Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-30 / 40. szám
99 U| 9 MOfJSÄR L4SZLÖ VERSEI: Befogadás megtérünk tékozolnl azt mondják eljött már az este kezünk a porból kihémlik remegő fák a víz felett még alig érzed arcod szögletét ás kiáltanál de először sárba homokba porba éles kövekre lépsz azt mondják eljött már az este, Lehetőségek TALÁLKOZÁS vmzatértél az Éden kapujától ahonnan még senki sem tért vissza elhoztad a kőlapok Üzenetét amelyet senki sem értett milyen csodáról tudsz még amelyet senki sem hallott milyen igazságot hordasz magadban amelyért mindenki megbocsátott. ez az arc még nem olyan ez a kéz még nem hatalmas szavad még kevés a sötétséghez a Legapróbb Füvek rétjén csak bárányok legelnek a Táltosok felhőkbe érő hegyek oldalán szívják magukba a Legnagyobb Füvek leheletét és végignyerítenek a Járatlan Bérceken Napéjegyenlőség se többet 'se kevesebbet csak amit elbírunk ketten amit nem bír el senki m Amikor oi ám előkerült az a rtgl jegyzetfüzet, először dühöngtem. Ha az ö- üs6m akkor otthon aan, biztosan felpofozom. Csak ti kotorászhatott megint a szekfínybeni Van egy öreg szekrényünk: betelt jegy- zetfüzeíeket, régi üfságokat, könyveket, telefirkált lapokat süllyesztek el benne. Megtalálhatók itt még talán az első osztSyos füzeteim is. Mindent elrakok, jobban mondva: ha tskolúskorombím egy füzet betelt vagy érdekesnek találtam egy-egy úfságcík- ket, szépen bedobtam a szekrénybe, .Jiátha még szükségem lesz rá' elgondolásból. Így aztán a szekrény egyre'csak telt, ma már szinte lehetetlen itt barmit fs megtáálni. Öcsém nagy elöszeretettei turkál ebben a szekrényben; a füzetekben fogalmazásokat, megoldott számtanfeladatokat keresgél. Ez még hagyfán, de mi a fenének dobálja őket szét, dühöngök, miközben a port veregetem a megsárguli lapokról. in egyre ritkábban nyúlok be ebbe a szekrénybe. Ugyszer majd mindent átnézek, a felesleges dolgokat kihordom az udvarra és elégetem — határoztam el magamban. Belekukkantok a füzetbe. Az első oldáon fix "■ Iqlx/glx + r/x), és hasonló matematikai kifejezések, számok, jelek. Szóval ezt magoltam akkor — mosolygok, körülbelül úgy, mint amikor egy régen látott Ismerőssel fut össze az ember, s megpróbálom azt az „akkort“ visszaidézni, az időtengelyét száznyolcvan fokkal visszafordítani. Az Internátusi szobában hasalok a heve- rőn. Klnytíoítam a füzetet, előttem könyvek, 3 egyre pontosan emlékszem: kopottas, fekete táblájú könyv volt, dohos szagú „Matematikai anáízis' aranyszínű betűkkel a. fedelén. A könyvtárból kikölcsönzött rengeteg könyv egyike volt. Elsős egyetemista voltam, az első vizsgára készültem., s túlzott buzgalommal össze- hordtam vagy húsz könyvet. Az első napok lázas lapozása után csak az az egy fekete táblájú könyv maradt előttem. Valószínűleg belőle vándoroltak ezek a kifejezések ebbe a füzetbe, majd a fefembe, hogy ott szépen elraktározódjanak. hapozgáom a füzetet, olvasgatom az d- kombákomokat, el-eltévedve a bizonyítások útvesztőiben. Egy-egy bizonyítási jó párszor újrakezdek: mellékvágány. Vissza az állomásra! Körülbeiiil a tizedik lap ál fán apró betűk. Meglepődöm. Pista, Pista... — egymás után hatszor. Váratlan fordulat. A regényhős meggondolja magát, „nem játszom tovább“, és lesétál a könyv lapjairól... Szinte remegő kézzel fordítok egyet: definíció, tétel, bizonyítás... Bizonyítások a _ következő lapokon ts, de én már nem kO-' borgok a bizonyítások útjain, csak lapozok egyre hevesebben. Váratlanul, a lap közepén. a sok szám szorításától