessége­sek s’oltunk mindnyájan és dol­gosak, mert csalafintasággal sem­mire sem mentünk volna. Ezt a szorgalmat, emberséget hoztam magammal, s akkor vagyok a legboldogahb, ha másoknál is megtalálom. — Milyen embereket szeret.. Válja? ■— Könnyen kitalálhatja, .áz S- Bzinte embereket szeretem. Akik dolgoznak, terveik vannak, s a- karalnk, bátorságuk ia van őket megs’alósftani. Ki nem állhatnm azokat, akiknek nincs humorér­zékük. Azt biezem, ők komolyak sem tudnak lenni. Sajnálom és megvetem borút hangulatukat, állandó faarcukat Bevallottam zavartságom okát: azt hogy semmit sem tudok ró­la. Mosoly s’olt a válasz: Néhány éve fümezek csupán. A lexikonok tehát még néma vet­tek tudomást rólam, EgyéUiént idáig huszonegy filmben játszot­tam. A Sirályban Mását alakítot­tam, A tónál cfmíf filmben pe­dig Válja szerepében láthattak a csehszlovákiai nézők. — Sufcsint ismerte? — Igen. Csodálatos ember volt. Egyszerű, szókimoutló, mindig ö- szinte. Zseniális író, kitűnő szí­nész és jó rendező. Élmény volt találkozni vele. — Korai halála bennünket is megdöbbentett — Bondarcsuk A hazáért har­coltak című filmjét forgattuk. Suksin is szerepelt benne. Soka! dohányzót!, írt, vitatkozott, tré- f.ílkozott mint máskor. .Vz egyik nap reggel nem jött ki a szobá­jából. .\zt hittük, fáradt, .ókkor kezdtünk aggódni, amikor ebé­delni sem jött. Bementünk a szo­bájába, 8 döbbenten láttuk ... Az orvos szerint még az éjjel meg­halt infarklnsban... — Mi a szerepe napjainkban a filmmflvészetnei ? — Tanítani és nemes értelem­ben szórakoztatni az embereket. Századunk emberére annyi ve­szély leselkedik. A film is egyik lehetőség arra, hogy elmondjuk; érdemes élni, küzdeni, nemes cé­lokért harcolni. — Mi kell a jó filmhez? — Egyetlen szós'al vélaazolha- tok: tehetség. Amikor a legkedvesebb filmjei­ről faggatom, széttárta a karját! — Hát, ez elég szubjektív do­log. Ami tíz évvel ezelőtt tet­szett ma már nem biztos, hogy kedvelt filmjeim közé tartozik. A hazaiak közül Az emberi sors és a V'örös kányafa váltotta ki ben­nem a legnagyobb hatást. A kül­földiek közül Fellini filmjei tet­szenek leginkább. S terraészete- ■sen a hazai fiatalok. Gelb. Pam- filov, Szergej Szolovjov és Gu­benko. Számomra ismeretlen filmekről beszélt nagy lelkesedéssel. S ek­kor jöttem rá, hogy életéről még vajmi keveset tudok. Sokat nem is tudok mondani. Filmezek, tanulok, legszívesebben olvasok. Egyébként albérletben lakom. Férjem építészmérnök. A transzszibériai vasútvonal építé­sén. a B.\M-nn dolgozott. Most tér haza. létesítmények terveivel készül a moszkvai olimpiára. E- gyébként neki is san Moszkxá- ban egy albérleti szobája. — Ez tehát a jó házasság tit­ka? — Ezt azért nem állítom, de mi így is boldogok vagyunk. E- gyébként rövidesen kapunk egy komfortos lakást. — Tervei? — Élni szeretném az életet. Nem akarok unatkozni, elkese­redni. Szeretném, ha a csalódá­sok is még jobb munkára ser- keaitenének. Akkor lennék bol­dog, ha néliány alakításomról ak­kor is beszélnének, amikor a fil­met máz régen levették a mű- •orról. Persze addig még sok munka vár rám. Magáneanber- ként még egy nagy célom van: gyermeket, gyermekeket szülni. Amikor elbúcsúztunk, még el­mondta, hogy legközelebb .Mihail Zoscsenko novelláiból készülő filmben láthatjuk majd őt, ahol végre énekelhet és táncolhat is. Bnzállt a gépkocsiba, s amikor kezet nyújtott, el sem akartam hinni, hogy csak egy órája is­mertem, óigy éreztem, mintha ba­rátként már r^óta itt élne kö­zöttünk. Ezért várom türelmetle­nül, hogy legalább' a filmvásznon viszontlássam őt. Szilvássy József Foto; Gyökeres György III. Az akkori idők gyakor­lata nőm mindenben tá­masztotta alá a kated­ráról hirdetett tátelaket. Az elmélet és a gyakorlat elsza­kadása aláásta magának a tannak tekintélyét Is. Egészen különös dolgok fordultak elő Buzgó, de dilettáns tgazgatök Ilyen utasításokat adtak: „Fel szólítom a színészeket, hogy lebruár lO-töl Sztanytszlavsz ki) módszere szerint játssza nak.“ Ebben legkevésbé Sztanylsz lavszkl] a ludas. Ma már leg főbb lde)e megértenünk: nem Sztanylszlavszkljt kell megta gadnunk, hiszen az emberi lé lek bemutatásáról alkotott törvényei örök életűek, hanem tanításának vulgáris alkalma­zását, mödszerének ferlzeus értelmezését. Persze ez nem mentesít bennünket a további kutatásoktól, hiszen egy rend­szer akkor erős, ha szakadat­lanul fejlődik, előrelép. A művészek örök kérdése: ml a korszerű? Minket Is ez a kérdés Izgat, kell, hogy Iz­gasson. Mindenki maga tör u- tat az Igazság felé. A realiz­mus alapelvelt nem rombolhat­ja, hanem erősíti, ha újra és újra felfedezik őket. Ma a korszerűség nem dek­laratív értékű kijelentésekben, és nem az lllúzlőt keltő hite­lességben rejlik. Az élet köl­töl Igazságát hirdető korsze­rű színház Ismérveit kutatjuk, és néhányat már meg Is ta­láltunk. Ezek: a tömörség, a maximálisan letisztult és konkrét kifejezőeszközök, az intellektualltás színészi játék. De ezek nem segítenek, ha a műből hiányzik a korszerűség legfontosabb feltétele, hogy a szerző részt vegyen korunk harcaiban. Eszmei elkötelezett­ség. a kor levegője, amely kortársainkat élteti — itt kez­dődik (vagy nem kezdődik) a művészet. Most mégis meg kell szeg­nem nagyvonalú ígéretemet, a- melyet a megjegyzések elején tettem. Nem, semmiképpen nem kerülhetjük meg az írót. sem munkánkban, sem pedig a' rendezés gondjairől-bajalról folytatott beszélgetésben. ' A színház — jől-rosszul — meglehet pénz nélkül, fiatal színésznő nélkül, sőt még fő­rendező nélkül Is [sajnos, 1- lyen eset Is előfordul]. De színdarab nélkül — soha, mint ahogy a szobrász nem -nélkű- lözhetl a gipszet, a földműves pedig a földet és a vetőma­got. Lehet, hogy a színház tényleg a ruhatárban kezdő­dik, de csak akkor, ha van mit bemutatnia. Mai színdarab ás jő színda­rab —- e két fogalom koránt­sem azonos. Itt, mint minden Jelentős dologban, a legfonto­sabb a hozzáértés. Az a színdarab, amely lé­nyegénél fogva — nem pedig külső jegyeiben — korszerűt­len, véleményem szerint a né­ző számára érdektelen. A XX'. század közepének emberét, a- kár akarja, akár nem, napröl napra elárasztják az Informá­ciók: az újságokból, a köny­vekből, a rádióból, a fUmek- ből, a televízióból és persze a mindennapi életből. A drá­maírók azonban — ki tudja, miért — nem veszik figyelem­be a nézők tájékozottságát, ezért műveik nemegyeszer an- tllntellektuálisak, bár gyakran mai témákról, mai hősökről, például flzlkusokről szólnak. OEORGIJ TOVSZTONOGOV: A színház hivatása Még