Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-09-23 / 39. szám

»• it’..'. Ml 9 K özönséges töltőtoll. Talán jobb valamivel a többinél, hiszen drágább. Hatrubeles, ritkán kapni ifyent. Vyda a tollhegy végét néze­geti, titokzatos hideg fénye kizökkenti a kerékvá- kásból — írjon vagy ne írjon? .\mbár mi köze ehhez a töltőtollnak? silágoszöld toll elegáns, mint egy tengerentúli dáma, engedelmeskedik a kéz mozdulatainak, a hegye azonban egyszerre csak fullánkra emlékezteti. Különösen, amikor rá- siklik az érintetlen fehér papírlapra. Persze ba­darság, hogy a hegye olyan, mint egy mérges fullánk. Vyda senkit sem szúr meg vele. hacsak önmagát nem. — Bnm,agát és más senkit. Nem névtelen leveleket készül. írni, még kevésbé sze­relmes leveleket. Eddig még senkinek sem kül­dött lángoló sorokat, és neki se küldött senki, pedig már huszonhét esztendős, és négy éve. hogy befejezte az egyetemet. Természetesen abszolút ostobaság, de amikor megreccsen a törékeny, modern asztal, ahogy he­lyet ad a könyökének, és alattomosan scrceg az ujjai közé szorított toll, Vydának úgy rémlik, mintha szerelmes levelet készülne írni. Hát egy­re ingadozik, nem bízik már se a kezében, se a papírban, se a fullánkban. Nem, Vyda nem szándékozik szerelmes levelet írni, hanem beadványt, egészen közönséges bead­ványt a városi tanácshoz, a könnyes kérvények­kel elárasztott lakásügyi osztálynak, hogy utalja­nak ki számára bármilyen zugot — akár ócska, akár hideg, mindegy — cserébe ezért a kényelmes szobáért, ezért az annyi munka árán megterem­tett oázisért, ahol még pálma is van. Ni, hogy szétterpeszkednek a levelei, olyan fényesek, mint a bádog. A pálma is, a könyvespolc is, a virág­vázák is a virágokkal, a különböző színűre fes­tett falak mentén szemrehányóan bámulnak Vy- dára, mint a sértett barátok. Alig gondol arra, hogy el kell innen költöznie, máris végigfut a há­tán a hideg, mintha valaki lakatlan pusztán len­ne, teljesen meggémberedve. És nemcsak ezeket a törékeny tárgyakat szorítja magához, hanem a p.'ilma árnyékát, a zöld állólámpa lágy fényét is... Vyda szereti az elegáns, modern holmikat, és nem tud betelni nézésükkel, de mégsem miat­tuk éri be naponta háromszor egy bögre kávéval, nem az ő kedvükért rakja élére a kopejkákat, és nem kíméli az egészségét — bár az egészségére egyelőre nem panaszkodhat. Alényeg; Vyda azt szerette volna, titokban arról álmodozott... de nem édekes, miben reménykedett, minden vágya és terve füstbe ment, amióta a szomszédba, a nsTigdíjas Stefánia egykori szobájába beköltözött ez a Jurgis Stalauskas, a rádiógyár művezetője. Vyda kínlódik, nem tudja, hogyan kezdje a kér­vényt, fél már a töltőtolltól is, a papírtól is, az áneg ott a másik szobában el sem tudja gondol­ni. mi játszódik le a vékony falon túl... Társbérleti lakás, de nem túlságosan zajos, nem átjáróház. Vydán és Stalauskas mérnökön kívül csak egy csendes házaspár lakik itt. De hát nem ez a csönd nyomta a kezébe a tollat? Ez az át­hatolhatatlan, duzzadt csönd — mint az óramű- ves bomba, amit nemegyszer látott a moziban. Várj csak, rögtön felrobban! Azelőtt Vyda sem­mit sem tudott a falon keresztül kivenni abból, ami a másik szobában történt. Most meg zúg a füle — a csend bekúszik a hézagokon, a réseken, elönti 'a beeresztett parkettát, körülfolyja az asz­tallábat, sőt még a töltőtollat tartó ujjait is. Az­tán jön a robbanás. Szavak törnek át