szinte össze- roppanva: „Ez a lány még mindig szerelmes az első fiújábalíl“ Feíkiáltójelek. Alatta a bizonyítás folytatása, a toli színié barázdát szántott a lapon. A lap alfán: „Ne gondolj mindig másra“ — ismét felkiáltójelek, aláhúzva. iMpozom a füzetet. A számok, matematika/ jelek már nem érdekelnek, apró betűket keresek. De csak számok, számok tengere — az utolsó oldalon ts... Becsukom a füzetet, majd újra kinyitom és egyenként, lassan, kezdem kttépegetni a lapokat. Srre, srre... Be kell gyújtanom a kályhába, fut eszembe. Nézem, ahogy lángot fog a papír. Már pattog, apró íűzszilánkokat szór a száraz fa. Becsukom a kályhaaftót és visszamegyek a szobába. Befejezem a sOprőgetést. A gyerekek meglepetten elhallgattak. Szo- mova tanárnő lépett a terembe, és nem ment a padok közé, mint máskor, ellenben a naplát az atztHlnn hagyta éa háttal az osztálynak álMugált egy darabig. Aztán mintha megriadna valamitől, megfordult. Rászált a tanulókra, hogy üljenek le. akik még álltak. Még egyszer megismételte, s már könyör- gésféie c.ssngett a hangjában: — üljetek le, gyerekek ... .A rendeződő gyerekfejek között itt-ott hiány mutatkozott. — üljetek le, üljetek le, mindnyájan! — mondta újra, és ajka szögletében elmosolyodott. A tanulók elfoglalták a padokban helyüket, é^ előszedték a könyveket, a legpéldásabbak pedig hátratették a kezüket. Szamova negyven év körüli magas nő volt. Sötét, majdnem bokáig érő hosszú ruhákat viselt. Sárgás haja egyenesen hullott alá nyak- szirtjén, és hogy még szépnek látsszék, abban csak öltözéke és nem valami választékos toalettje akadályozta. — .Ma szabad fogalmazást készítünk — mondta, és felemelte szemüvegét. — Mindenki leírja, nőit álmodott az éjjel. A gyerekek értetlenül bámultak rá. Észrevette, és a tekintetek mintha nem is feléje irányultak volna. Más járt az eszében. De a lecke is, amelyet feladott nekik, véletlenül ötlött eszébe — csupán azért, hogy magára maradjon gondolataival. — Vegyétek elő a füzetet és írjatok! Szavaiban kitörni készülő sóhaj lappangott. Felvette a krétát, és a táblához indult, hogy felírja a fogalmazás témáját, de nem írt semmit. Otthagyta a krétát, és miután leült a katedra mögé, a fiókból kihúzta az osztálynaplót és olvasásba merült. Ám valójában nem olvasott, hanem csak fej-le járt a szeme a gyerekeken, ök megérezték, hogy történt valami, észrevették, hogy nem figyel rájuk, és elbújva pajtásaik háta mögött, leveleket kezdtek dobálgatui, vagy suttogva beszélgettek. A szigorú Szomova előbb meg sem látta és meg sem hallotta, mi folyik az, o.sztályban. Tulajdonképpen látta és hallotta, de gondolatai másfelé kalandoztak: — Lám, a gyerekek is tudják ... — gondolt vissza a legutóbbi tanári gyűlésre. Kollégái a gyűlésen szóba hozni merészelték, hogy hiányzik belőle az igazi hivatásérzet a pedagógiához, nem is érti, nem is szereti a gyerekeket. Válasza, hogy éppen ellenkezőleg, még a' tanulók álmait is ismeri, csöndes iróniába fulladt. .A célzás szíven szúrta, hogy nincs saját... honnan lehet azt tudni. Éa valószínű, ezért adta az osrfólyiiak ezt a feladatot. Szomova a közelmúltban még a megyei kóz- pontban dolgozott, és úgy beszélt a tanárokkal, mint főnök az alárendeltjeivel. Aztán ez a távolság eltűnt. Az emberek, akik azelőtt féltek tőle, már telje.sen szabadosán viselkedtek, sőt, úgy vette észre, hogy még meg is akarják a- lázni. Az idő sem nyiijlott számára s-édelmet, mert a vezetőség áthelyezése, akik eddig támogatták, teljesen váratlanul érte és zavarba hozta. Jóindulatú szavakkal küldték az iskolához: „Nagyon kimerült vagy ettől a sok idegfeszültségtől, Szomova. Ott majd kihevered..." A jóindulatnak azonban azt kellett palástolnia, hogy igyekeznek megszabadulni tőle. Aminek he kellett következnie, már tény volt. Ezután jött a tegnapi tanári gyűlés. Mindebből következett, hogy ott azonnal számot vetett magában, amint kijött az iskolából. .Az a dermedtség még mindig gyötörte. Különösen most. amikor felemelte a naplót, hogy elrejtse szemét a gyerekek elől. Tudják-e már az osztályban, vagy még nem? Az oktatási osztályon még dicsérték. Törekedett az instruktor! munka és az inspekciók után. Mindegyre kioktatott valakit, és követelt valamit. A mások alázata önámftásaá növekedett benne a saját igazságosságát, belső erejét és elsőbbségét illetően. De valahol mélyen magában sejtette, hogy amíg a mindennapi adminisztratív munka után futkosott, ez iskolai és pedagógiai problémák föléje nőttek — észlelte 8 lenézés villámgyors pillantását valakinek a tekintetében, vagy kétértelmű válaszának rövid visszavágásában, de hamar megfeledkezett erről. Az osztályvezetőnek é* a tanácstitkárnak a társaságában felületesen nézték s dolgokat, akikkel még az iskolapadból és a brigád- munkából eredt egymás iránri megbecsülésük. De később, amikor azok más városba kerültek ál, és ő magára maradt pártfogók nélkül, bizonytalansága egyre növekedett. És éppen akkor jött rá, hogy nagyon kimerült. Kiküldték a gyerekekhez, de sebesültnek látszott azok között, akiket tanított. Magában felkészült — „tanítani őket“ —, de ez a tehetetlenség erőlködése volt. Amikor önmagától kérdezte, hogyan is képzeli ezt rá kellett jönnie, hogy nem tudja tanítani őket A tanári oktatás valami rég lezárt dolog volt — csaknem irrealitás. Elhagyatottnak, boldogé talannak és kitagadottnak érezte akkor magát . ,. A kisdiákok kétfelé pislogtak és halkan fel- ágaskadva egymá-st kérdczgellék. liogy mit is írjanak. .Álmodtak valamit, de álmaik szétszóródtak, vagy a látomás meg a valóság különös keverékévé változtak, kezdet és vég nélkül. — Csak írjatok nyugodtan és őszintén. És teljes bizalommal — tette hozzá biztatóan. — A füzeteket csak én fogom átnézni. Pusztán a fantázia, a tehetség és a hajlam vizsgálata végett... A tanárnő felemelte fejét a naplóból, és mintha ajka körül különös, buzdító mosoly jelent volna meg... A csengő riasztotta fel. A gyerekek egymás után a katedrára tették füzetüket, halkan köszöntek — „viszontláUsra, tanárnő^* —, é* kimentek a szabadba. Néhány gyerek folytatta az írást, és ő türelmetlenül dobolt ujjaival a körömmel összekarcolt katedrán. Legutolsónak egy nyúlánk, soványka kislány adta le a füzetet, nagy, zöld szemei voltak. E szemek még különösebben megélénkültek és szokatlanul megszépültek, amikor szavalt, vagy amikor a tábla előtt állva utolérhetetlen, finom remegéssel megemelte keblecskéit. A tanárnő rábámult — a kislány észrevette a tekintet mélységét, és elpirult. Mintha bizonytalankodott volna, átadja-e a füzetét, de a tanárnő már nyúlt feléje: — Gyerünk, gyerünk. Mi az, Mariannka, talán kimerített a fogalmazás? Marianna megremegett. Kívül a folyosón rajongtak a gyerekek, egymást lúlharsogva versengtek, hogy elmeséljék különleges álmaikat, mások meg szemrehányóan korholták őket, hogy ismert, régi, nagyotmnndó történeteket Írtak, a többiek pedig —, hogy egyáltalán elfelejtették álmaikat. ^iarianna attól jött zavarba, hogy igazi, szép álmát írta te .,. Eredj ki játszani — mondták neki otthon, de ő