klválö, eUsmert dráma- frök tolla alől Is kikerülnek színpadi hősök, akik gyakran falán valóban létező, de a párt és az állam által már megoldott avagy legalábbis ész­revett konfliktus felvetésével bajlódnak./ A művészet csak akkor hathat az életre, ha mélyre ás Is. ha rejtett ten­denciákat hoz felszínre; ha a- zonban nem tart lépést az e- semőnyekkel, akkor, vélemé­nyem szerint, elveszti a nép életéhez fűződő szerves kap­csolatát, s legjobb esetben piakát vagy kiáltvány lesz. Rendkívül aggaszt. ho.gy gyakran találkozom a művé­szet társadalmi szerepének le­egyszerűsített értelmezésével. Az rendben van, hogy Gor- klj-darabot állított színpadra — mondják egyesek —, de mi­kor mutat már be olyan szín­darabot, amely segítséget nyújt nézőinknek mindennapi problémáik megoldásához? Véleményem szerint nem szabad a színház szerepét 1- lyen utUltárlus módon értel­mezni. Nehéz olyasmit köve­telni, hogy a néző egy színhá­zi előadás után azzal állítson be munkahelyére, hogy most megvalósítja a színpadról el hangzott tanítást. A mai nézőnek jogában áll az Igazi összetettséget számon kérnie. Ha kapásból el tudjuk mondani, miről szól egy szín­darab; ez azt jelenti, hogv a mű nem dicsekedhet különö­sen gazdag tartalommal. Mert lehet-e a Háború és békéről azt állítani, hogy az csupán egy hazafias téma kibontása? Abban a pillanatban leegysze­rűsítjük Tolsztoj müvét, el- stkkasztjük lényegét, értelmét. A művészet a legszentebb értelembe vett propaganda. De a legszentebb értelem nél­kül nincs művészet. A művé szét nem szorítkozhat, csupán ismeretterjesztői vagy népsze­rűsítői feladatkörre [e célra vannak a propagandának raés formál). A művészet nem mű­vészet. ha nem hatol be a gondolkodás bonyolult szfé­ráiba, ha a tllozöflal mélysé­get szimpla morallzálás, uta- sltgatás váltja fel. Miben rejlik a múlt legjobb regény- és drámahőseinek vonzeraje, miért gazdagították lelkivilágunkat, miért váltak elmaradhatatlan, hü Utitár- salnkká? Nyilvánvalóan azért, mert 'lelkivilágunk koncentrál­tan tükrözte a korszakot, a- raelynek szülötte voltak. Hi­szen köztudomású, hogy ab­sztrakt jellemek nincsenek, és csak az a művészi eszközök­kel megjelenített hős őrzi meg közéleti, arkölcsl hatását, csak az képes hatni a következő nemzedékre, akit ezernyi el­szakíthatatlan szál fűz a ko­rához, s magán viseli e kor jelelt. ,,Általános emberi“ nem létezik „konkrét történelmi“ Jelleg nélkül. Előfordul azonban, hogy ez a hős, vonzó voltával, élete­rejével annyira hatalmába ke­rít bennünket, hogy néha — anélkül, hogy ennek tudatá­ban lennénk — nem azt vár­juk és követeljük, hogy ugyan­ilyen jel-entós. Izgalmas, más hősökkel találkozhassunk, ha­nem azt, hogy a régi hősök lekoplrozott másai jelenjenek meg az új Irodalmi müvekben. ■A művészi gyakorlatban ez a mechanikus - gondolkodásmód olyan típusú — egyébként a legjobb szándékban fogant — kísérletekhez vezet, amelyek során az alkotók kiszakítják a hőst az adott korszak „kon­textusából“, széttépik a kor­hoz fűződó bonyolult, sokré­tű kapcsolatait, és gépiesen ,.