Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-14 / 3. szám
^VA I (Az előző rész tartalma) A fiatalok a búcsúban kószálnak. A céllövóbódé előtt Markéta kitalál- fa, hogy neki rózsa kell. Pavel készséggel teljesítené a kívánságát, de valahányszor céloz, a rózsa lehull, mielőtt ő elhúzná a ravaszt. A fekete bőrkabátos magas fiatalember a gáláns lovag, egy kisfiúval oda Is küldi Markétának a csokrot. Közben egészen besötétedett. Végigmentek a búcsún, ki a faluból. Hirtelen dübörgést hallottak, reflektorok vakító fénye tűnt fel az országúton. A búcsúbeli legények közeledtek fenyegetően motorkerékpáron, egyikük kinyújtotta Markéta felé a kezét, mintha magához akarná ragadni, aztán a motorosok olyan hirtelen eltűntek, mint a- milyen hirtelen felbukkantak. VIII. Pavel köhlntett, mintha mondani készülne valamit. — Nem akarnak azok verekedni — előzte meg gyorsan Lenka. — Csak unatkoznak. A motorbúgás Ismét közeledett, és megszabadította Pavelt attól, hogy válaszoljon. Lenka félig lehunyta a szemét. Valahogy elviselhetetlennek ta lálta, hogy a fényszórók kiszakították a sötétségből a tá) egy-egy da rabját. — Ahol egyszer egy lány megjele nik, ott megvan a baji — sóhajtotta Erik. — A bajt ti magatok csináljátok! — vágott vissza Markéta. — De boldog vagy, ha nyüzsögnek körülötted a fiúk. — Nekem az mindegy. — Teljesen mindegy? Az igazat mondd! — Hát... egy kicsit jó... — És ha csúnya volnál? Képzeld el, hogy csúnya vagy! — Hogyan képzeljem el? — Szóval tudod, hogy szép vagy. — Dehogyis... csak... — Markéta meghökkent. — Szerinted nem vagyok? — De Igen, az vagy, nagyon szép vagy. — Erik közelebb lépétt hozzá, és megslmltotta az arcát. — Mit érzel? — Mit kellene éreznem? — Kellemes? — Mindenkinek kellemes, ha valaki simogatja — és tréfásan ellökte a fiút. — Valaki? Neked akárki simogatá- sa egyformán kellemes? — Véletlenül nem az állami statisztikai hivatal alkalmazottja vagy? Erik a mondat közepén megcsókolta. Markéta kitépte magát a karjából. — Ez is kellemes volt? — Nemi — Miért nem? — Mert olyan... nedves... Markéta nem tréfált. Erik meglepetten nyúlt az ajkához. — Nedves? Nagyon nedves? — Nem tudom. Egyszerűen semmi Jót sem találtam benne. — Komolyan gondolod? — Az Igazat akartad hallani, nem? — Neked minden csók nedves? — nógatta Ehik, teljesen összezavarodva. — Nem mindegyik... Még egyszer megcsókolta a lényt. — Hát ez? Markéta felvonta a vállát. Nyilván ettől a csóktól sem volt elragadtatva. Erik feldühöngött. — Normális vagy? — Azt hiszem, igen. — Akkor meg ne tartsd a szádat csak úgyi Csinál) is vele valamit! — Nem akarózik. — Akkor hát ne csinálj! — Erik homlokán a dühtől kidagadtak az e- rek, de uralkodott magán, elmosolyodott, mintha mindegy volna neki, és lassan visszafelé indult a tarakáshoz. Az erdő szélén megállt. Körülnézett. Mindenütt csendt és nyugalom, mögötte az erdőben Is. Markéta nem jött utána, de Erik nem ment vissza érte, leült a földre és várt. Pavel Ismét — hányadszor mári — az erdő felé pillantott. Felsóhajtott. / — Nálunk otthon egy fiúnak hét fehér egere yan... Lenkán különös türelmetlenség lett úrrá. — A hét szerencsétlen szára — szólt Ingerülten. — Olyan bársonyosak. Fehér bársonyos egerekl Folyton Markétára gondol, még most is, a- mlkor az valahol a barátjával csóko- lózlk. Ez az Igazság, és teljesen fölösleges. hogy eltitkolja előtte. Egyszeriben nem félt a szavaktól, ellenkezőleg, arra vágyott, hogy mindent kimondjon. — Ismered a kívánságjátékot? — kérdezte remegő hangon. — Nem. Nem hiszem. A kurta válasszal akarta tudtára adni, hogy semmiféle játékhoz nincs kedve. De Lenka nem hagyta magát. — Egyszerű játék. Tulajdonképpen nem Is játék. Mind a ketten mondunk egy-egy kívánságot, amit most ebben a pillanatban a legjobban szeretnénk. De nem a saját kívánságunkat. Én a tiédet, te az enyémet. Érted?, — Egy kissé furcsa, nem gondolod? — Ennyit talán megtehetsz a kedvemért. Élesen, egészen más hangsúllyal mondta, mit ahogyan eddig beszélt, s Pavel talán ezért nem ellenkezett tovább. — Miért ne? Csakhogy nekem semmi sem jut az eszembe. — Gondolod, hogy semmilyen kívánságom sincs? — hangzott szinte kihívóan. — Biztosan rengeteg van. Például... szeretnél otthon lenni. Lenka felnevetett. — Eltaláltam? — Nem. — Akkor hát ml az? — Nem érdekes Most ón mondom meg a te kívánságodat. — Nem tudhatod, mire gondolok. — Lehet, hogy tudom. Ha eltalálom, bólintanod kell. Ez szabály. Pavel kelletlenül bólintott — Na monddi — Markétával szeretnél lenni. Csó- kolóznl meg ölelkezni szeretnél vele. Gyorsan mondta el, majd arcát ö- lébe rejtette, mintha megijedt volna a saját merészségétől. Csend támadt. — Ostobaság — mondta végül Pávái. — Arra gondoltam, hogy már l- deje Indulni. Késő van. — Ne hazudj I ~ Nem hazudom. — Engem nem bánt. — Lenkát a- lig lehetett hallani. — Markéta gyönyörű. Fehér és bársonyos. Ha fiú volnék... — Ugyan, egészen másképp van. — Mindig minden másképp van. Másképp, mint ahogy elképzeljük. A motorbicikltk ismét feltűntek megváltó zajt csapva. Pavel nem hallhatta, hogy Lenka felzokog, de amikor a fényszórók élesen az arcába világítottak, egy pillanatra meglátta könnyel csillogását. Feléje nyújtotta a kezét, mintha meg akarná simogatni, de karja félúton lehanyatlott. — Tűnjenek el ezek a hülyék, mert... A fény felé futott. Lenka felkiáltott, de abban a pillanatban parancsnoki füttyszó harsam, a motorok engedelmesen megfordultak, és dübörögve elrobogtak. Pavel ottmaradt egyedül, tehetetlenül, megalázva, dühösen. — Nem bennünket keresnek — mondta Lenka. Markéta ott maradt, ahol Erik hagyta. Felfelé nézett, a szélben lengedező fák csúcsát bámulta. A lombos ágak valószínűtlen ábrákat rajzoltak az égre. Hirtelen megijedt. A csendet, mely körülvette, recsegés és valamilyen izgatott suttogás törte tneg. Tanácstalanul tekingetett alkal más rejtekhely után. — Erik — sut togta halkan. De Erik nem volt ott s a hangok egyre közeledtek. A sut togás kivehetőbb lett, de a szavaka nem értette. Felugrott és kerestzül rohant az erdőn, úgy rémlett neki hogy valaki fut utána, kiált valamit de semmi pénzért sem tekintett vol na hátra. Kimerültén ért az erdő szé lére, s megkönnyebbülve állt meg hogy kifújja magát. Abban a pillanat ban közvetlenül mellette valami meg mozdult. Felslkoltott. — Mit visítasz? — kérdezte Erik. — Te vagy az? — Sajnos csak én... — Miért ülsz itt? — Hogy Pavel azt higgye, veled vagyok. — Utálatos vagy. Markéta a farakáshoz futott. — Nem bántottak? — kiáltotta. — Épségben vagyunk — szólt Lenka, de nem mondott Igazat, ö nem volt ép. Valami hiányzott belőle, elveszett, ki tudja, hová tűnt. Pavel fenyegetően figyelte a közeledő Eriket. — Tudod, hogy gyáva vagy?! — mondta élesen. — Mármint hogy én? — Ne bohóckodj I — Sajnálom, Ilyen a természetein. — Azt hittem, a barátom vagy. — Hát úgy látszik, nem vagyok. Szemben álltak egymással, mint két kakas. A fölényesen mosolygó, nyugodt Erik és a nevetségességig ingerült Pavel. Erik hirtelen hátraugrott. — Au! Mit hülyéskedszl Ráléptél a meztelen csülkömre. Három ujjam oda van. — Nem léptem a lábadra. — Akkor bizonyára a ló rúgott meg. Pavel villámgyorsan levetette a cipőjét, és odatartotta a lábát Eriknek. — Taposs a lábamra! Hallod? Erik a cipős lábával teljes erejéből Pavel mezítelen lábára lépett, mintha szét akarné taposni. Pavel feleletképpen gyomorszájon vágta, összekapaszkodva hemperegtek a földön. — Jézusom... fiúk... ezt mégse! E- rlk! Pavel! — Markéta kétségbeesetten ugrált a birkózók körül, nem értette a küzdelem okát. Megragadta Pavel haját, megpróbálta elhúzni E- rlktöl. — Hagyd öt — mondta Lenka. — Hiszen megöli. — Nem öli meg. Mozdulatlanul állt, Erik lanyha védekezését figyelte. A gyakorlott Pa- vellal szemben semmilyen esélye nem volt, a mozdulatai egyre lassultak. Feladta a harcot. Pavel csak most engedte el. Fekve maradt a földön, szájából csurgott a vér. Markéta hoz- záugrott, zsebkendőjével törölgette az arcát. — Mit csinált veled? Nincs valami bajod? — Ml bajom volna? — Erik párszor megrázta a fejét, aztán felült. — Ml bajom volna? — Ismételgette. Arca csupa vér volt, szánalmasan festett. Markéta magából kikelve nekitámadt a nadrágját poroló Pavelnak, és teljes erejével öklözni kezdte. — Nahát! Nem hittem volna rólad! Te... te... hülye! Pavel nem védekezett. Tűrte az apró öklök csapástatt, bár azok bizonyosan fájtak neki. Lenka megmozdult. mintha védelmezni akarná, de akkorra már Markéta abbahagyta, megfogta Erik kezét, és elhúzta a fiút. — Gyere! Hagyjuk Itt őket! — Megcsókolta az arcát. — Fáj? — Dehogy fáj. — Bírsz ment;!? Elvonszolta Eriket a robogóhoz. — Miért ne bírnék? Erik a farakás felé bámult. — Indíts! — sürgette Markéta, és 6 maga kereste meg a kulcsot. — Én nem maradok Itt velük. — Felka- pászkodott a fiú mögé lovaglóülés- ban, mit sem törődve a felcsúszó szoknyájával. Erik lassan, tétován ellökte magát a lábával, s Markéta hátulról hozzásimult. — Óvatosan vezess, kedves, féltelek. (Folytatjuk) Kopasz Csilla fordítása 0 Gy. V. Dőlné Obdokov- ce (Bodok): „Tizenhat éves diák vagyok. írtam egy verset és kérem, mondjanak róla véleményt.“ Először Is, amit ön versenek vél, sajnos nem az. Egy példa: / ö- reg asszony, nem mai már, / ránc van már az ajkán, arcán. / Öreg asszony nem vén asszony, / csak a lába szét fogadjon. / stb. Másodszor: még nagyon fiatal, s így némiképp meg is bocsátjuk gyenge próbálkozását. Harmadszor: majd ha már nagyon sok verset Irt, akkor küldjön be néhányat. Addig tanuljon, művelődjön, olvasson sokatl ' O ,,Ibolya": Tanulnia föltétlenül kell, érdemes. Verset viszont csak akkor írjon, ha mondanivalója van. Ha úgy érzi, hogy egyénit és egyedit tud mondani. A szokványtémák, szokványmegoldások kevesebbek a semminél. 0 „Fázom": Nézzük a versét: / Ügy éjfélkor felébredtem és néztem, /, a- hogy álmomban jóízűen nevettem. / Néztem, mindezt egy fojtó éjen néztem. / Egy idő múlva meguntam nevetni, / Nehéz dallamot próbáltam dúdolni... / Szememből szememre könny kezdett csöpögni. / stb. Mindenesetre érdekes látvány lehetett, ahogy felébredve nézi, mint kacag álmában. Ritka „természeti" tünemény az ilyen, mondhatnánk úgy is, hogy fantasztikus, Versnek azonban nagyon rossz. Az írásról lebeszéljük, az önművelésről, az olvasásról azonban nem. 0 „Sanyi 21": Levelében legalább háromszor írja le az Oj Ifjúságot rosszul' (Új ifjúsági). A verse Is hemzseg a helyesírási hibáktól, s így ne csodálkozzék, ha inkább az olvasásra biztatjuk. 0 „Rigó": Kisregényére nem tartunk igényt. Többen próbáltuk ugyanis megfejteni, de mindmáig nem sikerült. Az írásra fordított időt hasznosabban is eltölthetl, ha inkább olvassa mások I- rásalt. Téli reménység Tizenhét éves vagyok. Egy éve Ismerek egy nálam 20 évvel idősebb, kétgyermekes apát. 0 az igazgató a vállalatunknál, neki köszönhetem azt, bogy felvettek. Korához képest még mindig elég (óképú férfi és nagy gavallér, foga ván állami kocsihoz, de van egy kis ma- gánkocsija is. Halálosan beleszerettem, 6 meg elhalmoz minden széppel és jóval. Kapcsolatunk, hogy úgy mondjam, a legintimebb... Már terhességmegszakitásom is volt, ezt is csak a feleségének köszönhetem. Ha nem állna az utunkban, már rég megeskOdtűnk volna. Én még ilyen nőt nem láttam. Biztos mindent tud, de nem csap patáliát, nem rúgja ki a férjét, pedig az volna a legjobb, ha beadná a válópert. A térje érezteti is vele, hogy semmi szüksége rá. Nem is csodálom Nála csak két évvel fiatalabb, elnyűtt, a férjének csak én kellek, igaz igyekszem mindig csinos és jól ápolt lenni, és minden igénynek megfelelni. Most megint terhes vagyok, s ha az a buta nő nem válik, megmutatom, hogy gyermektartást fog fizetni a térje. Az talán jobb lesz neki. Szeretném, ha ügyemről megírnátok a véleményeteket, Remélem, megértitek, hogy nekem is jogom van az élethez. Ha én jobban ki tudom eiégftenl a térti kényes ízlését, szerintem, jobb feiesége leszek, mint a jelenlegi. leltge: Csilláig Reménytelen szerelem? Tizenhét éves koromban beleszerettem a szomszédék fiába, de az rám se nézett, nem törődött velem. El a- kartam felejteni. Azóta négy év telt el, és még mindig szeretem. Nagyon szép és elegáns fiú. nálam hat évvel idősebb. Az alapiskola elvégzése ntán kereskedelmi ipari tanuló lettem, az idén végzek, jól tanulok, legalább is meg vannak velem elégedve. Amíg elfoglalom magam, minden rendben van, de ünnepnapokon, amikor látom, hogy ő szórakozni megy, vagy lányok társaságában találkozom vele felmondják idegeim a szolgálatot. Szüleim nem tudják, mi bajom, hisztis csitrinek tartanak, pedig ez már nem gyerekszerelem. Tavaly abban a reményben, hogy magamhoz kötöm, az övé lettem (átmentem hozzájuk, amikor tudtam, hogy csak ó ven otthon). 21avarban volt, bocsánatot kért ,.a történtekért“, holott tnlajdonképpen én szorgalmaztam, s azóta is úgy bánik vefem, mint egy csitrivel, akivel nem tud mit kezdeni. Sohasem hív táncolni, pedig ő rendszeresen jár a barátaival, tudja, hogy szerelmes vagyok beié, és mennyire szenvedek. A szülei és a nővérei nagyon szeretnek engem, nem tudnak semmtt a bánatomról. Sokszor biztatnak, menjek levegőre, sportoljak, e- gyek rendesen. „Ha ilyen kis penészvirág maradsz, nem néznek rád a fiúk“ — mondják tréfásan, s Így ugratnak; „Pedig mi a Jancsinknak szántunk.“ Ilyenkor mintha kést döfnének belém. Nem látom az életem célját. Ha a fiú megnősül és mást vesz el, megölöm magam! Jelige: Vadvirág Szétesik a családom Nemsokára tizenhat éves leszek. A bátyám nemrég szerelt le, Bratislavába jár dolgozni. Anyám is két műszakos. Igyekszem jól tanulni és amellett otthon ellátni, amit tudok, hiszen ók többet fáradnak, mint én, azért, hogy továbbtanulhassak és egyszer óvónő legyen belőlem. Mi hárman nagyon szeretjük egymást, de apuval nagy baj van, részeges. Pista bátyám — még a katonaság előtt — egyszer már hátracsavarta a karját, hogy anyut megvédje tőle. Akkor meg is mondta: ő e miatt az ember miatt nem akar börtönbe kerülni, inkább nem jön többé haza. Míg 6 katona volt, apámat utcai garázdaság miatt lecsukták. Anyám elvált tőle, de kiszabadulása ntán a- pám visszakönyörögte magát. Egy darabig nem ivott, aztán újra részegen járt haza. Minden a régi módon folytatódott. Egy éjszaka részegen leütötte a hetvenöt éves nagyapámat, aki anyn vMelmére kelt. Akkor a- nyuval együtt a sarkunkra álltunk: elzavartuk, és megmondtuk, ha visszajön — kezünkben a látlelet —, be- csuketjuk. Megtudtuk, hogy saját testvérei sem fogadták be, majd a munkásszállásról is kidobták a viselkedése miatt. November végén azonban betoppant. Kimerültén, sírva, hogy ő beteg, vérzik a gyomra. Elém térdelt, hogy pártfogoljam őt. Mit csinálhattam? Megetettem, lefektettem. Mikor anyu hazajött, együtt sírtunk, de a bátyám máris költözni akart. Apám másnap elvonókúrára jelentkezett. Mit tegyünk? Bízhatunk-e benne, hogy ezután megváltozik? Szeretni, tisztelni, sajnos, már nem tudom azok ntán, amiket tett, de az apám, és talán tartozunk ueM annyi könyörUletességgel, hogy nem utasítjuk ki a házunkból? Jelige: Mentség
