Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-18 / 8. szám
8 I KÖVESDI JÄNOS: András-napra megjövök III. A hóhérok mögéjük léptek. A fegyverek eldördültek, és ö csak egy tompa ütést érzett hátulról. Az árok szélére vágódott, és mindkét bajtársa, jobbról Is, balról is egyszerre ráesett. Néhány másodpercig fülelt. Ráeszmélt, hogy él, sót meg se sérült. Mozdulatlan maradt. Ez mentette meg. Arca, ruhája tele lett lucskos sárral és társai vérével. Elfogta a borzongás, de nem mozdult. Kattogtak feje fölött a fegyverek, tompa puffanással hullottak rá a holttestek. Teljesen betemették. Fegyverdörrenés közben időnként feljebb-feljebb tolta magát, hogy meg ne fulladjon. Miután a zászlós szélnek e- resztette őket, a faluban sváb asszonyokkal és parasztokkal kerültek szembe. „Itt futnak a zsidók“ — kiáltozták. Zsidó az anyátok... — morogtam tehetetlen dühvei magamban. Az persze nem lett volna baj, ha kiabálnak. Felőle akár harsonát is fújhattak volna, csakhogy sietve dorongokat ragadtak, s egy siheder valahonnét géppisztolyt is szerzett. Ez í- delg együtt menekültek, de a gépplsz.toly kereplésére szétrebbentek, akár a kotlős alól a csirkék, ha a levegőben megjelenik a héja. Többé nem látta társait. Estig egy kukoricásban feküdt összekuporodva. E- gyetlen piszkos zsebkendőjével kötözte be vérző arcát, majd szürkületkor nekivágott a bácskai mezőknek... Alig indult el, egyszerre csak, mintha a föld alól bukkantak volna elő, jobbról is balról is szerb civilru- hás fegyveresek vették körül. Elvezették szálláshelyükre, és egy ibrik tejjel kínálták meg. Nem volt nehéz kitalálnia, kik közé került. Horváth váratlanul megtorpant. Eal szeme sarkában megjelentek jellegzetes szarkalábjat, majd mosolyra húzódott arccal a bejárat felé biccentett. A lány önkéntelenül az ajtóra pillantott. Az aj- töfttggöny résében egy termetes ötven körül! férfi állt. Mosolyogva odalntett nekik, és elindult az asztal felé. — Korán beültél, Lolkö — állt meg mellettük a testes ember. — Beszélgetünk. — Látom, bűvölöd az Ifjűságot. Ilyen csinos asztaltársakkal — kacsintott ravaszul a lányra — öröm lehet társalogni. — Szegód] hozzánk te Is. Kü- Ittnben engedjék meg, hogy bemutassam; a Filozófus — mondta szélesen mosolyogva. — Itt a kávéházban mindenki Így szólítja, ö a ml házi tilozöíusunk. Mindhármukkal kezet rázott. — Szívesen Itt maradnék — sandított az ajtó felé —, ha nem kellene íűtőolajért mennem: Kint vár a feleségem a kannákkal. Míg a Filozófus váltott néhány szót Horváthtal, a lány a fiú felé tartotta a karóráját. Az óra negyed tizenegyet mutatott. — Most ml lesz? — kérdezte aggodalmasan. — Ml lennel Én maradok — felelte határozottan a fiú. — Jól beszél az öreg, de te... — Én Is maradok — vágott közbe a lány. — Már úgyis elkéstem. Tudod, milyen utálatos Beran a későn jövőkkel. Egy darabig összefonódó tekintettel nézték egymást, aztán e- gyetértöen visszadóltek a székbe. A Filozófus távozóban még odakiáltotta: — Ne higgyenek ám el mindent, HorváHi űr szereti kiszínezni a mesélt! — javíthatatlan tricskamester — nevetett Horvéth. — Igen kedveli öt a társaság. Miről Is beszéltem?... Na igen. Hát ez volt Cservenka. Horváth felsóhajtott. Tekintetűvel a pincért követte. — Egy kis bort... — nézett kis idő máivá a lányra. — Ugye, megisznak velem egy pohárka bort? A lány lopva a flűra pillantott, s csak miután leolvasta a fiú arcáról a biztatást, mondta kedves, csilingelő hangon: — Köszönjük szépen. — És milyet. tetszik? Fehéret? Vöröset? — Ha lehet, én inkább vöröset — felelte a lány. — Én a fehéret szeretem. — Helyes — szögezte le Horváth. Odaintette a pincért. A pincér rögtön sarkon fordult, és nemsokára letett az asztalukra egy pohár vörös bort meg két pohár fehéret. — Hát akkor, egészségükre — emelte fel poharát enyhe derűvel az öreg, majd mélyen a szemükbe nézve hozzátette; — Örökké tartó fiatalságukra. — Kedves egészségére. Keze fejével megtörölte a száját, majd újra nekilendült: — Miután dermedt lélekkel búcsút vettünk a mintegy másfél ezer halottunktól, hétfőn reggel tovább folytatódott kálváriánk. Irány Zombor. Aztán jött Mohács- Baja. A cservenkal iszonyat majdhogynem megfosztott lelki épségemtől. Még el sem oszlott a reggeli szürkület, amikor újra útnak Indítottak bennünket. Meglehetősen fáztunk, hiszen akkor már hűvös éjszakák jártak, de különösen a hajnalok voltak va- cogtatök, meleg öltözettel pedig hogy Is láttak volna el bennünket. Borzalmas hangulatban lépkedtünk a haditechnikától felszaggatott úton, talpunk alatt dideregve jajgatott a kavics. Az űj reggel fényességétől és a hideg enyhülésétől vártunk némi vigaszt, hogy kissé alábbhagy majd bensőkben a nyomás, és lefejUk torkunkról a halál szorító keze. De késett, késlekedett a reggel, nem jött a lélekszabaditó tény. Mintha a természet Is ellenünk esküdött volna. Nyirkos köd e- reszkedett a tájra, szürkén go- molygott őrzőtől őrzőig, és órák hosszat a sarkunkban maradt. Ahhoz persze nem volt eléggé sűrű, hogy szövetségesünkké válhatott volna. Ha köd, bosszankodtam, miért nem olyan sűrű, mint a téli hajnalokon, miért nem o- lyan mocskos, mint az atraclt- füst, mely a fuldokolva pöfögő mozdonyok után kavarog... Akkor volna valami remény, volna bennünk mersz, hogy gulya módjára szétszéledjünk az Idegen pusztaságban, hogy a mindent befödö sötét palást védelme alatt akár négykézláb Is, mint valami rovar elinduljunk a fény, a menekülés felé. Akkor ordítozhatnának a keretlegények, a szolgalal- küség e félrevezetett bajnokai, hogy „Tartsák a sort!“ Miféle kavarodás ez? Minek másnak szét, ronda vörös poloskáki Büdös Mojse-banda! Álljanak meg! Álljanak meg a kutyaúrlstenlt!“ Hhhí. micsoda pánik ütne ki köztük, rögtön a fegyverük után kapkodnának, lövöldöznének, biztosan lövöldöznének, de hiába volna a zavarodott durrogtatás, csak az ellenük fordult ködbe lőhetnének. Esetleg egymást, mert ml nyomban a földre vetnénk magunkat, és négykézláb vágnánk neki a fénnyel kecsegtető sötétségnek, bizony négykézláb, hiszen ki várhatná tőlünk, hogy futva meneküljünk, amikor vánszorogni sincs erőnk már. így biztos, hogy nem lőhetnének le. Nem találnának el. Talán nem... Csakhogy ritka volt a köd, áttetsző, mint a szalma füstje. Ilyenképpen nem léttünk karámból kitört fékezhetetlen gulya, hanem engedelmes, szánalmas blrkanyáj maradtunk. Horváth hátradőlt székében, és mély lélegzetet vett. Egészen kivörösödött, de nem a bőrtől, hiszen alig nyelt egy-két kortyot. Inkább attől, hogy újra átélte, amit mesélt. Aztán elörehajolt, és felemelte a poharát. — Egészen megfeledkeztünk a borunkról. Egészségükre. — Csak azért maradtak meg bírkanyájnak —, mert aznap nem volt elég sűrű a köd? Horváth nem telelt mindjárt. A szeme Ide-oda járt. Látszott rajta, hogy töpreng valamin. — A csudátl Azt senki sem állíthatja — mondta aztán. — Sokat gondolkodtam’ én ezen. Akkor is, azóta Is. Meg lehetett volna támadni kísérőinket, hiszen hozzánk képest kevesen voltak. Elvenni a fegyverüket, és ellenük fordítani. Vagy jobban kihasználni az éjszakákat. Sohasem állítottak nagyon erős őrséget az éjszakai szálláshelyeken. Az ör- szolgálatosok gyakran elbőbls- koltak: ők Is fáradtak voltak. Talán leromlott erőnlétünk, a betegség- volt a fő oka, hogy egyszer sem lázadt fel a menet. És még valami; hittük, hogy Magyar- országnál nem megyünk mesz- szebbre, és csakugyan leszerelnek bennünket. Túl sokáig hittük ezt. Míg csak be nem következett Cservenka. Voltak egyéni próbálkozások addig Is, azután Is. De az Ilyesmi nem Járt eredménynyel. Tömeges akció kellett volna. A legtöbben csak legyintettek, amikor társakat verbuváltam a szökéshez: „Nincs értelme, pajtás. Úgyse bírnánk messzire jutni. Elfognának. És akkor nincs tovább. Így legalább reménykedhetünk“. Ma végiggondolva az e- seméiiyeket, meggyőződésem, hogy sokkal többen életben maradhattak volna, ha a szökést választják. Kivált a menetelés első szakaszában, amikor még szerblakta területen jártunk, és élveztük a lakosság rokonszenvét. Akkor még az őrizet sem volt annyira szigorú. Később egyre szigorúbb lett. Csakhogy a szökésre akkor még kevesen szánták rá magukat, részint hiszékenységből, mint már említettem, részint talán a- zért, mert akkor az emberek általában még nem voltak oly mértékben fásultak, hogy vállalták volna a kockázatot. Vagyis a vakremény uralkodott. Közben aláereszkedett az ég, és csendes esőpermettel áldotta meg a földet. Mosott bennünket Cservenka határától Zombo- rlg. Az eleién még örültünk is neki, megenyhítette a levegőt, felüdítette a félájultaji vánszor- gókat, lemosta arcunkról a sós verítéket. Apró szemű esőcske volt. Annak idején lóháton jártunk ki apámmal Ligetfalu határába. Volt ott egy darabka földünk, kukoricát, görögdinnyét, paprikát és paradicsomot termesztettünk rajta. Mindig valami megmagyarázhatatlan ujjongó ö- rűm ömlött szét bennem, ha kapálás közben esőt kaptunk a határban. ilyenkor felugrottunk lovainkra és vágtattunk a város falé. Micsoda boldog érzés volt e- sőben lovagolni. Némán lépdeltünk. Lábunkon sírva szortyogott a cipő. Cserven- kátöl Zomborig talán senki nem szólt a szomszédjához egy szót sem. Szinte halott merevségben vonszolódott a menet. A fásultság hatalmába kerítette az egész sereget. Akkor se szólalt meg senki, ha egy-egy társunk tompa loccsanással belezuhant az útszé- 11 pocsolyába. Csak a cipők mo- noton szortyogása hallatszott. Zomborban mindössze három 6- ral pihenőt engedtekr Éppen csak bekaptuk a koleslevest, kifacsartuk csuromvizes ruhánkat, és Indultunk tovább. Tovább, tovább... Már nem Is élünk talán, hisz az égvilágon semmit sem érzékel az ember. Csak néha-néha tudatosítjuk, hogy még létezünk, hallva talpatlan lábbelink furcsa szortyogését, • kutyák rémült szűkülését a falu- végeken. Csak Ilyenkor jelenik meg előttem a jellegzetes várdomb, tetején a felfordltott asztallal, tövében a koronázótemplom karcsú tornyával; csak ilyenkor röppennek el gondolataim szeretteimhez, járják körül az otthont, 6 vagy-e még, édes szegény otthon, ö, élsz-e még legalább te, drága kicsi Pannlkáml „0, hogyha hinni tudnám... ha volna még!“ Hinni kell: Panni éli Hogyne élne, hisz hallom a hangját: ,,Tedd Ide a kezed. Loll, édes. Érzed? Mozog. Milyeneket rúg, eszem a pici lábát. Tavaszra gyönyörű göndör hajú kislányt szülök neked. Ugye, hamar visszajössz, édesem? Vissza! Vlsz- sza... vissza... vissza...“ Vlsszal Persze hogy vissza. Haza. Hazamegyek! Haza kell jutnom. Mert mit Is kezdene nélkülem szegény Pannl?l „Bolond, ki tőidre rogyván főikéi, és újra lépked... bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog... „Nemi Ö, nem! Nem Igaz! „Van visszatérni otthon... a régi hűs verandán...“ Nem is, kint a kertben, a fák lombja alatt ott áll Panni, a nagy rézüstben forró szilvalek- var fortyog, és ő csendesen ka- vargatja... Szőke haját meg-meg- lebbenti a szél... Tartani kell a lépéstl Nem lehet lemaradni. Ne néz semerre. Csak Pannit lásd, apádat, a keretet, a lovakat. Igen... Igen. Csak rájuk fogok gondolni, csak őket fogom látni... De valahogV gyengülök, rogyadozik a térdem, ja], hiszen nem látok, hiába nyitom a szemem, pedig tudom, hogy nyitom, tudom, hogy lépek... Ö, a nagy szürkeségi „Bajtársak, fogjatok meg, szédülök.“ „Tarts ki, testvér. Megérkez- tiink Bajára." „Ne menj tovább, barátom, elvesztettem a testemet...“ Amikor eszméletre tértem, egy tágas, csupasz padlójú helyiségben találtam magam. Körülöttem emberek hevertek nagy összevisszaságban. KI a puszta padlón, ki rongydarabokon, ki egy ölnyl szénán-szalmén. Néhányuk közül a bajtársaimra Ismertem. — Hol vagyok? Ez volt az első kérdésem. És félelmemben Ide-oda kapkodtam a lejem. Négyen-öten közelebb húzédtak hozzám. — Nyugodj meg, testvér — csUlapftottak —, jó helyen vagy. — De hol? — Köztünk vagy, az a lényeg. — És hogy kerültem Ide? Egy Ideig senki sem felelt. Valami derengett ugyan előttem, de csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy a lucskos úton bukdácsolok, előttem a kert, a vén barackfa alatt Panni. — Hogy kerültem ide? — kérdeztem újra. — Ok... négyen... támogattak — mondta akadozva az egyikük, akit név szerint nem Is Ismertem —, aztán felváltva cipeltek. (Folytatjuk] szerkeffito Ü2»n • .Szabadság“; Írása, aa- nak ellenére, hogy öselnté- nek hat, nem Irodalom, s így semmiképpen se közölhetjük. • „Baki": Egy-egy során, szóíüziósén érződik az olvasottság, de versei többségükben csupán a szokványt, a nagyon soikszor megéne kellet mutatjáik fel. Gyakori a lo.gikad, gondolati értetlenség is; / Halálraítéltek utolsó tusája / Szerelmi játék i stb. Azóta Is azon törjük a fejünket, hogy .kivel „tusakodtak“ vajon a halálraítéltek... Tanuljcm, olvasson. • „Staccato“; „Szerintem „A szerkesztő üzen" rovat az Űj Ifjúság egyik legjobb rovata. Nagyoji sokat segít azoknak a fiataloknak, akik tehetséget éreznek magúkban az íráshoz." — olvashatjuk levelében, s arra kér, szigorúan bíráljuk meg lie- küldöt't írását. Nos, az írás határozottan tóhetségia valil, bár egyelőre még adós marad az ábrázolással, a lálta- tássaJ. Többnyire csak leír, de nem teremti újjá élményét, s így a történet papí- ros-Izüvé sekélyesedik. Gárdonyi tanítja: „Müved csak annyira érték, amennyi benne az éj, az értékes« éj, a- mit még előtted senki meg nem mondott, mert nem tudott. Cj karakter, éj érzés, új látás.,.“ Próbálkozzék újra. • „Easy rider“: Verseivel kellemes meglepetést okozott, bár suta rímei ítt-ott az egész verset szétzilálják (ez elsősorban az „N-nek“ címűre vonatkozik), A „Fekszem az ágyon“ című a jobb, s ezért olvassa el bíztatásként rovatunkban is: / A város kinnrekedt. ! Takarómba burkolózva / tek- szem az ágyon. ' a falon rőt sugarak. / A vér lüktetése fülemben / el nem induló vonat. / —• Várjuk a folytatást. • „Csak egyszer van...“ Egyik versében így ír: ! Miért fáj az, ha az ember szeret, / s öt viszont nem szeretik? / Miért fáj az, ha ' a nap melegítő sugarait / erőszakos kezek hozzád nem engedik? stb. Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy sokat, nagyon sokat kell tamvlnia. Az ön két verse ugyanis semmítmoindö próza csupán. HOGYAN változtassak RAJTA? Hároméves házasok vagyunk, mindketten fiatalok, szeretjük is egymást — mindegyikünk a maga módján —, mégis valami kezd elromlani közöttünk. Pedig a férjem kitűnő ember, a keresetét hazaadja, nem iszik, dolgos, figyelmes. Az egész falu a legboldogabb asz- szonynak tart engem. Tizennyolc éves koromban mentem férjhez. Anyám támogatta férjemnek azt a kíván ságát, hogy mondjak le a tanulásról. Hamar jött a gyerek, s vele az apró civakodások. 0 csak játszik a gyerekkel, nem ért hozzá, kényezteti, inkább hátráltat a munkában, mint segítene őt rendben tartani. Sokszor olajos kézzel beszennyezi a kislány ruháit, saját öltözékének tisztaságára sem ügyel. Sok munkát okoz nekem, és a végtelenségig kiszol gáltatja magát. A gyermekem ellátását természetesnek találom, de hogy egy egészséges fiatalemberre is égy kelljen mindig dolgoznom, hogy semmi másra nem marad erőm, az néha nagyon felidegesít. Én is dolgozó nő vagyak, igaz, nem olyan nehéz fizikai munkát végzek, mint ö. De néha annyira fáradt vagyok, hogy ö- szintén szólva már a házasélethez sincs kedvem, písdig ö a nézeteltéréseket ilyen módon akarja rendezni. Különben a munkáján és a családján kívül semmi sem érdekli ót. Meg.^rtodik, ha néha este a tv t nézem vagy könyvet veszek a kezembe ahelyett, hogy őt szó rakoztatnám. Sokszor akaratom ellenére zsémlies vagyok és apróságokban igazságtalan, mert halmozódik bennem a keserűség. Elő se merek hozakodni titkos vágyammal, hogy mégiscsak tovább tanuljak, hiszen eliliez e férjemnek, az egész életünknek meg kellene változnia. Lehetséges-e az? Hogyan kezdjek hozzá? jelige: Csere.sznyevirág EDDIG fÖL MEGÉRTETTÜK EGYMÁST Tizenkilenc éves vagyok. 1972-ben megismerkedtem egy húszéves fiúval. Kezdetben nagyon jél megértettük egymást, de egyre több hibát talál bennem. Hegy a szüleinek nem nyertem meg a szimpátiáját, az nem nagyon zavar, hiszen nem velük fogok élni, de az ö észrevételei zavarnak. Szeretem a társaságot, és úgy érzem, hogy a középiskola elvégzése után most már hetenként egyszer eljárhatok szórakozni. Ö azonban erről hallani sem akar. Mint minden fiatal lány, módjával én is használok „festéket", de neki ez sem tetszik. Más örülne, hogy a partnere ad magára, nem hanyagolja el a külsejét, de őt ez zavarja. E^ig feltűnő sose vagyok, s magam is a hibáim kiküszöbölésére törekszem. Tudom biztosan, hogy a szülei is tele beszélik a fejét, mert örülnének, ha szakítana velem. Az én szüleim idősebbek, de merem áilftani, hogy modernebbek. Az ilyen apróságokból ugyanis nem cúnálnak problémát. Nem lenézésből mondom, de ba a szövetkezetben dolgoznék, számomra is nevetséges lenne a körömlakk. Arra kérem a kedves olvasókat, hegy gondolkozzanak el a leírtakon. Kicsiségekről van szó, de számomra mégis nagy gondot okoznak. Már több apróságról lemondtam, mart ügy éreztem, hogy nem érdemes ösz- szeveszní vele, elhagyni azt, akit szeretek. De ezzel még semmi sincs elintézve. Ügy érzem, hogy c'ár most is úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Ha engedek -iBki. akkor minden rendben van. De mi lesz később? írjátok meg a véleményeteket. Bizom benne, hogy az okos és értelmes tanácsok helyes útra vezetnek, s megszabadulok nehéz gondjaimtól. jelige; André, je f alme Válasz a CSILLAG jeligére Véleményem szerint a te prohiéraádal szinte lehe- letien megérteni. Leveled elolvasása után minden józanul gondolkodó ember ellenszenvet érez irántad. Fitogtatod a nagy szerelmed, holott e „halálos szerelem" mögött rút emberi tulajdonsúg rejtőzik, amelynek neve: anyagi érdek. Melyik tizenhét éves lánynak nem lenne hízelgő az igazgatóval autózni, aki ráadásul al- halmoz minden széppel és jóval? Nem vetted észre, hogy az „intim kapcsolat“ tulajdonképpen ilyen szánalmasan bonorálódik? Fizetnek neked! Igaz, már te is ráfizettél. Az önzésed azonban határtalan. Nem gondolsz a hőn szeretett férfi gyermekeire? E$ hol van belőled a felelősség, hegy ilyen gáládul akarsz egy gyermeknek életet adni? Nagyon szegényes lehet a gondelatvilágodl Egy asszony, aki lelkiekben gazdagabb, még arra sem tart méltónak, hogy a vetéiytár- sadnak tekintsen. Pedig te „buta" jelzővel illeted! Szerintem ez a jelző inkább rád illik, s még hozzátenném, hogy szűk látókörű, korlátolt és konok is vagy. Próbálj reálisan goodolkodiiíl Képzeld el, hogy a „ma még korához képest elég jóképű férfi“ milyen lesz tíz év múlva. Te akkor huszonhét éves ragyogó nő leszel, a férfi pedig kopasz öregember, akinek a „kényes Ízlését“ mát kielégfti egy jó vacsora is. A te korodban megfontolandó még a nemi kapcsolat is. Helyette bizony rád férne egy kis művelődés, hogy kiszabadulj szűk korlátáid közül, mert Így nagyon nehezen találod majd meg a helyed a szocialista társadalom- ben. Jelige; 17 éves Arid