átültetik“ egy másik kor­ba. Így aztán rendkívül leegy­szerűsödik mind a hós, mind a kor. Az Idő nem áll meg: a szovjet drámák hősei (beszél­jünk most örólukj megőrzik ugyan a legfontosabb, alapve­tő dolgokban a ré,gl hősök „ö- rökségét“, de továbbfejlődnek, változnak a korral, néhány vonásukat elvesztik, sok min­den lehámlik róluk, sok Ujjal gazdagodnak, és ezeknek a hő­söknek gyorsabban kell fejlőd­niük, mint eddig bármikor: társadalmi rendszerűnk min­den feltételt megteremt az e- gyénlség sokoldalú kibontako­zásához, és a színdarabok e- zekről a folyamatokról valla­nak. Az általános, az örök embe­rt kérdések mellett a művész­nek fel kell figyelnie a válto­zásokra Is, át kell gondolnia őket — mert csak így alkot­hat olyan müveket, amelyek méltő módon, magas művészi szinten képviselik jelenünket. Persze egy olyan színpadi hős megalkotása, aki fejlő­désben tükrözi a kort, igen bonyolult, talán a legbonyo­lultabb feladat a ml munkánk­ban, Sokszor hiányzik az al­kotóból a tehetség, a kor 1- gényelnek megfelelő elmé- lyültség. Könnyen lehet téved­ni az esetlegességet törvény­szerűségnek ítélni, vagy for­dítva. alábecsülni azt, ami va­lóban tartósan és megalapo­zottan bevonult az életünkbe. Ezekről a hibákról feltétlenül beszélnünk kell és bírálnunk kell, objektiven, a marxtsta- -lertínlsta esztétika kategóriái szerint. Ha a művész elzárkó­zott a kritikától vagy pedig elzárták tőle, az mindig kárá­ra vált a művészetnek. Igen lényeges, hogy na engedjünk teret a fentebb említett me­chanikus gondolkodásmódnak, mert ez elkerülhetetlenül ah­hoz vezet, hogy a művészet megreked a régi, kialakult keretek között. A valóság szférái, amelyek­ben a művész az emberi lel­ket tanulmányozza. Igen sok­rétűek. Az egyik esetben a drámalrő abban a pillanatban figyeli meg hősét, amikor az életnek legnagyobb tettét vi­szi véghez, amikor a csúcson áll, a másik esetben a hős hétköznapjait, mindennapi éle­tét örökíti meg. A művészek tehetségünknek megíelelöen vagy az előbbi, vagy az utób­bi megközelítést választják, és nem állfthatjuk kategorikusan, hogy az egyik út elvileg he lyesebb, mint a másik, (Folytatjuk) A márvány és a bronz szerelmese A? ói'ük szerelem SiJzharmtncöt esziendO- L'el ezelőtt, 1840. november 12-őn született Párizsban a modern plasztika egyik leg nagyobb úttörője, az im­presszionista szobrászat je­les írancta képviselője, Au­guste Rodin. Művészi elvei- Így vall: „'■Uncienknr engedelmes kedem a természetnek, meg sem kísérelem, hogy para-n osolj.'ik neki. Persze nem o természet jelszínét kívánom megragadni, hanem az igaz­ságot tolmácsoló mozzana­tokat." Tizenöt éves korában még él-hal a festészetért. Sza­bad délutánjain Tizian és Rembrandt festményeiben gyönyörködik a Louure-ban. Nem lett festő, mert nem volt pénze festékre, ecsetre. Életének erre a szakaszára így emlékezik vissza: „ .. xt régi görög szobrok másolá­sához nem volt szükség másra, mint papírra és ce ruzára. Így aztán itt dol­goztam, ezeket másoltam, és a szobrok varázsa annyira megragadott, hogy semmi másra nem tudtam gondol ni." Már el-sö fiatalkori müve. ,,A törött orrú férfi 118641 élénk vitát váltott ki a mű vészi körökben. A mester­nek talán nincs is olyan al­kotása, amelyet ne vettek volna célba az elmaraszta ló bírálatok. 