a falon — nem is szavak, hanem repeszdarabok, végigsöpör­nek az asztalon, a pálmán, a zenegépen, helefú- ródnak a fejébe, hiába szorítja ró Vyda a tenye­rét. Fülsiketítő basszus hangon beszél a férfi — tisztára, mint az ^zengés, ki más tudna Így dö­rögni, mint ez az ormótlan kőbálvány Slalaus- kas? A neve is luxnsszámba megy manapság — Jtirgis! És úgy beszél, mint egy faragatlan fajan­kó — dörgőn, durván, noha mérnök. Stalauskas hangjától borzongani kezd, a hátát mintha tű­vel szurkálnák, de milyen gyűlöletes az a falon átszűrödö másik hang! Valami nő beszél a szom­szédban. Nem is beszél, csak suttog, ára ez elöl sehová se rejtőzhet. A nevetés is csendes, fojtott, úgy hangzik, mint amikor a kútban a víz alá buktatják a vödröt. És hogy beszélnek erek ket­ten, micsoda szavakat használnak! Azt hiszik, nem hallja senki, vagy azt gondolják, hogy ki­hallgatják őket? Még otthon, a négy fal kö­zött sem szabad így beszélni, legalább az anya­nyelv iránti tiszteletből számolni kellene a sza­vak jelentésével. Ki hallott már ilyesmit (a nő jött el a férfihoz — mindegy, miféle ez a férfi, és miféle ez a nő). — .Tiirgis! Kis ormányosom! Az meg válaszol neki — még hallgatni is bán­tó, hiszen a vendég bármiféle is, mégiscsak nő: — Hát azt tudod-e, te mi vagy? Fürjecske. Egy kis húsos tojó. — Szerinted én kövér vagyok? Egy kövér ször­nyeteg? — Várj csak, várj! Látom, nem tudod, hogy a Kaukázusban a fúrj a legelső csemege. A sült fúrj. — No, ha csemege, az más... De te akkor is ormányos madárijesztö vagy! — Megesz az ormányos, ne félj. Megsüt és be­kap szöröstiil-böröstül. Jól vigyázz! Vyda hallgatózik. é.s úgy érzi, mintha valaki sáros bakanccsal összetaposná az ő frissen ke­félt parkettáját. És mag.a elé képzeli, hogy a ki­finomult kéz — lehet, hogy az a nőszemély nem is dolgozik sehol, persze, egészen biztosan nem dolgozik! — szégyentelenül rángatja Jurgis or­rát. mely semmivel sem hosszabb, mint másoké, talán egy árnyalatnyival (mégiscsak férfiorr!), hiszen Stalauskas jól megtermett férfi, ara.szos vál- lú. .\z meg fürjecskének tetteti magát, valójában pedig prédaleső fekete varjú, aki berepült a más fészkébe. Hála istennek, elnémullak a hangok, meg­szűnt a repeszeső. De, bizony, ezerszer kelleme­sebbek azok a repeszek, mint ennek a fürjecske- varjúnak a hízelgő, ingerlő nevetése, a sekély kacarászás. amibe Vyda hesüpped, mint a futóbo- mokha. Minden bizonnyal kergetnznek — reng az egész szoba. A női nevetés egyik helyről a má­sikra szökken, akár a tűz a száraz ágakon. A. fér­fi. azzal a falusias nevével és a pttrasztos mancsá­val (noha művezető és mérnök, mégis bardolat­lan fajankó!) majd elkapja és összemorzsolja ezt a nevetést, mint a zsenge hajtást a mezőn. De nem, nem tiporja szét, hanem megfogja a kiful­ladt nőt és nagyokat cuppant a szemére, a nya­kúra, a hajóba, a szájára — a festett csókolja a feslettet! Elszaladni innen, kiabálni és eltűnni — de Vydának még mozdulni sincs ereje. Nekik kellene a föld alá süllyedni, ha volna a földön egy szemémyi igazság ... És akkor; — Eressz! Ha nem engedsz el, egész életemre meggyűiöllek. Soha többé be nem teszem ide a lábam, Jurgis __ — Jól van, jól... Nyugodj meg — tér ma­gához Stalauskas. hangja tompa, panaszos. Vyda még soha nem hallotta ilyen bizonytalan­nak — Jurgis olyan tudálékos, örökké felülről néz azokra, akik kételkednek, ingadoznak. — Haragszol, Jurgis? Valid be őszintén, te ha­ragszol ? I — .Az nem jó szó, hogy haragszom. Nem bí­rom így tovább, értsd meg ... — Én sem ... Mint egy bűnöző, mint egy tol­vaj. Sírás csattan fel — az imént még kacagott, pat­togott a nevetése, mint a pajkos lángnyelvek. Most meg milyen ellenszenvesen hüppög. Vyda nem hiszi el, hogy er a nöszemély sírni is tud, és ráadásul nőiesen. Nem lehet másként: tetteti magát. — Nyugodj meg! Minden úgy lesz, ahogy te akarod. Csak azt mondd meg: Miért? Hiszen kü­lön éltek. Nem szerettétek egymást, és most se MYKOUS SLUCKIS szeretitek. Vert téged... Téged! Miféle férj-fele­ség vagytok ezután? Hogy a bíróság még nem választott el, az csak üres formaság! — De én nem tudom e nélkül a formaság nél­kül ... És nem is a formaságon van a hangsúly... Ti, férfiak, nem értitek ezt...-áha, azt mondta: „ti, férfiak“. Férje van, de azt mondja, hogy „ti, férfiak“, biztosan összefe­küdi már nem eggyel, most pedig Jurgisra áhíto­zik, akivel — ezzel a magas, harsány férfival, akinek a hangjától és a nevetésétől remegnek a falak —, akivel együtt itt, a nyugdíjas Stefánia szobájában a remény is megtelepedett, a zavaros, csalóka remélny, amely fenekestül felforgatta Vy­da egész életét, s arra késztette, hogy színesre festesse a falakat, naponta háromszor üres kávét igyék, naphosszat a bútorüzletekben rohangász- szék. Ennek a ragadozónak még van bátorsága, hogy szemet vessen más álmára, és ráadásul még könnyekben úszik, mintha tőle lopták volna el a reményt. — Mit akarsz? Mit? Jurgis megint olyan, mint mindig — faragat­lan, darabos. De nem, inkább férfias, nem tűri az ellentmondást és a zavaros helyzeteket. Vyda türelmesen vár — igen. pakoljon csak ki végre a* a nöszemély: mit akar elérni a vidám nevetésé­vel. most még a szipogásával? — Még kérdezed. Jurgis? Hogy semmi se le- írv'en — se az a két szörnyű év, se a lakodalom a szülei házában. Olyan nehéz engem megérteni? Jurgis bűntudatosan dörmög valamit. Már-már összeszedte magát, de most újból elanyátlanodott: ez a csaló, ez a jöttmenl, az ujja köré csavarta őt, Jurgist, akit Vyda fél megszólítani, és a szo­báját is csak titokban meri takarítani, amikor Jurgis elmegy hazulról. — Nem szeretném az egyik férjet egyszerűen másikra cserélni... a ros.szat jóra ... Olyan tisz­tán akarok hozzád jönni, mint egy menyasszony... Jurgis, Jurgis, miért nem téged láttalak meg elő­ször? Hát nem, írni kell, okvetlenül írni, mégpedig nem szerelmes levelet, hanem a kérvényt. Vyda meggyűlöli önmagát, az egész világot, ha akár csak egy nappal is tovább marad ebben a meg­hitt, de 6, jaj, reménytelen, idegen szenvedélyek­től megtépázott oázisban! A toll után kap — a hegye megint fullánk, kellemes a kezedbe szorí­tani ezt a mérges fullánkot — még akkor is, ha a saját szívedbe fúródik. Most már minden mind­egy­Kopogtatás az ajtón — valakinek eszébe jutott V'yda. valakinek szüksége van rá. Talán a szom­szédok, talán a postás, vagy talán valaki más. Sok a hívatlan vendég a társbérleti lakásban, Vy­da áltatja magát; hiszen ismerős a forradásokkal borított, durva ujjak kopogása. Mérnök, főnök, a keze meg akár egy napszámosé. Jurgis zavartan topog az ajtó előtt — Vydocska, Vydok, nem al­szol? Vyda felpattan, elrejti a tollat és papírt, rend­be szedi a haját — miatta hordja ezt a bonyolult sonlyot! —, sietősen megigazítja a pulóven'-t. Csak észre ne vegye rajta az izgalmat, az ijedsé­gét, az örömet — igen, az örömet: Stalauskas itt van a szobájában! Slást babusgatott, azt hordoz­ta a tenyerén, és mégis ... — Tessék! Vyda hangja fagyos (még akkor is képes fa­gyosan beszélni, araikor sikoltani tudna a gyö­nyörűségtől!), egyre gyakrabban használja ezt a hangját a hivatalban, ahol körös-körül szinte csu­pa nő van. az utcán, amikor kérdeznek tőle vala­mit. Itt van előtte Stalauskas — a széles arca az egymástól kissé távol ülő barátságos szemeivel, a vállai a durva anyagú pulóver alatt, a pulóvere és a bozontos feje felett mintha valami fehérség derengene alig észrevehetően — biztosan annak a csendesen sírdogáló asszonynak a keze. Vyda meg van erről győződve, és nemcsak a hangja, az arca is fagv-os lesz. Gyűlöli önmagát ezért a meg­nyúlt, deszkaszerűen lapos ábrázatért, de nincs ereje elhessegetni az arcára merevedett torz fin­tort. — Mit parancsol, Stalauskas elvtárs? Stalauskas töprengve dörzsöli szőrös állál. Vy­dának élesen az emlékezetébe vésődik, hogy .Jur­gis nem borotv-élkozotf. és akarata ellenére foly­ton eszébe jut a borosta a férfi arcán, és zavar­ja a beszélgetésben: — Borbélyhoz készülődött, és kevés a pénze, Stalauskas elvtárs? Jurgis elengedi a megjegyzést a füle mellett, megvakarja szúrós állát és valami velőt rázó szemtelenséget mond: — Vydok, nem főznél egy teát? Szeretném meg­kínálni Évát. No lám. Évának hívják, micsoda szégyentelen neve van! És Jurgisnak még van mersze teát kérni! — Mit fújsz, Vydok? — lép közelebb Stalaus­kas, nyoma ott maradt a fekete szőnyegen, — Tudod, Éva feszélyezve érzi magát a más kony- háfában .., Meg aztán teám sincs. Képzeljék csak, Éva feszélyezve érzi magát a más konyhájában! De éjszaka belopakodni egy idegen férfihoz, az nem zavarja ... — No, Vydas, légy emberséges! — Stalauskas átalakítja Vyda nevét férfinévre, így szokta meg a lányokkal a műhelyben. Hatalmas, téglavörös mancsával megérinti a könyökét. Gyökerekre em­lékeztető, csomós ujjai megszorítják az ő fehér, jószagú kezét, és erre a szorításra tűz önti el Vyda szívét. Kirántja a karját, kiszalad a konyhába. — Néha egy csésze tea olyan, mint a fuldok­lónak a szalmaszál... — tréfálkozik furcsán, va­lahogy szokatlanul Stalauskas, és Vyda ujjai közt táncolni kezd a gyufa. Világos; szellemeskedni a- kar, de ugyan ki hinné el, hogy a szerelmesek­nek ugyanolyan rossz lehet, mint azoknak,^ akiket senki sem szeret? Elvégre nem Vyda dolga, hogy ki az a fuldokló: ő megfőzi a teát, ha már egy­szer erőszakkal kihiircolták a konyhába, forró vi­zet tesz a csészébe, aztán vigye Jurgis gz italát isten hírével. Vyda pedig nekiül és befejezi ezt az irományt. No lám; „Vyda“ „emberséges“ is !ud lenni, a fuldokló Éva-fUrjecske azonban csak henteregni tud az ágyon, amit éppen ez a „Vy­das“ ágyazott be; Stalauskas észre se vette, hogy napközben rendbe szedték az ágyat, és most a szélén ott szipog Éva, aki mindenüvé bekúszik, mint az esti sötétség, sehogy sem védekezhetsz ellene. Nem elég, hogy elegyengette a sebtében odagsnirt takarót, nosza, csinálj teát is, hallgasd Stalauskas sóhajait, emelyekben annyi a gyön­gédség. mint a c.söpp * tengerben, még „Vydas- nak“ is jutott belőle egy cseppecske. Fölig sze­relmes ez az ormótlan kőbálvány, az Évikéje pe­dig talán be se ágyaz, teát se főz neki. Ha Éva elkészítené Jurgis teáját, bevetné az ágyát, talán Vyda is megértené a férfit, és nem vackolna éj­szakánként 8 tollal, amely bármely pillanatban fullánkká változhat, és isten tudja, mit kezd Imi — szerelmes levelet-e vagy kérs'ényt. — Vidd a teádat! — Köszönöm, Nem is tudod, milyen vagy... Stalauskas bizonytalanul viszi a teát — a csé­sze fölött gomolyog a gőz —, ujjait összeégetve szorongatja a csészét, mint valami kincset, amit kiragadhatnak a kezéből. Vyda meg csak áll — teljesen megdöbbenve a váratlan dicsérettől. Hon­nan is tudná Jurgis, milyen valójában Vyda, a- mikor Vyda maga sem tudja? Lehetséges, hogy Jurgis, amikor hazajön a munkából, észreveszi a bevetett ágyat is, a lesepert pókhálót is? Látja és hallgat, meg se köszöni. Én meg irigy hárpia vagyok, az orránál fogva vezetem Jurgist — jó­cselekedeteket hajtok végre, ámbátor egyáltalán nem is vagyok jó: teát főzök ennek az Évának, pedig gyűlölöm. És Éva még mindig zokog, noha ő szereti Jurgist, engem meg nem szeret senki. Nem annak főzök teát, akit szeretek, hanem an­nak, akit 8 szeret, és még örvendezek is, hogy megdicsértek, jóllehet az udvarias frázisok kevés örömet szereznek, ö már reges-rég elfelejtette, hogy mit mondott, én hülye meg még mindig itt állok és filozofálok! Na elég! Csak nem gondolkozni, bezárkózni, elbújni a morzsányi oázisban, nem törődni sen­kivel, de ha már törődsz, gondolj magadra — ki fog Vydáról gondoskodni, ha nem önmaga? Sta­lauskas egyszer köszönt meg valamit, akkor is minden bizonnyal csak azért, mert nem tudta, hogyan áUitsa meg annak az asszonynak a köny- nyeit. De az is lehet, hogy nemcsak azért? Nem, jobb nem gondolkodni, betömni a fülünket, töké­li el magát Vyda, felöltve a fagyos álarcot. Ha pedig Vyda egyszer elhatároz valamit, azt meg is teszi — vegyük például azt, hogy naponta há­romszor csak egy bögre kávét iszik. Gondolatai azonban sehogyan sem tudnak elszakadni attól az asszonytól, aki árnyékként lopakodik Jurgis u- tán, de maga se tudja, mit akar tőle. Am ha t:id- ja is, Jurgis, a kedves, jó Jurgis mégsem érti meg. Hiszen egy csésze tea nem állíthatja meg a vigasztalhatatlan zokogást. De különös: odaát valaki apró kortyokban szürcsöli a teát, a foga odakoccan a csésze széléhez, s lassanként csende­sül a sírás .., Vyda szivében megrezzen valami — ilyen fi­nom remegést még egyszer sem érzett, jóllehet már huszonhét esztendős, és négy éve, hogy be­fejezte az egyetemet. Azután felsóhajt, tiszta In- pot rak az asztalra, és a tolla után nytil, amoly már nem fullánk — közönséges toll megint. Zahemszkv László fordítása IVeszméri Sándor versei: MIT ÉR? nem kérdezte senki mit ér apád anyád öröksége itt vagyok hüvelykujj szántotta barázdákkal homlokomon betakart sírokkal szívemen íoszforos koszorúk égnek űttalan utamon TÜL AZ ÉLETGRAVITACIÖN elszakadt az ősz hajszál köztem és a Hold közt légpárnába takarta korcsolya-krátereit az éj­elszakadt a fonál a Göncölszekér szabályos vonalain ' nem szárnyalhatok a légüres tér fertőzetlenségében elszakadt köztünk minden ujjaid tövisek ajkad méregkehely szemed fénye atomrobbanás APHRODITE az idő könnyel elől búcsúval elfüggönyözött barlangomba bújok hogy meg tudjam nevezni a hangok ütötte teret hamuból tüzet szítok s árnyékában lefilmezem a friss kenyérillat Izét melynél csak te élsz emlékezetemben örökebben GYÁSZBAN egyedüllétem színvakság csak fehér és fekete az éj és a nap álmok valósága koporsó szemfödé) múltam gyászmenet vízió a holnapra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents