Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-16 / 38. szám
9* ti*/. Ul s Szabó Béla versei SZÉGYELLEM MAGAM Mindenki magáért, ez a jelszó, és ml oly idegenek vagyunk egymáshoz, emberek. £n összezsugorodom, hogy kevés helyet foglaljak el az életben, visszavonom a szavaimat mind, már nem szólok egy szót ssm Valami szégyen fogott el. Szégyellem magam, hogy ember vagyok. PALYÄM EGY KOR Mindegy az, ostoroz-e a vágy, és Utánad futok, vagy kínoz a lelkiismeret, és menekülök Előled, se közeledni Hozzád, se távolodni Tőled nem tudok, meort pályára olyan gorge vonal, melynek minden pontja Tőled egyenlő távolságra van. FIGYELJETEK piszkos nyálözönünkben megfulladtok mind. ^ Figyeljetek I • Biztos lépteink alatt már reng a föld, szemünkbein fénylik a világosság, kilátástalan, sötét napjainkat tiszta, vakító éjjelek váltják fel. Millióik vagyunk, annyi, mint az egyiptomi sáskahad, benne leszünk a kemencétekben, a kenyeretekben, a vizetekben, és az ágyatokba is behatolunk, mint a poloskák. Mire vártok hát? Gömbölyű az aranyhátű kenyér, ha a kulcslyukatokon^ is, de éhes ujjaink közé gurul. MUNKÁM ÁLDJA MEG... Szenvedéstől megkínzott, gyűrött arcóniat még egyszer felétek fordítom; bölcsömtől hordom e ráncokat, ki sosem voltam sem fiatal, sem gondtalan. Kopár sziklához tapadnak gyökereim, egyszerre voltam zsidó, magyar és szegény, és bizony mondom, nem védett engem sem szülő, sem testvér, sem törvény. Kegyetlen, kínzó hosszú esztendőkön ét védett, ami nekünk a legdrágább: így kapaszkodtam a letipo.rt szabadságba, mint gyermek anyja rongyos szoknyájába. Ki megszabadultam a legrosszabbtól, az ember! méltóság végső gyalázatától, legyek, mint a megajándékozott gyermek, ki játékért kincset ád szülő-nek. felnőttnek. Gyűszűnyl életünkből ömlik már a nvomopöság; szánkból éhesen csurog a nyál. Fakadjon ezért a kopár sziklából eleven Bizony mondom néktek, annyi Időtök sem lesz, forrás, öntözze, táplálja életem, hogy kinyissátok a szemeteket. munkám áldja meg a hős harcosokat, annyi sem, hogy behunyjátok a szemeteket, kik a szabadsággal megajándékoztak. KENYÉR MEG TE] Szerény lettem, éjjelenként Is kenyérről meg tejről álmodom, egyszer kenyérnek álmodtam a nyelvemet, megettem; éia ismerem a kenyér számtalan Izét, jó volt, higgyétek el nekem. Ha kenyérből lennének a házak, lenyelném a felhőkarcolókat, ^ a tejes kutakat is kiinnám mind. Ú, mit Is modjak? Kenyér meg tej melengeti ma a szívemet, «mértek, össaekeveredett bennem minden, éltető források bugyborékolnak lelkemben. szeretem Így a kalászos mezőket a tőgyes teheneket. Mozdulatlan örök dal szállna, szállna., de csontjaimba égetett napok űznek, szoptatós anyák réveteg hada üzen, kenyértelenek meztelen árnyéka hajt, sietnem kell, már virradni kezd, tisztára dörzsölöm a szemeimet, hűvös ujjaimat megroipogtatom, csend... Halljátok? Almom: kenyér meg tej kopog az ablakomon. Szabó Béla verseit a közelmúltban a Madách Kiadénél megjelent „Kenyér meg tej“ című kötetéből vettUk. K AMURRI A kulcsok Nálunk is, mint általában minden rendesebb háznál legalább hetente egyszer lejátszódik az úgynevezett „autókulcs tragédia." Többnyire a legkritikusabb pillanatokban kezdődik: reggel kilenckor, amikor már tudom, hogy elkéstem a munkából. Kiüvöltök a hálószobából; — Hova tetted az autókulysokat? Nem ialáiom óketl — Honnan tudjam én, hol vannak a TE kulcsaid?! — — mondja a feleségem mérgesen. A TE kulcsaid! Persze, ha nincsenek meg. akkor mindig az ENYÉMEK! — kiabálom válasz helyett. — Tegnap este nálad volt a kocsit — Ha nálam volt, akkor a kulcsokat a helyükön keresd. Az előszobában lógnak a szögön. Mindig oda teszem!' — feleli az asszony, de olyan hangon, hogy megrezzenek. — OTT SOHA sem szoktak lenni! Megesküdnék rá, hogy ott még soha nem láttam óketl — kiabálom, mert közben bement a hátsó szobába. — Ha ott nincsenek, akkor blionyára a táskámban felejtettem — hallóm az asszony kiabálását messziről. — Melyik táskádban? — Abban, amelyik tegnap este volt velem. — És milyen táska volt tegnap este veled? • Ha több figyelmet szentelnél nekem, akkor most tudnád! — Az istenért, mondd már meg, mert elkések a munkából! Közben a feleségem visszajön a hálóba, és hangosan gondo.) odua töri a fejét: — Melyik táska is volt velem?... Mindjárt eszembe jut, mindjárt... — Tessék, te elfelejtetted, én meg tartsam észben! — A barna? Nem, nem, a szürke... Igen, igen a szürke! A szekrényhez ugrottam, és egyik táskúr a másik u- tán kutattam át. A szürkékre persze különös figyelmet fordítottam. — Ö! — kiáltottam fel. — A kulcsoknak se hírük, se hamvuk! Hová tűnhettek? — Ne üvölts úgy, kérlek formed rám a feleségem. — Hagyj inkább gondolkozni... Amikor tegnap este megjöttem, három csomag volt a kezemben. A csomagokat az előszobában leraktam az asztalra, és utána már futottam is a... — Hová? — Ott. ahova futottam, a kulcsokat úgyse találnád meg!.... Aztán visszamentem a konyhába a gyerekekhez... Levetettem a kosztümöm kabátkáját... — Igen, még mindig itt van a díványon... Átkutattam a zsebelt is, de a kulcsokat nem találtam. — Kár pedig már meg mertem volna rá esküdni, hogy ott vannak. Megvan! A konyhába teltem a hűtőszekrényre. — Nincs ott! — És a hűtőszekrényben megnézted? — Azf hiszed, hogy nekem ez nem jutott eszembe? A fél házat belegyömöszöljük a hűtőszekrénybe, de az autókulcs nincs ott! Folyassam? Önöknél ez még nem fordult elő? Es a vége rendszerint ez; Lemegyek a garázsba, és a kulcsok ott vannak, ahol Kha senki nem keresné őket — a kocsi aftafában! —tó— fordítása Hosszú éjszakai menetelés után hajnalban értünk a szegény motiamedán faluba. A piactéren sorakoztunk fel. — Bajtársak — szólt a parancsnok —, az egységet több házhoz osztottam szét. Egyelek és pihenjetekI Viselkedjetek a lakossággal partizánokhoz méltóan. .A nőkre rá se nézzetek. Tudjátok, hogy a vallásuk tiltja az Ilyesmit. Egy elég nagy házba kerültem, a falu közepén. Hatalmas szobát.adtak nekünk, tele lócákkal és taliszekié- nyekkel. Letelepedtünk. A háziak — öt férfi — bejöttek beszélgetni a szobába. Nőket nem is láttunk. Később észrevettük, hogy a szomszédos kis szobában zsúfolódtak össze. Csak e,?y sürgött körülöttünk, fered- zsével az arcán. Mozgásán láttuk, hogy már őregecske. Ettünk, majd kimentünk a faluba sétálni. Miután elmentünk, a háziak is munkához láttak, férfiak és nők egyaránt. Nem volt nagy a falu, gyorsan végigmentéin rajta, s nem tudván, mihez fogjak, visszatértem a szállásomra. A szobában senkit sem találtam. Fel-alá jártam, unatkoztam, s már éppen újra a faluba készültem, amikor fiatal leány nyitott be a szobába. Szép arcát nem takarta feredzse. Elcsodálkoztam — hogyan engedhetik meg a mohamedánok, hogy egy Ilyen szép lány nappal fátyol nélkül Járjon? A leány összerezzent, és megállt mozdulatlanul a küszöbön. Megszólítottam. — jó napoti A lány bólintott, s köny- nyedén megrlngatta szőke ha] fonatát. — Hogy hívnak? — Ayse. —Hány éves vagy? — Tizenhat. — Miért nem viselsz fe- redzsét? — Majd csak akkor, ha tizenhét éves leszek. Ogy látszik, gondoltam magamban, még nem tartják nőnek. Elhallgattunk nem volt miről beszélnünk örültem, hogy Ayse még kis lány. Beletúrtam a hátlzsá komba, elővettem a kl tud ja mióta őrzött aprósüte ményt, és új Ismerősöm ke zébe nyomtam. Ijedten fél rehúződott: Nem, nem szabad, rámádén van! Tudtam arról, hogy ezen az ünnepen a mohamedánok böjtölnek, de mégis biztattam: — Nem baj, vedd csak el, majd együtt megesszük, sen ki sem tudja meg A kislány félénken körül nézett, majd nekibátorodva ropogtatni Kezdte a száraz ' süteményt. Látszott rajta, hogy éhes. Olyan ártatlanul cinkos tekintettel mosolygott rám a szeme, hogy az jutott eszembe: „Igen, .Ayse meg valóban gyermek“. Megettük a süteményt. U- . tana kinyitotta az egyik fa- liszekrényt, és hosszan mocukrot, és átnyújtotta. Zavarba jöttem. Ha valamelyik bajtársam meglátja, mit kaptam a kislánytól, kinevetnek. De nem bánthattam meg. Elvettem a kockacukrot, és gyorsan továbbáll- tam. „Mégiscsak gyerek“ — gondoltam. Néhány perc múlva viszontláttam, az udvaron járkált. Észrevettem, hogy sze me titkon engem keres. Ez a fürkésző tekintet már nőies. Félelem, szégyenketozott benne. Egy marék aszalt körűét kotort elő. Jóízűen rágcsálta, majdnem elfelejtette, hogy megkínáljon vele. Egyszer csak odakint valaki felkiáltott; — Ayse! Aysel Oj IsmeiTősöm összerezzent; egy pillantást vetett rám, elpirult, és kipenderült a szobából. Elkaptam a te- klniuetét — pillantása nőiesen zavart volt. Megálltam a szoba közepén, és azt mondtam magamban: „Igen, Ayse már női“ Nem volt semmi dolgom, hát megint bementem a fa luba. Lágy őszt napfény fogadott. Néhány partizán sütkérezett a napon, mások csoportokba verődtek, beszélgettek. cigarettáztak. Nem volt kedvem hozzájuk csatlakozni. Vaktában nekivágtam a faluuaik. Hová is menjek? Másodszor is végigmentem a kis falun, és megint csak a piactérre jutottam. Megpillantottam Ay- sét, két korsó vízzel éppen hazafelé tartott, berakta a korsókat a földre, és bólintott. Odamentem hozzá. Elővett kebeléből egy kockazés és elfojtott vágy bujkált benne. Ki tudja, miért, haragudtam öiunagamra. E- gésts nap a faluvégi dombokon kószáltam. Este a parancsnok összehívott bennünket, és közölte, hogy Itt éjszakázunk. Kijárást tilalmat rendelt el. A falubeliek reggelig nem mehetnek ki az utcára. Éjfélutánra engem osztottak be őrnek. Addig aludtam, aztán tizenkét órakoiT elfoglaltam őrhelyemet. Az eget felhöfoszlá- nyok borították. A telihold hol eltűnt, hol előbukkant. Fárasztott a homály és a fény játéka. Hirtelen úgy lémlett, nem vagyak egyedül. Körülnéztem, ne csapjon lármát. Elvettem észre. Ráfogtam a géppisztolyom, és csöndesen figyelmeztettem; — Alljl Kl vagyi-Nem állt meg, egyenesen felém tartott. Másodszor Is f igyelmeztettan: — Áll], vagy lövök! Megtorpant, aztán felém futott. E pillanatban a hold előbukkant a felhők mögül, s egyszerre világos lett. Tíz lépésnyire az ismerős kislányt pillantottam meg: — Ayse, hová mégy? — Hozzád, nem tudok a- ludnl. Miért kérdezed? — Azonnal menj vissza. Tilos a kijárás. Vagy elmégy, vagy lelőleki — Ugyan miért lőnél le, hiszen jóban vagyunk? Kényelmetlenül éreztem magam. Miért is fogtam rá a géppisztolyt? A kislány hozzám lépett, kezet nyújtott, mint olyasvalaiki, akinek nincs oka zavarba jön ni, s azt mondta: — Mindenki alszik, de én még le sem hunytam a szemem. Kinéztem az ablakon, megismertelek, és Wejöttent. hogy beszélgessünk. Még be sem fejezte a szavait, már le is ült. Zavartan topogtam — jobb, ha leülök én Is. Beszédbe elegyedtünk. Többek között azt is megkérdezte,' megettem-e a kockacukrot, és még egy darabot nyomott a markomba. Bekaptam a cukrot, láttam, hogy Ayse szeme ragyog az örömtől, és megint az jutott eszembe: „Akárhogy is vesszük, még gyerek!“ Mindenféle vidám történetet meséltem neki, s annyira belefeledkeztem, hogy önkéntelenül Is átöleltem a vállát. Ayse kuncogo-tt. Kértem, ne csapjon lármát. El- csöndesedett, s ho.gy megmutassa, milyen szófogadó, mellemre hajtotta a fejét, így maradt egy ideig, s azután megjegyezte: — Hallom a szíved dobogását. Nem válaszoltam. Fülét még jobban a mellemhez szorította: — Milyen meleg az Inged, én meg fázom. Magamhoz szorítottam, É- reztem, hogy elemyed. Kisvártatva felemelte a fejét, és csodálkozva nézett rám. Ragyogott a szeme. Váratlanul kiszakította magát a ka romból, és elfutott. Nem hívtam vissza. Megértettem — egy gyermek jött hozzám, és egy fiatal nő futott el tőlem. Reggel távoznunk kellett a faluból. Útnak Indultunk. •A falubeliek elkísértek bennünket. .Az ismerős 'kislány is közöttük volt. Amikor megpillantott, kislányosan felém futott. De valamitől megtorpant. Megállt az utca közepén, lehajtotta a fejét, és úgy intett búcsút. Ogy rémlett nekem, hogy tiszta kék szemében könnyek ragyognak. Ayse már megint nő volt. Bánatosan édes érzés töltött el. Ogy látszik, mindkettőjüket megszerettem. —sZc— fordítása