1864-ben bele.szeret egu varrőlánifha, Rose Beuvet-he, s akit halála elölt néhány Rodin-évforduióra emlékezünk évvel feleségül ts vesz. Sok szép alkotást mintázott ró­la a mester. Fiatalember, harminchat éves, amikor- Olaszországba utazik, hogy a helyszínen ‘anulmányozhassa a nagy reneszánsz mesterek: Miche­langelo, Donatello és Ghi­berti csodálatos alkotásait. A legjobban Michelangelo művészete nyűgözi le. Egy hétig ül a Medici-család fi­renzei síremlékénél. Firen - léből Brüsszelbe utazik, s .ott egy fiatal férfi alakját kezdi mintázni. Az ihletet — minden valószínűség sze rini — Michelangelo ,ddeg- kötözött rabszolga’ című szobra adta. Az ő alkotása annyira tökéletes mása az emberi rest arányainak, hogy Rodint azzal gyanúsít iák: élő modellről vett gipsiöntvényt. Nagy viták után 1881-ben az állam megvásárolja az alkotást. A bronzkor" nevű szobor je lenleg a párizsi Luxemburg­kertben tekinthető meg. 1880-ban a francia kor­mány szépművészeti bizott­ságának megbízásábói hoz­záfogott a „Pokol kapuja" elnevezésű alkotásához, a- mely azonban eredeti ren­deltetési helyére fáz Ipar- művészetl Múzeum bejáratá­hoz! soha sem került. A mester ezen a művén, ame­lyen 180 alakot ábrázol fszerel-mespárokat, kentau­rokat, verekedő férfiakat, a szerelmet elutasító nőtstb.j harminchét évig dolgozott. Legismertebb szobrai közül több — A gondolkodó, A csők, A tékozló fiú... — e- zen a munkáján tűnt jel e- lőször. 1884-ben bízták meg a .,Calats-i polgárok’ című emlékmű elkészítésével. A szoborcsoport történelmi e- seményt örökít meg. A száz­éves háború- idején, 1437- ben III. Edward angol ki­rály tizenegy hónapi ostrom, után elfoglalta Calais kikö­tővárost, majd közhírré tet­te, hagy megkegyelmez a város polgárainak, ha ha­tan önként mennek a vér­padra. A szoborcsoport azt a pillanatot örökíti meg, a- mikor a polgárok utolsó út­jukra indulnak. A szobrász nagyszerűen egyesíti az em­beri magatartás különböző megnyilvánulási formáit: a büszke dacot, az önmega­dást, a fájdalmat és a fana­tizmust. A kilencvenes évek elején Emile Zola közbenfdrására Rodint bízták meg Honoré de Balzac szobrának meg­mintázásával. A mű elkészí­tését -nehezítette az a körül­mény, hogy Balzac már több mint negyven éve elhunyt, így a mester egykori raj­zokról', karikatúrákról, arc­képekről igyekezett megál­lapítani. milyen Is volt a nagy író a valóságban. Egy párizsi munkás árit modellt, akt nagyon hasonlított Bal- zacra. Rodin ezen a művén hét esztendeig dolgozott, eza­latt 40 vázlatot és hét ha­talmas Balzac-modeUt készí­tett, majd egyet „felöltözte­tett“, és elküldött a bíráló bizottságnak. Az alkotást ismét kedve­zőtlen kritika fogadta, ezért a mester a kertjébe -vitette, és ott állította fel. A szo­bor jelenleg a New York-i Szépművészei Múzeum kert­jében van. Erről az alkotásról így nyilatkozott: „Arra gondolok, hogy megfeszített erővel dolgo­zott, életében sok nehézsé­ge volt, állandóan harcban állt. Mindent ki akartam fe­jezni.“ A századforduló után Ro­din egészségi állapota rom­lani kezd. Munkáit 1918-ban a francia kormánynak aján­dékozza, hogy létesítsen be­lőlük múzeumot. Az év vé gén agyvérzés éri. Hatvanhét éves korában, 1917. november 17-én hunyt el. Felesége mellé temették a meudont temetőben. Sír­kövük gyanánt az egyik leg­ismertebb Rodin-szöbor, A gondolkodó áll. Balajti .Árpád

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents