Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-18 / 8. szám
9 Molnár László versei; TÉRKÖZ amikor én születtem nőm voltak mesemondék se napkeleti bölcsek ujjaim még az éjszakában is téged keresnek: tenyereden egy elképzelt tenger arcodban egy elképzelt ember hangodban elképzelt hajnalok kikötőnek ennyi is elég a part gátja mégis visszadob szülötteid mágnes erővel taszítod VQnzod vonzod taszítod az újra formált mozdulat kevés az érkezéshez sok a hallgatáshoz papírmezökben ‘ papírerdőkben fehérebbek a hajnalok OTTHON már nem úgy érkezem mint ki vtsszafön eifárűd az út míg kiér a hegyre képtelen elvinni terhemet erőtlen visszaadni a csendéi hangosan már csak látogatóba és jó hogy úfra itt vagyok VARRATOK A KOPANYATETÖN btmbós füvek közt a föld ágakon az éj maradéka hallom azs aszfalt ébredésé: a bús távoli táfat megérinthetném de feledékeny ez a kéz feledékenyek az utak TÁJKÉP ÉS PORTRÉ elhagytad a termek némaságát a szentély oly üres hiányzanak a mártír krisztusok leszedték a hamis madonnakipakel t könnyek ereszén a nap aranyfoglyai megváltó esfire várnak csak keskeny réseken szűrődik át a fény hol újabb repedések mélyítik árkukat még többet ér derengő ébredésnél és nem titkolhatja mit elhagyott de menekülése már nem menekülés visszatérése nem visszatérés a táj belőle árad a kavicsok vándorlása megáll nézd az a kép halottak álmán gyászlepel kezünkből a kihulló ecset sem alkony csak virradat csak a visszatérő éjszakák tUzéből óledó szavak (közelebb a fényhez közelebb a sötétséghez ^ mintha parancsuk lenne a törvény mintha ismernék a tér minden szögletét mintha szeretnék ast ki megérkezett) íí. HoI«dko Viktor r«|M HIÁNY kevés a sókház szél-madár harmatos ajkán az éj remeg kevés a fényhez Sír talán kísérik léptét s nem nevet kevés a csendhez szóra vár kevés a hanghoz űrben él kevés mert lépni s menni fél Í me, készen is van... Csupán annyi maradt hátra, hogy bessárja az ajtót, és kivegye belőle a kulcsot. Eddig a pillanatig egyre reménykedett: hátha eljön. Csak úgy, egyszerűen, emberségből. Mert volt köztük valami. Valami, ami sosem merülhet feledésbe, ami bo-ldogsággal sugározta be az egész életét. A szoba üres. Mindent klhordtak belőle. Indulni kell... Sötét szoba. A nap fénye csupán nyáron, a kora reggeli Arákban vetődik be... Akkor úgy reggel ötkor Jelentkezet. Először a szoba jobb felét ragyogta be, és egyszeriben mintha bearanyozta volna a levegőt. — Mennyi lehet az Idő? — nézett a férfi az órára. / öt óra volt. — Menned kell? — Most már úgyis mindegy... — Miért lerme mindegy? — Csak... — A férfi felkönyökólt, a nő arca fölé hajolt; — Olyan vagy, mint egy indián lány. Bronzarcú. — A naptól van. — A nő szégyenlősen elmosolyodott, és behunyta a szemét. A férfi megcsókolta. — Szeretsz? — kérdezte a nő. Behunyt szemmel kérdezte. — Igen... Hát én tetszem neked? ' — Szeretlek! — telelte a nő, aki sosem hitt a szerelemben. Nővérét is kinevette, amikor az a szerelemről beszélt neki; nem hitt a szavában, hiszen jómaga sem szerelemből ment férjhez. Pável a lábaihoz vetette magát, sírt... Megesett rajta a szive. .Aztán Ha született tőle, de csak nem szerette. Férje már a hátorú első napjall>an elesett, de meg sem siratta... Neki a keménykötésű, magas termetű férfiak tetszettek. Pável meg amolyan kis termetű, vézna emberke volt. Ritkán gondolt rá. Igaz, nem is volt arra Idő. Éhezés. Fagyoskodás. Agyötűz. Heverő holttestek az utcákon... .Alig bírta magát elvonszolnl a szülészetig. Ott született meg a kisfia. De nincs tej. A kicsi meg csak bőg, követelőzik... Mint éite túl az egészet, jómaga sem tudja. Darabka gézen át kenyeret paszírozott, nehéz blokád időbeli kenyeret, és szárított murkot főzött; sögorának köszönhette, ö szerezte a gazdasági hivatalnál. Felesége — Vera, az Idősebb nővér, aki a szerelemről beszélt neki, szintén hazaérkezett. Maréknyi kölest hozott meg egy zacskóban kevés porcukrot. Túlélte. És lám, fia már kétéves. Élni fog, apjához fog hasonlítani, akit ö nem szeretett... De ezt a másikat szereti. Alighogy meglátta, nyomban megszerette... Még tartott a blokád. De már nyár volt. Nővérével — Verával, annak gyermekeivel meg saját kisfiával Tokszovtől úgy tizenkét küométemyire lakott. A mellékgazdaságban dolgozott. És a tél, az éhezés, a fagyosko- dás után hirtelen a napfény, a természet zöldje és melegsége vette körül. Valóságos csodának tűnt az egészi A lövedékek távoli robbanása Leningrádból alig hatolt Ide, ebbe az elhagyatott falucskába, A két asszony a három gyerekkel egy tágas parasztházban lakott. Akkorra már a Vera férje is elesett. Vera szemlátomást megöregedett, és képtelen volt elkendőzni Aszjával szem benl ellenszenvét. — Megáll az ember esze, hogy ezeknek a katonáknak állandóan rajtad van a sze- mükl De hát mit ts kezdhetett volna önmagával. ha buján töltötte be testét az élet, szeme olyan kék lett. akár az égbolt, keble pedig magasra duzzadt a szabadság és az élet adta boldogságtól. Házuk mellett katonai járőrök sétáltak az utcán. Rendszerint kettesben mendegél- tek. Néha a házba is betértek, s csupán azért, hogy neve legyen a látogatásnak, • megkérdezték; „Nem vettek-e észre valamilyen gyanús dolgot?“ És közben cukrot du^ak a gyermekek markába. — Egyáltalán semmi szükség erre! — vetette oda Vera szigorúan. Aszja elhallgatta, és akkor a határőrök elmosolyodtak, elővették a dohányos dőznl- kat, rágyújtottak. Számukra Aszja hallgatása azt jelentette, hogy nem ért egyet a nővéréveJ. Így bukkant fel egyszer „0“ Is. Magas termetű volt, sátorlapvászonból készült köpeny a vállán, sapkája a halántékára billentve. Már esteledett. A kéklő erdő mögött békésen tért nyugovóra a nap, és a földre sűrű csend borult. A gyermekek a ház körül játszadoztak, 6 pedig, Aszja, a kiskapu melletti pádon üldögélt Verával. Egész nap gyomláltak, most kissé megpihentek. A férfi egy másik katonával együtt Jött, egy olyan alacsony termetű véznácskával, amilyen Pável volt. Aszjának azonban eszébe se ]uSZERGEJ VORONYIN: HAMÍGIS BETOPPANNA tott a férje. Ezt a sátorlap-köpenyes, vállas legényt nézte. Tekintetük összetalálkozott. A legény odaköszönt. — Tisztára bűn így kinézni, mint te! — korholta Vera. — Az embernek megáll az esze! Mintha nem Is lett volna blokád! — Volt... — S mintha nem is esett volna el a térjed! — Elesett... .A nap leáldozott, rózsaszínű lett az ég alja. És az ég rózsaszínjét fekete varjak szelték át. Mint valami rongyokat lengették a szárnyukat; és még sűrűbb lett a csend. A Járőr elment a falu végéig, aztán visszafordult. — Menjünk be, szólt Vera. — Egy kicsit még elüldögélek. A járőr odaérkezett. — Jő estéti — köszönt rá megint a magasabbik. Vera klhlvöaii távozott. — Jő estét! — válaszolt .Aszja mosolyogva. — Te mehetsz — szólt társához a magasabbik. Az alacsony termetű odébbállt. — Szabad? — kérdezte a legény. — Foglaljon helyet. És melléje ült a padkára. Így ismerkedtek meg. A legényt Borisznak hívták. Családnevén Majevszkljnek. Festőművész volt. .Aszja sohasem hitt a szerelemben. .Azt tartotta, hogy ha létezik is csupán a könyvekben és a nótákban. S lám, szerelmes lett. A legény is észrevette. Aszja tulajdonképpen nem Is titkolta, ö is átérezte, hogy tetszik a legénynek, meglátta azt nagy, aggályoskodőan csililogő szemében. Nem esett nehezükre a beszélgetés. Bármi jött Is szóba, minden érdekes volt. Ha a művészetről beszélgettek, Aszja ahhoz is értett, ftem volt hiábavaló a pedagógiai Intézetben töltött három év. Ha a természetről tárgyaltak — a természetet is szerette. Mindent szeretett, ami kedves volt a másik számára. Csupán a háborúról meg a Vovka apjáról nem esett sző. De egyszer azután 6 maga beszélt Pávelről. Azon a napon beszélt róla, amikor a városba ment az élelmiszer- jegyekért. Az úton találkoztak. Katonai gépkocsik robogtak el mellettük. Civileket nem vettek fel, így hát Aszja gyalog igyekezett az állomásra. — Hadd segítsek mondta Borisz, és felemelte a kezét. A gépkocsi megállt. Felmásztak a ponyva alá. — Nos, magával ml lesz?... Szabad a városba mennie? — Nem nagyon, de hát ki állít majd kocsit magának, amikor vissaa kell térnie? A gépkocsi nagyokat döccent a hepehupás úton. Utasai egymáshöz ütödtek. és mindkettőjük számára kellemes volt, mindketten úgy tettek, mintha észre sem vsn- nék, hogy válluk egymáshoz simul. A vonaton is kellemes volt. Alig vánszor- gott maga ©lőtt engedve a teher- meg a hadlszerelvényeket. A vagonban mindössze néhányan voltak, senki sem zavarta hát ö- ket: egymás szemébe nézhettek és beszél- getliottek bármiről, ami csak az eszükbe ötlött. Aztán villamossal mentek és szüntelenül tereferéltek, nevetgéllek, az utasok pedig egykedvűen, komoran tekintettek rájuk, mert ők — .Aszja Is Boris Is — valamilyen számukra teljesen idegen világíbél valóknak tűntek, olyan világból, ahol nincs háború, se rettegés, se kín, se halál. Azt tervezeték, hogy mihelyt Aszja megkapja a Jegyeket és kiveszi az élelmiszert, rögvest visszatérnek. De másképp tthrtént: ügy döntöttek, hogy mégis betérnek Aszja lakására egy teára. Aztán egész éjs2sakára ott maradtak, Aszja semmit sem titkolt el Borisz előtt. Pá- velröl is beszélt, de a férj nem állott árnyékként közöttük. Aszjának egyszerűen nem létezett. Borisz számára Igaz, még létezett, de úgy, amilyennek Aszja nem szerette, — Szeretlek — szólt Borisz. — Amint megláttalak, beléd szerettajn. Bárhol ts lennél, mindig szeretni foglak. És ha életben maradok, akkor visszatérek, és akkor együtt leszünk, mindig együtt. Erős hangja volt. Erős keze. Széles válla. Szép feje, és erős ajka. A szobában sötétség honolt. ■Aztán egyszerre csak besütött a nap. Reggel ötkor. — Olyan vagy, mint egy Indián lány. Bronzarcú — mondta Borisz. — A naptól van... Boriszt az önkényes távozás miatt büntető zászlóaljhoz vezényelték. „Szerencse, hogy jó parancsnokom volt. Szökés miatt elítélhettek volna“ — írta Aszjának immár a frontról. Minden egyes levele arról szólt, hogy reá gondol, hogy vágyik utána, szereti. Aszja válasza sem volt más: szeretlek, vágyom utánad, várlak! És most már Vera sem korholta „illetlenséggel határos“ szépsége miatt. Aszja arca eldurvult; nagyon féltette Boriszt, na meg másállapotban is volt. Megírta ezt Borisznak is. 0 pedig örvendezett. ..Már az Oderánál vagyunk — válaszolta —, nemsokára Berlinbe érünk. Vigyázz magadra, visszatérek!“ Aszjának kislánya született. Levelet viszont már nem kapott. Megölték volna? Fogságba esett? Kórházban van? . Semmit sem tudott. És szenvedett. És várta. Várta minden nap, minden órában, minden percben. Már kora reggel várni kezdte, munkából hazalgyekezve pedig legelőször a postaszekrénykébe kukucskált be, de az üres, mindig üres volt. Este is várta. A levelet várva szenderedett álomba. így ment ez nap nap után. Őréről őrára, percről percre. Vége lett a háborúnak. És mindenki hazatért, akinek haza kellett térnie. Ö meg csak nem jött. És akkor az asszony keresni kezdte. Kérvényeket küldött szét. Hátha kórházban van? Hátha eltorzítva fekszik, és fél hírt adni magáról? A kórházakban nem találták. Moszkvában akadtak rá. Nem jött, Nem hitte el, hogy ö az. Másvaiiaikí, hasonló nevű. Megkérte Verát, hogy amikor Moszkvába utazik — hiszen járogatott oda szolgálati ügyekben —, menjen el arra a címre és győződjék meg, hogy nem róla van szó. Vera megtalálta az utcát, a házat és a lakást, ahol Borisz Majevszklj lakott. Becsengetett. A férfi nyitott ajtót! Az előszobából gyermeksirás hallatszott. Lehet, hogy az övé, az la lehet, hogy nem... — Bocsásson meg. Itt lakik Ivanov? — kérdezte Vera. Így kellett tennie — sző nélkül távozni, ahogyan Aszja meghagyta. „Ha netán 6 lenne, akkor semmit se vegyen észre rajtad, ne Is gyaníthassa, hogy keresem... De hát, természetes; hogy nem lehet 6.... Vera megérkezett és elmondta hogy megtalálta. „Miért tette ezt? — kérdezgette Aszja önmagától szüntelen. — Miért? Kiábrándult volna? Vagy egyáltalán nem is szerette? A gyermek miatt? De hát mennyire örvendett, amikor megtudta, hogy megszületett a kislányuk. Erről Irt neki. de aztán többé nem adott hírt magáról. Miért tett így?... Avagy könnyelműnek vélt? Míg a hábon'i folyt, lehetett egy Ilyen növel élni, de most már a háborúnak vége, most mér nem lehet. Nyilván arra gondolt, hogy könnyelmű vagyok... Gondolhatta Is; vagy ha nem 6, úgy másvalaki. Valószínű, hogy erre gondolt... Mert nekem ráadásul még Itt van Vovka Is...“ És Aszja megszűnt Boriszt, mint férjét várni, azt, aki ölelgette, aki szerelemről beszélt neki. Most kislányának az apját kezdte várni. Miért is ne jönne el? Nincs oly messze Moszkva Leningrádtól. Egy éjszakai utazás, és máris Itt lehet. Miért ne jönne ©1, hogy meglássa a kislányát? És Aszja mindennap készen állott egy Ilyen találkozásra. „Hátha egyszer csak betoppan?“ És állandóan úgy öltözött, mintha 6 minden percben betoppanhatina. Nem akarta, hogy kislánya anyját csapzottan, rendetlenül találja. Nem, nem, neki mindig rendesnek kell lennie. Bár nem öltözködhetík túl elegánsan, de rendes lesz. Nem könnyű két gyermeket felnevelni. Senki sem segített neki. A Pável után kapott nyugdíj sem valami nagy, mindent saját erejéből rendez. És erre büszkének kell lennie, felemelt fővel kell járnia I Mindent a saját erejéből 1 Tanfolyamot végzett, részlegdiszpécser lett. .Azelőtt munkás volt a szállítószalagnál. Nagyobb lett a fizetése, és valamennyivel könnyebb az élete. A gyermekekre Is több idő jutott — már nem fáradt ki oly nagyon. Esténként velük volt. Reggelente szintén. Nem, nemi Még bármelyik percben betoppanhat, és nem kell szégyenkeznie, sem önmaga, sem a gyermeke miatt. Csak éppen eljönne. .A fia bevonult katonának. Kislánya az intézetben tanul. Megbirkózott azzal, ami a legfontosabb — gyermekei felnőttek. Még most Is eljöhetne... igaz. már nem menne hozzá, .Akkor huszonöt éves volt, most csaknem Otven... Minden a múlté. Nos, annál is inkább eljöhetne! Csak ügy emberségből. Mert hát volt köztük valami. Valami, ami sohasem merülhet feledésbe! Lám, éppen ebben a szobában beszélt nek! a szerelemről. Itt nevezte őt indián lánynak... A szoba üres. Mindent klhordtak. kocsira raktak. Csupán annyi maradt hátra, hogy kivegye a kulcsot az ajtóból és átmenjeii az új lakásba. Most már lesz lakása. Olyan, amelyben „ő“ sohasem volt, és vajha lesz... — Anya, hát mire vársz? Kislánya állott előtte. Derék, fejlett lány, nagyon hasonlít az apjára. Türelmetlenül fürkészte anyját. Ügy mint apja, akit sohasem látott... De hát mibe keriút volna neki már egyszer eljönni? Csak úgy, egyszerűen, emberségből. Megláthatta volna, milyen lányt nevelt. Nem kellett volna miat-ha szé gyenkeznie. — Anya, a sofőr békétlenkedik, menni kell, azt mondja! — Igen, Igen, menni... Utoljára még egy pillantást vetett a szobára: „S ml lesz, ha mégis betoppan, és ml nem leszünk itt?... Talán az ajtóban hagyom a kulcsot: majd benéz meglátja az üres szobát, és rájön, hogy elköltöztünk... Aztán, ha kedve tartja, nem lesz nehéz megtalálnia...“ És a kulcs az ajtóban maradt. — szil — fordítása