nem ment a többi gyerekkel, hanem a folyó felé vette útját, és leült olvasni a parton. És ott meglátta a fiút — épp, amint a könyv fölött átpillantolt a másik partra. A mély folyómederben bukkant ki a víz alól, él fogai között csillogó kis márua ficánkolt, de kezében is tartott egyet-egyet. Kilépett a túlsó partra, eltűnt a bozótosban, és amikor visszajött, a halak nem voltak nála. Ismét belegázolt a mélybe, és miután leroerült a pad- maly felé, Mariannka elfutott, ültében hátrafelé csúszott, aztán felállt és elfutott. Éjszaka a fiúról álmodott Mintha ő lett volna az ezüsthelacska, ét a fiú utánakapott a vízben, de uszonyaival csapkodni kezdett és távolabb került tőle. Aztán megint feléje ú- szott, és a fiú fehér fogaival meg akarta harapni, ám ő kinevette, hogy tulajdonképpen nincsenek is fogai, hiszen olyan a szája, mint a harcsáé. Ezután pedig mintha nem hal, hanem nagylány lenne, é» fut keresztül a mezőn, a fiú megint üldözi, sőt a nevét is tudja, mivel kiabálja: Mariannka, várj meg. Ma- riannka! S éppen akkor, amikor megfogta, felébredt. Felébredt, és nem tudott elaludni, egészen hajnalig, mert a szíve repesett a mellében, mintha halacska lenne, amelyet fehér, csillogó fogak ragadtak meg... .Amikor Marianna jóval korábban bejött az osztályba, és bekuporodott a középső sorban a második padba, a tanulók még vidáman raj- csúroztak. A napfény elárasztotta a három nagy ablakot. .A meszelt falakon és a képeken napsugárfoltocskák ugrándoztak. Észre sem vette, hogyan halkult el a zaj és állt fel az e- gész osztály, mintha megdermedne. A terem nyitott ajtajában szemüveg csillant . .. ,A gyerekek viszonozták a köszönést, és leültek. — Há-á-ét így — mondta a tanárnő, és a fü/elcsonióról. amelyet tartott, leemelte a legfelsőt. Fellapozta, és gúnyoros hangon olvasni kezdte: “ — Éjjel egy meztelen férfiról álmodtam .,. — megállt éa az osztályra nézett. A gyerekek összerezzentek, a szemük azt kérdezte. kié 8 füzet. Szamova haragot, rekedt hangja szinte a pádhoz szegezte őket: — Nagyon korai még, Mariannkám, keletien kenyérke vagy te még ... Marianna két kézzel kapaszkodott a padba. Arca elsápadt, valami szivén ütötte, rettenetesen érezte magát. Szeretett volna elfutni innen. de nem bírt. Minden ködbe merült, és nem hallotta a csengetést... A folyosón egy fiú kézen ragadta, kinyitott egy füzetet, és a fülébe kiabálta: — Meztelen nőről álmodtam... A kislány felsikoltott és elfutott. Nem tudta, miért fut. Csak távol akart lenni, minél távolabb innen. Tovagördült két nap, de Marianna nem jött iskolába. Szomova kutatta tekintetével, de n*ro kérdezte meg, hol lehet. Nyngtalanul tekingetett körül, szórakozottságával mentegette magát, s mivel rosszul volt fésülve, valódi kora látszott ae arcán. Az utolsó órán a terein ajtaja mintha magától nyílt volna ki. majd himbálózni kezdett a nyikorgó sarokpántokon. Marianna apja közeledett a katedrához. Szorao- va megpillantotta kivörösödött orrát, meglátta kezében a kötelet és hátrahőkölt a gyerekek felé. Az apa levette kalapját és kinyújtotta kezét: — Két napja keresem ezt a kötelei: Nines és nincs sehol ... És akkor, .Marírmoa v-itte el. És látszólag azért, hogv jálsz.ani fog. de őt találtuk meg... Miért is nem rejtettem el a kötelet?... Ezek a szavak feloldották Szomovát. De néha, amikor tehiggadt, váratlanul mosolygós zöld gyermekszemek jutottak eszébe, és bárhogy igyekezett is elhessegetni ezt a képet, sohasem tudta elfelejteni, hogy a kislány álma igazi álom volt. Fordította! —k-—
