Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-28 / 5. szám

Pauel és Lenka gyalogosan ballagnak hazafelé. Lenka elkeseredve lép­ked, majdnem elgyürja egy autó. A sofőr legorombítja, aztán felveszi 6- ket. Elmellózik Eriket — Markéta hátul ül a motorosok közrefogták őket, nem engedik szabadulni. Pavelnak rettentő lelkiismeret-furdalása van, amiért nem sietett barátja segítségére. De Lenka tudja, hogy inkább Markétát félti... A motorosok végül is nagylelkűen szabaddá teszik Erik előtt az utat, egyiküknek sem esett semmi bántódá sa. X. Most végre kimondta. Már letUhe- tek, gondolta Lenka — a ]ó ég tud­ja, miért éppen a leülés Jutott eszé­be —, vége. Mindeddig a pillanatig valami reménysugár csillant fel oly­kor a reménytelenségében, még min­dig volt lehetőség rá — bár talán csak oktalanul ámította magát —, hogy jóra fordul minden. De most, szemtől szembe kerülve Pavel lep­lezetlen szenvedélyével, most már tudta, hányadán áll. Tudta, hogy itt a vég. Megnevezték. Markéta nevé­vel. A féltékenységgel. A szépség diadalával a csúnyaság ellenében. Te­hetetlen kétségbeesés zúdult rá min­denfelől, szorította, megsemmisítette, megfosztotta utolsó csepp erejétől is. — Ne félj! Markétának egész blz- i tosan semmi baja sem esik. — Bocsáss meg — suttogta Pavel olyan halkan, hogy Lenka azt sem tudta biztosan, bocsánatot kért-e. De ez már nem volt fontos. — Egészen romantikus itt nálatok — mondta Erik, és letelepedett a fü­ves domb tetején. Alattuk, a völgy­ben csendesen, mozdulatlanul feküdt az esti város, csak a fények időn­kénti villanása árulkodott az életről. — Ml az ott hátul, a torony mögött? — Hol? — Látod a Kassziopeiát? Alatta. Markéta megfogta a fiú kinyújtott kezét, magához húzta, és belecsókolt a tenyerébe. — Te valóban nem féltél? Egy cseppet sem? — Persze hogy féltem. Nem kell mindennek bedőlni. — Nagyszerű voltál! — A lányok ostobák... Markéta felnevetett, mintha a leg­szebb bőkot hallotta volna. — Nem kellene az út előtt harap­nod valamit? — Benzinre is alig van pénzem. — Nálunk senki sincs otthon... Csi­nálok rántottét. — Mikor jönnek haza? ' — Csak holnap. Morvába mentek. Erik elhallgatott, mintha mérlegel­né, elfogadja-e ezt a szerinte egé­szen egyértelmű ajánlatot. Markéta az ujjaival játszott, próbálgatta, mennyire hajlékonyak, számolgatta, megvan-e mind a tíz, a torony fölött az égbolton elsuhant egy hullócsil­lag. — Gyere! — Erik felállt, felhúzta Markétát, és hosszan megcsókolta. A lány ezúttal nem védekezett. Csak elsuttogta a nevét. Éppolyan elérzé­kenyülve, mint a pataknál Pavel ne­vét. De Erik ezt nem tudta. Talán már Markéta sem. Még néhányszor megcsókolta. — Már nem nedve«? á lány felkacagott. ■— Tudod, mire gondolok? Hogy te vagy a legnagyszerűbb fiú a világon. — Azt nem tudhatod. Nem ismersz a világon minden fiút. — És úgy nézett a lányra, hogy az — legaláb­bis ebben a pillanatban — szentül hitt a fiú tökéletességében. Pavel hazáig kísérte Lenkát, né­mán, csendesen. A vihar másfelé zú­gott. Űk már maguk mögött hagy­ták. — Menj már, mert nem jutsz haza — mondta Lenka, de nem volt hoz­zá ereje, hogy kinyissa a kaput, s aztán megint becsapja maga mögött. Pavel bólintott. De neki sem volt ereje kimondani a végső szót. — Ott az országúton... tényleg csak az autót akartad megállítani? — kérdezte tétován. — Hát mit gondoltál? — A Hú bólintott. — Akkor én megyek. — Eltalálsz az állomásra? — Megpróbálom az országúton a te módszereddel. Valóban semmi «em volt, amit még mondhattak volna egymásnak. Erezte, hogy a zsibbadtság, mely az utolsó pillanatokban védelmezte, rohamosan eltűnik. Ha Pavel azon­nal el nem megy, elbögl magát. De miért emlékezzen rá — mindenek te­tejébe — agyonbőgve?! Elmosolyodott. — Szia. Szedd a lábad! Ráadásul még oldalba is bökte, mintha barátok volnának, akik pár órára búcsúznak, és biztosra veszik, hogy holnap látják egymást. De ők már soha többé nem látják egymást. A kertajtó becsapódott. A ház bejáratához vezető betonös­vényen csak egy pár láb kopogott. Magányos pár láb. NEM! Ez így nem végződhetik, kiáltotta benne minden, fordulj meg, és hívd vissza. Mondd meg neki, hogy szereted — lehet, hogy nem tudja. Tedd meg, ez az utolsó lehetősé­ged. Bedugta a kulcsot a zárba, és el­fordította. Tudta, hogy a fiú még ott áll, és hirtelen — egyetlen pillanat­ra — meghallotta, hogy hívja. De a hanggal együtt elérkezett a bizonyos­ság is, hogy mindez csak káprázat. ifák susogása, éjjeli madarak rikolto- zása. Pavel nem hívta. Megvárta, hogy Lenka mögött be­csukódjon az ajtó, s azonnal elment. Szinte egy pillanat alatt eltűnt a lány látószögéből. Lenka lecsúszott a földre, a hideg köre. Minden meg­békélése elszállt, Pavellal együtt tá­vozott, rábizonyítva a hazugságot ar­ra a gondolatára, hogy a remény hiánya nyugalmat ad. — Nem bírom ki, meg akarok hal­ni — suttogta, és ismét sírásban tört ki. Ezen a napon harmadszor. — Gyorsabban... még gyorsabban — kiáltotta Markéta lelkesedve, és E- rik hátához simult. A robogó megugrott, és veszedel­mesen megingott. — Rendesen kapaszkodj! Erik kénytelen-kelletlen lassított, mert beértek a városba., — Mindjárt ott leszünk. — Most merre? — Mindig Prága felé, a városból kivezető úton. Keresztülhaladtak néhány útke­reszteződésen — a forgalom már csökkent —, s kiértek egy széles út­ra, melyet magas, neonlámpás oszlo­pok szegélyeztek. — Az üt végén jobbra. Majd fi­gyelmeztetlek. Mielőtt azonban az elágazáshoz ér­tek, előttük egy magas fiú alakja tűnt fel. Megadóan lépkedett Prága felé. Erik megállt. — Ugye, ez Pavel? — suttogta Markéta, mintha Pavel ekkora távol­ságból is meghallhatná. — Fordulj meg, tudom, merre lehet kerülni. Talán Markéta buzgósága okozta, ahogy nyomban talált megoldást, ta­lán mindenképpen így történt volna. — Szállj le! — parancsolta Erik. Markéta semmit sem értett, de E­rik hangja olyan határozottan csen­gett, hogy szót fogadott. — Gyalog megyünk? Erik nem válaszolt. Rá sem pil­lantott — talán attól való félelmé­ben, hogy egy pillantás megmásít­hatná elhatározását —, betette a se­bességet, és elrobogott. Túl gyorsan hajtott ahhoz a néhány méterhez ké­pest, amit meg kellett tennie, s Pa­vel előtt hirtelen fékezett. Az csak ment tovább, mintha nem látná. — Ülj fel! — szólt rá Erik. Egymásra néztek, keményen, el­szántan, aztán hirtelen mind a ket­ten raegszégyenülten elmosolyodtak. — Ökrök vagyunk — mondta Erik. Pavel semmit sem mondott. Felült arra a helyre, amelyik nem sokkal előbb a fehér ruhás lányé volt, s el­indultak. Markéta az út szélén állt, a távo­lodó fényt bámulta. Erik iránt érzett haragja lassan el­párolgott. Semmit sem értett, de azt gondol­ta, hogy ennek valószínűleg így kel­lett lennie, ★ Lenka belépett a szobába. Mennyi zokogáshoz való jogot féltékenyen reménnyel feküdt le tegnap! Elkép­zelni sem bírta, hogy ma remények nélkül térjen aludni. Nem is töreke­dett ilyesmire. Agya tiszta volt, de testében Ideges remegés vibrált. Hát bekövetkezett, gondolta. De nem tud­ta, hogy mi. Csak azt érezte, hogy amit csinál, utoljára csinálja. Óvatosan, hogy a kilincs ne kat­tanjon, betette az ajtót, és körülné­zett a helyiségben. A kertre nyíló ablak nyitva állt, beszűrődött ai es­ti kert alig hallható susogása, ami­be valami sírásféle vegyült. Lenkán Ingerültség futott végig. A zokogáshoz való jogot féltékenyen kizárólag a maga számára akarta fenntartani. Felkapcsolta a villanyt. Irena az ágyon feküdt, arcát bele­temette a párnába, és sírt. — Ml történt? 1 A kék, gombos szvetter a sarok­ban hevert, s minden arról árulko­dott, hogy Irena az ajtótól az ágyig megtett úton dobálta le magáról a ruhát. Lenka ingerültsége fokozódott, mihelyt eszébe jutott a rikító sálas férfi meg a nővére ragyogó arca. — Hallod? Ml történt veled? Megrázta Irenát. — Hagyj! — Mi van? — Hagyj békén! Meg akarok hal­ni! — Irena zokogott, alig lehetett érteni a szavalt. — Meghalni, meg akarok halni... Lenka megdermedt. — Én akarok meghalnll De Irena nem hallotta, öklével verte a párnát, s Lenka egy pilla­natra meglátta dagadt arcát, vörös szemét. — Utálatos a világ, nem akarok... hagyj engem, legyen inkább vége, nem bírok élni... Lenka leült az ágyra, megslmogat- ta Irena haját. — Irenka, ugyan már... meglátod, minden rendbe jön — mondta hal­kan, mintegy önmagának. — Az csak ügy látszik, hogy az ember nem tud­ja elviselni... Holnap már valamivel jobb lesz... holnapután megint va­lamivel jobb... Nem értette, honnan szedte eze­ket a szavakat. Hiszen neki több oka van a kétségbeesésre, mint Irenának. Senkinek sincs több oka, mint ne­ki. — Semmi sem lesz jobb! Soha! — kiáltotta Irena. — De jobb lesz. — Nem lesz. Nem akarom. — De lesz. Éppen ez az. Minden elmúlik. Hirtelen rádöbbent, hogy amit mond, igaz, és rettentően sajnálta. Minden elmúlik... Ez azt jelenti —, hogy a szép is elmúlik. De a rossz is. Az ölébe vonta Irena fejét, és si­mogatta, mintha a nővére volna a kicsi, aki megnyugtatásra szorul. — Mondd ezt a varázsigét: boldog vagyok, boldog vagyok; boldog va­gyok... — Mag akarok halni — zokogta Irena, de már csendesebben. — Irenka, próbáld meg... a kedve­mért... kérlek.., Voil't hangjában valami, ami Iré­nét meghökkentette. Felemelte a fe­jét, belenézett Lenka feldúlt arcába, — Hogy van? — Boldog vagyok... Lenkának kibuggyant a könnye. — Boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok — Ismételgette szófo- gadóan Irena. — Már jobb? — kérdezte Lenka. Hősiesen mosolygott, beleharapott az ajkába, de a könnye tovább csör­gött. — Boldog vagy, te bolond! — Ire­na magához húzta, és megcsókolta. — Te vagy boldog! Átölelték egymást, s könnyeik kö­zött nevetni kezdtek. — Boldogok vagyunk, boldogok vagyunk, boldogok vagyunk... Vége • „Olga“: „Szeretném ki­fejezni köszönetemet azért, hogy az 0] Ifjúság hasáb­jain rendszeresen megjele­nik „A szerkesztő üzen“ cí­mű rovat.“ — írja levelé­ben, és szigorú bírálatot kér verseiről. Ha mással nem is, a szigorúságunkkal eddig mindenki meg volt e- légedve. Az ön verseinek legfőbb hibája, hogy nincs bennük belső tartás, szsét- hullnak, szétfolynak, csak a felszín mindenki által látha­tó jegyeit mutatják fel, vagyis hiányzik belőlük a sajátos, az egyedi és az e- gyénl. Nézzünk néhány sor­nyi példát: / Morajló ren­geteg, / tátongó mélység, / gúnyos árnyjátáka / hullára- kílnnyat fakaszt. / Ez bi­zony versnek még kevés. Elsősorban a MIT? és HO­GYAN!? kell végiggondol­nia. • „Rakéta“: A versei, sajnos, még nem rakéták, csupán döcögő szekerek. „Szeretni ki^H“ című versé­ben így ír: / szeretni kell / nagyon szeretni őt / ha szeme kékjét / mohé vá­gyak / tüzel színezik élénk­re / s az. éj sötét lebenye (nem lebernyege? — a szerk megj.) borul ránk /' s vigyáz csókjainkra / ha eggyé forr a szánk... / stb. Versében, sajnos, semmi új­jal nem találkoztunk. A sok­szor elmondott szavak unal­mas Ismételgetése csupán. A költészet a „világ“ újra­fogalmazásával kezdődik. A már sokszor elmondottat újra csak akkor érdemes újra elmondani, ha új, e- gyedl jegyekkel tudjuk azt felruházni. Másképp nem érdemes. • „Ébredés“; Versein ér­ződik nérúi „előrelépés“, bár gondolati felépltettsé- gük még mindig eléggé za­varos, kapkodó. Több fe­gyelmet és figyelmet. Elő­ször azt kell tisztáznia, hogy mit is akar mondani a „világnak“. • „Varjú“: Van egy ma­gyar közmondás: „Sokat a- kar a szarka...“ A hegyes könyök nem lehet jogalap... • „Tisztaság“: Több ver­set várunk. Rövidesen be­mutatjuk lapunkban. SZERETTEM, DE MINDENNEK VÉGE Huszonegy éves lány vagyok. A falumtél huszonkét kilométerre dolgozom egy élelmiszerüzletben. Évekkel ezelőtt, amikor iskolába jártam, megismerkedtem egy csinos, fiatal kalauzzal. Megszerettük egymást, és e- gyUtt jártunk. A szüleimnek is tetszett. Másfél év után más kislánnyal kezdett járni, így szétváltunk. A szü leim nem tudtak a szakításunkról, ezért nagyon cső dálkoztak, hogy amikor katonának ment, nem jött et búcsúzni. Két évig egyetlen sort sem írt, s én rengete get keseregtem. Egyik barátnőm, akivel együtt dolgo zom, meghívott hozzájuk táncmulatságra. Megismer kedtem ott egy fiúval. A bál után kezdett velem járni. Megszerettük egymást. Sajnos, a szüleimnek nem tet­szik, mert hosszú a haja. Megtiltották a kapcsolatun­kat, de ő továbbra is jár hozzánk. Boldog vagyok vele, és nem érdekel senki más. A probléma az, hogy írt a régi udvarlóm is, és bocsánatot kért. A szüleim azt szeretnék, ha kibékülnénk. Nekem azonban már nem kell. Hallgassak a szüléimre, és fogadjam mégis vissza? írjátok meg a véleményeteket! T. Izabella KÉT EVVEL IDŐSEBB Húsz éves vagyok, jelenleg a katonai szolgálatomat teljesítem. Eddig még nem voltam szerelmes. A szabad­ságom alatt megismerkedtem egy nálam két évvel idő­sebb lánnyal. Szinte naponta találkoztunk, és nagyon megkedveltük egymást. Azóta is szorgalmasan levele­zünk, s ha hazalátogatok, nagyon örülünk egymásnak. Amikor a szüleimnek elárultam a kapcso'Iatunkat, kép­telenek voltak megérteni, hegy nálatn idősebb lányt szeretek. A lány szülei nem ellenzik a kapcsolatunkat, én azonban képtelen vagyok neki megmondani, hogy a szüleim ellene vannak. Félek, hogy elhagy. Nem sze­retnék a szüleimmel összeveszni, de a lányt se akarom elveszíteni. Mit tegyek? Jelige: Mindeiniklnek van egy álma HOL HIBAZTAM? Életem legnagyobb csalódását éltem át. Mindössze tizennyolc éves vagyok. Az üzletben, ahol dolgozom, megismertem egy fiút. Együtt kezdtünk járni, és én na­gyon örültem neki, mert már régen szerettem. Egy­szer, amikor moziban voltunk, nagyon szótlan volt. Megkérdeztem, hogy ml bántja. Elmondta, hogy megis­merkedett egy kislánnyal, és úgy döntött, hogy kettőnk közül őt választja. Akkor képtelen voltam bármit is mondani, de levélben megírtam neki, mit érzek iránta. Rosszul tettem? Egy hétig nem jelentkezett, de aztán ismét felkeresett, és én úgy éreztem, hogy ismét az enyém. Az övé lettem, mert szerettem, és úgy éreztem, hogy ő Is szeret. Bíztam benne, pedig nem lett volna szabad. Később ugyanis meghívót kapott egy eljegy­zésre, ahová a lány is hivatalos volt. Kértem őt, hogy ne menjen el, mert féltem, hogy kibékülnek. Aggodal­mam nem volt alaptalan. Kibékültek, s ezt a legna- gyon örültem neki, mert már régen szerettem. Egy- a^ta sokat sírok. Kérem az Oj Ifjúság olvasóit, írják meg, hogy hol hibáztam? Vagy tatán nem is én vagyok hibás? Nagyon érdekelnének a józan vélemények. Jelige: Erzsi Válasz a HIÁNYZÓ NAPFÉNY jeligéjű levélre Leírtad, hogy apád hibájából milyen az életetek oda­haza. Írod azt is, hogy a vőlegényed természete hason­ló az apádéhoz. Egy éve vagy a menyasszonya, ezalatt alaposan megismerted. Szerintem igazad van, hogy nem akarsz a felesége tenni. Még nem vagy a felesége, és máris fojtogatott. Hát még milyen brutális lesz, ha a felesége leszel? Gondolj az ap^ra, aki mellett pokol az életetek. Ilyen életet akarsz magadnak is? Tanul­hattál volna az édesanyád életéből. Hiába szép és csi­nos a vőlegény, hiába készül el tavaszra a háza, ha nem leszel mellette boldog. Én a te helyedben más fiút keresnék. Olyat, akinek nincsenek dühkitörései. jelige: Napfény kell a virágnak Válasz a SZERELMI GOND jeligéjű levélre , Szerintem akkor választasz helyesen, ha az első sze­relmedhez térsz vissza. írod, hogy évekkel ezelőtt meg­ismertél egy lányt, leveleztetek, de a kislánynak a nagynénje megtiltotta, hogy veled kapcsolatban legyen. Azóta megismertél egy másik nőt, aki egyszer már férjnél volt. Most, hogy a kislány nagykorú lett és füg­getlen a nagynénjétől, aki nevelte, ismét jelentkezett, és te nem tudod, hogy kit válassz. A kislányt a nagynén­je máshoz akarta kényszeríteni, de ő hozzád ragaszko­dik, képes elhagyni a nevelöszUleit Ebből láthatod, hogy téged szeret. Azt hiszem, magad is eldöntőd majd, hogy kivel leszel boldogabb; gyón örOultem neki, mert már régen szeiettem. Egy-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents