Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-21 / 4. szám

9

„OSSZ SZÉT MAGADBÓL

GYllCSÖ ISTVÁN VERSEI

ZÖLDBŐL PIROSBA

Leigtovább hű a cserfa lombja, érik zdldbűl veres-pirosba, ászt dérrel sem hun az ágrál,

Így vall hűséges önmagáréi.

Hozzád én mindig hű maradtam, csékod én soha nem tagadtam, ha kérdeztek, én így feleltem; cserfaág-szlved megszerettem.

Cserfaág voltál, lombod voltam, vagyok érett, veres-pirosban, lä már csak arra vár, hogy a dér számon kérje télé, mennyit ér.

A Sajó-völgy Ü7enete

Láttad-e mér a Krasznahorke várát? az Aranyasztalt itt Szomolnok tdliitt? ahonnan ha nézed Rozsnyó határát, mikor a szél reggel veri a ködöt: mily apró nyájakra bomlik a felhő a Sajé-Tölgyet érző hegyek csúcsain!

Ez a hazád. — gondolsz-e rá merengő, ábrándos szívvel, ha szemed- áttekint e tájon, hol konok vaskövek várják alant, mikor jön a feszítő erő, hogy bontsa a mélység vélt, örök álmát: s hallod-e, hogy feMr a születő kő?

— Láttad-e már, hogyan rozsdáink a fény a tájnak, világnak megpörkölt egén?

KOMAROMI IDILL

— M. M. barátomnak' —

Ha este van, csillagok köszönnek Jó munkát a párzó szerelemnek. Reggelre kelve a Nap mosolyog, mert nem kezdődik, tart még a dolog.

Kakas rikolt a Ráckert kőfalán: nem rég még tyúk lapult alatta tán — Nagyot rikolt, lent két férce kotyog; ,Jloty, koty, fó lehet az a tyúk-dologi’

A lustákat a kakas költi fel —

S tt férce-lányok, nektek mit felel, ha kérditek, az a nap-legény, aki ott ragyog szívetek egén?

S a fák, a ráckerti orgonák, szórfák a választ, fehéret. Illát:

0, ne félfetek férce-leányok, a szerelem himport hint reálok.

MINDENT...“

EMLÉK

Holt vizeken zöld békanyál, az ősz halottról muzsikál.

Holt vizek partján tavasz voll, érett, szép narancs volt a hold, fő naracsízü volt a szád: egy bokron hintázott ruhád.

Két melled harmat-csoda volt — érett, szép narancs volt a hold.

A régen szagos tó fölött a tát most ködbe öltözött.

Hol vagy pisztráng-szemű halam? pacslrtás-szívü madarami — Dérlepte szemptllám mOgtll nézem, a tö jéggé kOvűl.

A HATVANADIK ÉV KÜSZÖBÉN

Birkózik, kötődik lombja a fának, bto a tússélak hegyén nyár dalol, dörmög az ősz, csörög, morog magának: késik a dér, hej, késik valaholl

Birkőzik, kötődik kedvünk az őszben, ami fényt gyűjtöttünk, az melegít,

De mér a gyanú Itt motoz a szélben, a dér figyésza vádol, nem segít.

Kutjiik magánkat: milyen ragaszkodás! S új rügyet őriz az önvédelem, mert üresjárat minden nkoskodás: hull a régi, s helyette új terem.

Lehull a félelem lombja is, lehull, friss szavak fakadnak nyelvünk tövén, és a szú értéke bíborra bernnl, aranyértékra minden költemény.

JAKDB OBLOMOVSZKF:

A

szalmaözvegy

A feleségem gyengéden megcsókolt, majd így szőít:

— Szervusz, drágám, astán ne szomorkodf, vigyázz magadra, a víz.- és a gázcsapot nyitva ne fe- leftsd, festsd ki az ebédlőt, öntözd meg a virágokat, fejezd be azokat a novellákat, és minden este hívjál fel telefononi — azzal beszállt a kocsiba és elviharzott.

Hatalmas kő esett le a szívemről.

EUrgén-frissen a legközelebbi pádhoz indultam, és úgy Ültem le rá, ahogy csak azok az emberek tudnak leíüm, akikre két hét gondtalan életének beláthatatlan távlata vár.

És most, gondoltam, most történni kéne valaminek. Valami izgalmas kalandnak, mert, mint a- hogy ismert, a jó kezdet, fél siker. Hogy csak egy példát mondjak. A járdához most Ide suhanhatna egy ragyogó kocsi. A kocsiban pedig egy fantasztikus szőke, fantasztikus hosszú lábú és fantasztikusan, hogy is mondjam csak, kék szemű lány ülne. Szóval egy elsőosztályú szexbomba. Kihajolna az ablakon, s rám függesztve azúr tavacskáit, fátyolos alt hangon így szólna hozzám:

— Mondja, kérem, nem maga véletlenül az a híres író, Ernest Himihumivaj?

— De igen, véletlenül én vagyok — felelném elegáns füstfelhőt fújva ki.

— 0, mester, micsoda öröm — mondaná repesve —, nem akar beülni hozzám?

— Attól függ, hová akar elvinni? — kérdezném.

— ö, akár a világ végére isi — kiáltana fél. En meg — talán még be is ülnék hozzá...

Álmodozásomból autó tülkölése riasztott jel. A járdaszegélynél egy gyönyörű fényes kocsi állt, s az ablakából egy fantasztikus, aranyhajú, hosszú lábú és... és kék szemű szexbomba hajolt ki.

— Mondja, kérem — szólalt meg fátyolos alt hangon. — Nem Ernest Himihumivaj ön? Az író?

— De igen, véletlenül az vagyok — mondtam hirtelen cigarettára gyújtva.

— 0, mennyire örülökl — kiáltott fel, hangjában boldog izgalommal. — Akkor jöjjön, üljön be mellém.

— És hová akar vinni? — kérdeztem mutáló hangon.

— Csak ide a közeibe — felélte. — A felesége ugyanis néhány pillanattal ezelőtt karambolozott, és most nem tudja, hogy mit tegyen. Engem kért meg, hogy önt... no, jöjjön!

Hát mit tehettem — beültem mellé.

—tö— fordítása

H

ideg és kietlen a félhomályos, ablaktalan helyiség, amelyet „háznak“ neveznek, s amely egyidejűleg konyhája Is meg ebédlője Is, éléskamrája is meg hálószobája Is a család idős tagjainak. A tűzhelyben több a hamu, mint láng. A téli délután gyenge világossága fe- liUröl, a fűstölölyukon át szűrődik alá. Nem tudni pontosan, milyen Idő van. Valami fagyos, egyenletes, sötét örökkévalóság uralkodik. Ogy rémlik, nincs is élőlény a közelben. Pedig Itt ül nagyapa és nagyanya, Vitomír és jevda, a helyiség homályos sarkába húzódva, úgy, hogy észre se lehet venni őket, mfg valamelyikük meg nem mozdul vagy meg nem szólal. Menyeik a gyerekekkel a szobákban vannak. Mindkét fiuk az erdőkben; valami fát hoznak onnan mielőtt leesne a nagy hó.

jevda beteg. Már két éve, hogy „elromlott“, és úgyszólván állandóan fekszik, ha meg rövid időre fel is kel, ügy vonszolja magát, mint akit összevertek. Vltomlr jól érzi magát az év többi részében, és megnézi a munkát a flalvií együtt, meg lekocog Vléegradra 'Is a lován, amikor azonban beköszöntenek a nyirkos téli hónapok, ö is mozdulatlanul ül a tűzhely mellett. („A szívem egészséges, de a lábaim nem bírják“.)

Harminc egynéhány évet éltek le egyszerűen, majd nem jól Is, mint ahogyan itt a Díkavén szoktak élni az emberek. Nyolc gyermeket nemzettek. Három meghalt. Két nős fiuk itt él velük. A lányok a környékbeli falvakba mentek férjhez. Vannak már férjhezmenendö és nősülendő u- nokálk Is. Minden Ilyen egyszerű náluk. De az utóbbi időben, amióta az asszony „nem jő“, a természete Is megváltozott. Tavasztól őszig, míg szép az idő, Vitomír meg ö alig találkoznak, és még kevesebbszer váltanak szót. Télen azonban, amikor így a házhoz kötve magukra maradnak, úgy hallgatnak, mint két idegen. Ha pedig mégis megtörténik, hogy megszólalnak, úgy gyötrik egymást, mint két magatehetetlen, de kibékíthetetlen ellenfél.

Hosszúk a hallgatások, fagyosak és teljesek, ha meg félbeszakadnak, ez valahonnan hírtelenül és természet ellenesen történik. Először az asz- szony jajdul, majd sóhajt fel tompán, de feltűnően, mintegy kihívóan:

— Eh... eh!

Miután ez néhányszor megismétlő dlk, megmozdul a férfi a félhomályos zugban, matatni kezd a pipája körül, és mellékesen odaveti:

— Megint baj van veled.

— Nincs — feleli az asszony halkan és bizonytalanul, mintha csak á- sított volna.

— Hogyhogy nincs? Egészen kinyílt a csipád, és csak sistereg, fortyog belőled a méreg.

Csend, mely feneketlennek. Idő, megy végtelennek tűnik. Nesztelenül és látható mozdulat nélkül Vitomír rágyújt a pipára, amely nem parázslik. A füst nem látszik, a dohány- szag nem érződik.

— Eh — mondja az asszony —, eh!

— Ügy... ügyi

/ro Amit

PPr

Nem nézik és nem látják, alig hallják egymást, és mégis mindketten tudják és megértik, mi minden rejlik e súlyosan megcsonkított szótagokban, amelyekkel egymást célozgatják.

Hosszú szünet után, de mintha folytatná a beszélgetést, az asszony bizonytalanul mond valamit, a „szép halált“ említve.

A pipaszáron át, teljesen magának az ember fagyos gyúnnyal dünnyögi:

— Ej a halál. Nem könnyű bizony meghalni, meg kell előbb kínlódni.

Isten, hogy száz évet élj, vagy még többet, és úgy megöregedj, mint senki a tieid közül. Vénülj meg úgy, hogy a verebek a kenyeret a kezedből csipegessék, és te ne tudj véde- keznil Na testvér, élj túli

De Vitomír nem Is hallgatja a szavalt, ezeket nem Is előszűr hallja, s mindegyiket egy általános fogalomba sorolja: asszony! sopánkodás. Még jobban elörehajol a széken:

— Legalább egy esztendőveM

— És ha úgy is lesz, mivel leszel jobb nálam?

Kiszeltca Éva Illusztrációja

Ha pedig már meghalésra adtad a fejed, hát hal] meg minél előbb, hogy Özvegy maradjak, amíg még úgy ahogy jó erőben vagyok, ne pedig vénségemre, amikor már egészen el- gyengülök, s egy' asszonynak sem kellek már. /

Jevda, aki egyébként egész éven át menyeivel és fiaival beszélgetve folyton kimerültségre panaszkodik, és közeli halálát jósolgatja, egyszerre megmakacsolja magát, de azért csendesen és mintegy mellékesen odaveti:

— Sehol nincs megírva, ki marad özvegy, és ki kit fog túlélni.

— Ah, meg van írva, hogyne tenne — mondja Vitomír, ugyanolyan nyugodtan, egy kissé előrehajolva a faszákén. — Mégpedig így van megírva; bármennyit is élsz még, én túléllek. Akár egy évvel Isi

— Élj túl, ha ennyire mohó vagy az életre. Él] túl, testvéri Adja az

— Ha. leszek én, még mennyire leszek 1 Hanem neked az Ilyesmi semmit sem érne. Minek neked az élet? És minek élnél te túl engem?

— Tudom én, minek. Csak a ma- gasságos úristen adna egy hetet. Csak egyszer lenne nálam a pénz.

— Hát azt nem fogod megérni. Nem asszony zsebébe való a pénz. Ezt Isten sem akarja. Ez tudnivaló.

A beszélgetés félbeszakad. A levegőben azonban tovább lebeg az ab- bamardt civakodás utolsó szava, és az asszonynak sikerül elcsípnie:

— Mi az, hogy tudnivaló? Tudnivaló itt a Díkavén.

— Igen, így van. Ez Itt Dlkave, nem pedig a te Djurovlcld, ahol minden megtörténhet, még az is, hogy a pénz az asszonyoknál van.

Csend. Sóhaj.

— Eeeh, az én kedves DJurovlcím. Az én szép falum.

— Szép Is ám a falutok. Nincs Is olyan a világon.

— Igen, szép ts meg emberséges Is.

— Hogyne lenne emberséges. Nálatok a csendőrkaszárnya a falu közepén van, és a csendőrök folyton ki-be járkálnak a házakba, és gondolkodni meg emberségre tanítanak benneteket. Ezért is történik meg nálatok, hogy a disznók makkot túrva az erdőn megfojtott fettyúgyereket ásnak ki.

— Sohasem láttam én zsandárt az apám búzában, jézus MáriámI Itt pedig, a harmincnégy esztendő alatt láttam is meg hallottam Is mindenfélét, amit sehol sem hallani, sem látni nem lehet; mindent láttál-hal- lottál, de Jőt, azt nem.

— Nono, nem volt éppen roesz a sorsod itt, ezen a Díkavén. Nálunk Is volt enni-lnnlvalö, nálunk Is volt nő- taszö, tánc. Hanem elmúlt az idő fölötted, és elfelejtetted.

— Nincs telketek — mondja az asszony, minden szót külön tagolva.

— Minek nekünk a lőlek? Ha meg éppen szükségünk van rá, hát bármikor lemehetünk Djuroviclbe kölcsönkérni egy keveset.

— Semmit sem segítene az rajtatok, mert ez a fűszál nem gyökerezik meg, és nem hajt ki ezen a meredeken.

Vltomlr nem felel. Eddig n«n szóltak egyenesen és közvetlenül egymáshoz, hanem valahogyan furcsán és kerülő úton, mintha közvetítő és tolmács útján beszélnének: mindegyikük lassan és érthetően kimondja a mandanivalöját, aztán csendben várja, mit fog válaszolni a másik a helyiség tulsö teléből a takarója alól, mint valami lesállásböl. Ezért ilyen kísértetiesen higgadt, hideg és lassú a clvakodásuk, ezért emelkedik és esik egészen váratlanul, függetlenül a beszélgetés tárgyától. Most egyszerre megakadt, mégpedig teljesen és reménytelenül, mint egy elromlott gépezet. Az egyik és a másik oldalon Is marad csak a gondolat a távoli végeláthatatlan tavaszra, amikor minden Jobb lesz és másmilyen, amikor Jevda legalább a házat körüljárja, Vltomlr pedig megint talpra áll, és szabadon az emberek közé megy a munkája, pálinka vagy beszélgetés végett, amikor senkinek eszébe sé jut a veszekedés, és nem tolulnak ilyen szavak a szájukra.

Csend, amelyet egyik sem bont meg, mintha arra várnának, törté- nlk-e Valami, jelentkezlk-e valahonnan. De semmi sem történik, és senki sincs, aki Jelentkezzék. Az idő málhatalannak tűnlk.s a hallgatás életfogytiglaninak. És aztán megint két hang próbál felemelkedni csak egy pillanatra.

— Eh -— mondja az asszony —. ehl

— Ogy... ügyi

Nyilván mindketten folytatni szeretnék a civódást, de ezekben az elharapott szótagokban nincs méghozzá áz erő, éS visszhartgrá nem találván, elvesznek, lehullanak, kihunynak a csendben, amely rosszabb és súlyosabb mindennél.

Hornyík György fordítása