Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-17 / 25. szám
8 U| xn. Megragadna Andre] másutt is csakhogy nem adtak neki lehetőséget rá, hogy válogason, azt kellett elfogadnia, ami a legközelebb volt. Egy biztos, ■ hogy nem marad Itt az £,getőn, mert abba előbb vagy utőtob heleörülne, mint ez a Juskaniö is, aki egészen jól elvan a fa- vágők között, s úgy tetszik, meg is értik egymást. .Andre) azonban megszökik innen. Senkinek se szól róla, csak egy szép napon elmegy. Ha itt a- kamák marasztianl, akkor ki kellene Irtaniuk a kedvéért az egész erdőt, szó szerint kiír tani, hogy kilátás nyíljék min den Irányba, és ho-gy még na gyobb szél támadjon, olyan, a mely riadót fúlna a Tarajos sziklán. Itt a völgyben megráz ná a tehenek kolompjét, a há zak egymás után táncra per dűlnének, úgy széthúzná a fér- gfiteg ezt a kis falut, akár a tangóharmonlkás a harmonikáját, és az egyik ház valahová a dombtetőre szö.kikenne, s egy csákó ijedtében élesen felnyi- hogna. Andiéi elszailadnq a Kőkapuhoz, de lehet, hogy még annál is tovább, hogy lássa, csakugyan arra vezet-e az út Széleskútra, hogy nem csak úgy találta-e ki valaki az egészet- azért, mert a maga útját akarta járni. Mert meglehet, ho.gy éppen az út a legfontosabb. Most nem Széleskút- ról van sző, hanem arról az őst'ényröl, amelyet az embernek magának kellett kitaposnia. Saéleskút csupán egy szó, amellyel az ember vigasztalja magát. Ám ha beérsz Széleskútra, mivel vigasztalódsz? .A (kutya hegyezte a fülét, talpra szökkent, s a felső kapu felé nézett. Juskaniö közeledett onnan. Andrej meg se mozdult. A kutya a farkát csóválta, ugrált körülötte. — Én vagyok az — mondta Juskan-iC. Már Andrejh-oz ért, de az ujját még mindig a kalapja kairimájánál tartotta. Andrej is csak a kezét emelte fel az üdvözlésre ■— .Azt hittem, hogy már alszol. Nem tudtam, kihez forduljak, aztán hirtelen eszembe jutottál te, el akartam emelni a cigarettádat. — Mennyit akar? — kérdezte Andrej. — Mennyid van? — Van elég. — Akkor ad] legalább négyet! Andrej az egész tízes csomagot a kezébe nyomta. Sőt, még egy teli csomagot húzott elő a zsebéből, abból ds megkínálta, és maga is .rágyújtott. — Köszönöm — hálákodott jűskaniő. Egy darabig mindketten hallgattak, Andrej nem tudta miről beszélgessen vele. — Miért nem alszol már — kérdezte Juskanlő? — Nem tudok. — Én se tudok. Néha ugyanis napközben is ledőlök, éjszaka aztán nem bírok elaludni. Valahányszor le akarok feküdni, elfog a rettegés, hogy rám találnak és viszacipel(nek Cajlába. — Cajlába? — Uhüm. Teljes két hónapon át kezeltek ott. Néha ugyanis egy kissé megkótyagosodik a fejem, tudok ugyan róla, de nem tehetek ellene semmit. — Kikezeltethette volna magát. — Az igaz. De bántott, hogy mindenki bolondnak tart. Még az o'rvosok is sértegettek. Olyan ostobaságokat kérdeztek tólem, amelyekre nem tudtam akosa.u íeleni. Mindent másképp mondtam nekik, mint ahogy gondoltam. — Itt marad éjszakára? — kérdezte Andre], — Nem. Megyek tovább. Ha sietnék egy kicsit, reggelre már Lg ram bán leh fenék. — Nem akar itt maradni? — Nem. Ott, Igraniban rengeteg az ismerősöm. A múlt héten jártam ott egy parasztnál, a csűrjében zongorát találtam, éjszaka játszottam rajta. — legalább tud játszunií? — Hogy tudóké zongorázni? Egy kicsit. Magamnak azért el- kalimpálgatok. Nincs egy darabka madzagod? — Nincsen. — Se egy darabka drótod? — Drótom sincsen. — Kárl — Miért? Minek lenne az magának? — Tulajdonképpen nem Is tudom. No, de megyek. Jó éjszakát! — Jó éjszakát! A kutya abban a pillanatban csaholni kezdett. Andrej nyugtatgatta, a kutya azonban csak tovább ugatott. Előbb Jűskaniő után írainodatt, de csakhamar megfordult, és ellenkező trény- ha kezdett rohanni. Persze messze nem futhatot, mert a lánca nem engedte. Hirtelen, felnyüszített, összevissza ugrándozott, és a láncát rángatta. — Ű, te buta, tel A kutya felmordult. Aztán megáMt, egész testét megfeszítve magasra tartotta a fejét. Andre] az Istállóajtólioz ugrott, a lehető leggyorsabban és leghalkabban a vackára akart jutni. Ám megint nekiment a létrának. A mindenit! Egyszer fogja magát, kiolpeli a létrájukat, és beledobja valahol a patakba. Gyorsan levetkőzött és a ti- karók alá bújt. Ogy feküdt, hogy a feje jó magasan legyen, és rálásson az ajtóra. De nem történt semmi. Kint megint minden elcsendesedett. Am Andre] tudta, hogy csakhamar itt lesz Hilda, hallotta a liangját, amikor a kutyához beszélt. Belépett az istállóba. Andrej figyelte, meg akarta szólítani. A kutya még egyszer megcsörrentette a láncát, lehet, hogy éppen behúzódott a bódéjába. Hilda még mindig ott állt az ajtóban. — Ki az? — kérdezte Andrej. — Én vagyok. — Óvatosan behajtotta az ajtót, és lassan elindult feléje. A kezével kitapogatta a létrát, még két lépés, Andrej szemében örökkévalóságnak tűnt, míg odaért. — így ni, már itt is vagyok, -r Leült melléje, és egy pillanatig mozdulatlan maradt. — Andrej, alszol-? — kérdezte, bár alig néhány másodperce hallotta besisélnl. — Nem al'szom. Lehajolt hozzá, és csókolni kezdte. Andrej nem értette, hogy ml •történik vele. Hiszen mindent előre eltervezett, szándékosan feküdt le, hogy Hilda azt higy- gye, álmában lepte meg, persze. elárulta magát, mert még mielőtt az asszony odaért volna hozzá, megszólalt. Kissé bel- lebb húzódott, hogy Hlldánas elegendő helye legyen. Neki a- zonban elég volt a hely, és már ismét hozzásimult, .kacagott és újra meg újra megcsókolta. Közben mindenféieröl suttogott neki, de úgy, ho.gy egyetlen szavát se lehetett érteni, az egyes srótagokat a szokástól eltérően kapcsolta egybe .és fölöslegesen elnyújtotta. Előbb a ruháját vetette le, aztán az ingét. Andtejnak úgy rémiért, hogy mindez rettenetesen sokáig tart. Aztán Andrejt vetköztette, és közben nevetett, s Andrej nem tudta, mit kezdjen a kezével, lehet, hogy csak azért ölelte át az asszonyt, s most már egészen odabüjt- hozzá, erezte, ltogy reszket, ő meg, maga sem tudja miért, csaknem elsírta magát. Az asszony, ho,gy megnyugtassa, új-ra ijeszélni kezdett, először csak legközöasé- gesebb dolgokról, Andrej szinte oda nem illőnek találta a szavait, ám csakhamar szó>>a hozta az ö éjszakai mászkálá- sait ts; Andre], ha nem tudott aludni, az Égetőn kószált, azokon a nevetséges és silány ösvényeken, a faraíkások és az etetők között, ahomuan a nagyvad csordái széího-rdták a havat, mely hosszan és lassan ol- vadozott, lejártak a völgytie, s a csobogó patak is a kis erdei források vizét itták, nekimentek a fáknak, lelebömljölték az erdőt, s á patájuk éjszakáról éjszakára a Kőkapu felé vivő úton dobogott. Aztán egym kevesebbet és kevesebbett beszélt, átölelte mind a két karjával, mosolygo-tt és az arcába szuszogott. Kint mozdult a kutya, megcsörrent a vékony lánc. Aztán már semmi se zavarta reggelig a csendet. .ándrej nagyon későn ébredt. Nietsctaeider már megetette a teheneket, a keresztanyja pedig, amikor fejni volt, ott zörgött a sajtárral, de Andrej csak aludt, aludt. Ki tudja, mikor ment el Hilda? Nem látta meg senki? Ej, de mafla alak ez az Androji Nem kísérhette volna el leg alább? Elaludt mellette, és azt sem vette észre, hogy mikor ment el. Mit gondol majd i óla Hilda? Mennyire fontos neki az asszony, és mennyire bántja most, hogy nem mara>dt fenn egész éjszaka. Kint már telejesen klvirradt. Nietschneider valami' idegen, ismeretlen emberrel beszélgetett, A háborúról folyt a szó. — .Apó! Volt egy nagyszerű oltókésem, még a nagyapámtól kaptam, hát nem elvesztettem valahol?! — ,.A kést? — kérdezte Niet- schneider. — Minek az Ilyen embernek oltókés? — Elvesztettem — onondta az ember. — Két napja még itt volt a zsebemben, most meg, amikor a legnagyobb szükségem volna rá, sehol se találom. — Kereste már? — kérdezte Nietschneider. — Hogyne kerestení' 'Vólna. Persze csak hátizsákomban meg a zsebeimben. Mégse szaladhatok egy bicska miatt vissza, mindenki kinevetne érte. Ezt talán maga Is elismeri. — Persze hogy elismerem. — Akkor meg miért nevet? .Annyira nevetségesnek találja a dolgot? Mit gondol maga tulajdonképpen énrólam? — Mit gondolnék? Semmit se gondolok. Egy kissé azért furcsállom, hogy a frontról szökik, és oltókésről besaél. — Micsoda? .A frontról? Ki mondta magának, hogy hoinnan jövök? — Mi közöm nekem magához? .Menjen csak, ahonnan és ahová akar. Törődöm Is én magával! — Ejnye, apó! Maga nagyon sunyi embernek látszik! — Lehet, hogy maga annak Iát. £u viszont azt gondolom, hogy vanna.k emberek, akiknek az oltókés például semmire se jó. — Hogy érti ezt? — Hát csak úgy. — C.sak nem sértődött meg? Apó! Tudja maga egyáltalán, hogy már péges-rég elvesztették a háborújukat? — Miféle háborút? Hát hábo- rúskodtaim én valakivel? KI moaidta magának, hogy én háborúskodtam valakivel? — Maguk kezdték. Látja, most meg hogy dühbe gurult miatta. — Fiatalember? Maga még nagyon fiatal. Ha a fiam volna, akkor azt mondanám magának, hogy egy kissé még butácska. Mert mit kezdhettem én? Próbáltam én valakivel is ujjat húzni? Kivel próbáltam volna? Aki nem akart nyerni, az veszteni se veszthetett. — De a németek. A németekről beszélünk. — Micsoda? Talán csak nem képzeli, hogy a háborúban csupán németek estek el?l Fiatalember, mondok én magának valamit: ezt a háborút mindnyájan elvesztetük. Hiszen maga is menekül, lehet, hogy azt se tudja, ki elöl. Vagy talán kerget valakit? Én tizennyolcban futottam így. Ml a fenét nyerhettem volna én akkor? Ám, ha vesztettem, akkor vesztettem, s lehet, hogy sokkal többet elvesztettem, mint ahogy maga gondolja. Maga még csak vigyorog itt, mlnhta csupán az oltókését vesztette volna el. ^ .Apó, maga lietet-havat , összehord. Az az érzésem, hogy keveri a dolgokat. — És ki nem keveri őket, fiatalember? Maga azt gondolhatja rólam, amit éppen akar. Mi közöm nekem ahhoz, hogy maga m-it gondol rólam? Nekem már maholnap lejár az é- letem, és ha meghalok, senki se fogja tudni rólam, hogy nyertera-e valaha is valamit vagy sem. —- Ideadja nekeln azt a kést? — kérdezte az Idegen. — Maga már úgy tör rám, a- kár a legyözöttre — nevetett fel Nietschneider. — Hiszen én nem loptam el a kését. De mit legyek? Adok magának egy o- lyan közönségeset. Vagy két percig csend volt, aztán léptek hallatszottak, az idegen távozott, és NletS(chnei- der legalább néhány lépésen elkísé i'te. — Hát (köszönöm! — hálálkodott a férfi. — Hiszen nem is magén kerestem én a késemet, de mihez kezdenék itt az erdőben bicska nélkül? És még valamit. Amott, lent, ni, egy ember felkötötte magát. — Hol lent? — Hát lent. Az út mellett, amerte a faluba járnak. — Fiatal volt? — Dehogy voK fiatal. A haja teljesen ősz. Átkutattam a zse- lielt, de semmit sem találtam nála. — Fára kötötte fel magát? — Igen, egy fán lógott. 0- lyan vékony drót volt a nyakán, úgy akasztottaim le a fáról, mint valami nyulat. (Folytatjuk) szerkesztő ■ „SZABADSÁG“: Verse túl kezdetleges ahhoz, hogy komolyabban foglalkozzunk vele. Inkább olvasson! ■ ,,KACSA“: Minden mű, minden írás akkor értékes, akkor jó, ha az valóban visszhangot támaszt. Nos, az ön versel erre még erőtlenek. Egy-egy jó sorát sok- -sok semmitmondóval hígítja fel. Hiányzanak a sajátos, aZ eredeti ízek. Tanuljon, olvasson! Rajzait szívesen megnéznénk, ha eljuttatná hozzánk. ■ „VADRÖZSA“: „Az é- let“ című versében Így !r: „Hol fut, / hol csak lassan ballag, / néha >neg is áll / egy szép pillanatra, / néha szélvészként rohan / és sok embert magával ragad.“ Hát sajnos az élet már Ilyen, ,,magával ragad“, nem úgy, mint az ön verse. Az nem ragad magával, meri egyszerűen önnek nincs az életről semmilyen mondanivalója. Az egymás alá tördelt szavakból csak akkor lesz vers. ha a gondolat, a zene, a láttató képek ereje átsüt a sorokon. Hogyan Is mondja József Attila? ....A mit versben írok le. annak társadalmi és egyetemes jelentősége kell hogy legyen“. Erre törekedjék! ■ „NÁRCISZ“-. Mint levelében bevallja, nem érez magában tehetséget, csak nagyon szeret verset írni. Mivel még tizenötödik életévét sem töltötte be, azt a- jánlanánk, hogy egyelőre csupán olvassa a verset. I- dövel jelentkezzék újra. ■ „OJRA ITT VAN": örülünk újabb jelenkezésének. Fejlődése szinte tapintható. Kérjük, küldjön több verset, rövid életrajzot és egy fényképet is, hogy rovatunkban bemutathassuk. Addig ts vigyázzon a versek logíkai- -gondolatl feléplté.sére, a sorok, a vers zenéjére, lejtésére. ritmikálára. Biztatásul olvassa el ..Álmatlanság“ című versét: ..Borízű hajnalombél ' az éjszaka kutyái / kiharapták a csendet. ' Csattogó agyarak közt / lassú hömpölvgéssel ' folynak el a percek. / Az éj sarkában / fosat mos a nap. / Nyitott ablakomon / behízeleg 8 reggel.“ Várjuk verseit! A SZERELEM CSÁBlTÖ KÍSÉRTÉSE Tizenhét éves lány vagyok. A szerelmi bánattal túlságosan korán megismerkedtem. Még iskolába jártam, amikor beleszerettem az egyik osztálytársamba. Csinos fiú volt. Viszonyom is volt vele. Az alapiskola elvégzése után Csehországba, egy textilgyárba kerültem dolgozni, így utalok kettéváltak. Sajnos, az új környezet ben is ott folytattam, ahol abbahagytam. Egy kaszárnya volt a közelben, ezért sok katonával kezdtem intim kapcsolatot. Közben a miinkallélyemen is beleszerettem a főnökömbe, aki 15 évvel idősebb volt nálam. Nem tudtam ellenállni a .szerelem csábító kísértésének, vele is viszonyom volt. Tizenhat éves koromban elhatároztam. hogy megváltozom. Egy mulatságon megismerkedtem egy csinos fiúval, aki itt tölti a katonaéyeit. Nagyon megszarettíik egymást. Már hét hónapja járunk együtt, s ez okozza a problémát: a fiú ugyanis egy kicsit szégyenlős. Nála a szerelem egy búcsúcsóknál vég ződik. Mit tegyek, hogy teljesen az enyém legyen? Hogy ne veszítsem öt el? Nagyon szeretem, ragaszkodom hozzá. Remélem, hogy tanácsaitokkal a sagitségemre siettek. Jelige; Ártatlan Izuska KÖZBEN BELESZERETTEM Szakközépiskolás vagyok. Az elmúlt nyáron megismerkedtem egy 20 éves fiúval. Elmondta, hogy három évig járt egy kislánnyal, de összeveszett vele és velem .szeretne járni. Sokat gondolkodtam, úgy éreztem, ki fognak békülni, hiszen ilyesmi már többször előfordult Hiyztiik. Fogadkozott, hogy arról sző sem lehet. Megkedveltem, és sokat voltunk együtt. A tizenhetedik születésnapomon azzal a hírrel lepett meg, hogy alighanem kibékülnek: engem eddig is mint embert, barátot szeretett, és ilyen minőségben továbbra is meg akar tartani. Föl voltam rá készülve, most mégis becsapottnak érzem ttiagam, hiszem hónapokon ót igenis szerelmet szintéit, és most sem viselkedik másképp, csak a szöveg új. Mondtam neki; fejezzük be, nincs ennek értelme, békül- jenek már ki és hagyjnn nekem békét, de szerinte még nincs itt az ideje. Most mit tegyek, his^n közben, sajnos, beleszerettem? Alkudjak meg magammal, várjak, bálba megváltözik? Mintha süllyedő hajón lennék, és nem tudnám rászánni magam, hogy elhagyjam. Adjanak tanácsot, mentőövet. ■ Jelige; Esthajnal ^MINDENT MEGÉRNE Egyetemista lány vagyok, már második éve szerelmes az egyik diáktársamba. Az első perctől őszintén elbeszélgettünk mindenről. Gömöri, a szülei szegények, ő kitünően tanul, ösztöndijábél a testvéreit segíti. Nyáron, míg más gondtalanul pihent, ő dolgozott. Szeret szenvedni. Aminek örül, arra azt mondja: öregkorára kedves emlék lesz. Máris az emlékeinek él! Megindított a magánossága, szelíden kezdeményeztem, aztán abbahagytam, és másakkal foglalkoztam, de mindenkit hozzá ba- sonlítottam. Most ő keres ügyetlenül, gyáván, vívódva, én meg félek. Hátha csak azért nem tud úgy közeledni, mint máskor, mert nem szeret eléggé? Szüleim, barátnőin] azt tanácsolják, ne foglalkozzam ezzel a különös fiúval, hiszen nem lehet kiismerni az érzelmeit, de ha igazán szeretne, nekem mindent megérne. Jelige: Tücsök Válasz a Találkozás egy régi szerelemmel című levélre Tizenhét éves vagy, és úgy bánnak véled, mint egy óvodással. Eltiltanak a fiútól. Eddig el sem tudtam kép zélni, hogy ilyen szülők is léteznek. Az én esetem Is hasonló, de a szüleim másképp viszonyulnak hozzám. Pár napig a falunkban nyaralt egy fiú. Ez a pár nap is elegendő volt arra, hogy megszeressük egymást. Mikor a szüleim megtudták, kikérdeztek, tanácsokkal láttákéi, pedig mindössze 18 éves vagyok. Később azt is megtudták, hogy a fiú rossz családból származik, ennek ellenére hagytak vele járni. Azt tanácsolom, próbáld meggyőzni a szüléidét erkölcsösségedről, arról, hogy semmi rosszat nem akarsz. Tudom, hogy nehéz, de szerezd vissza a bizalmukat. Jelige: Szivl Válasz Egy koéicei kislány jeligére Ml is 15 éves lányok vagyunk, és felháborított a leveled, Tanulásról hallani sem akarsz, de egyetemre szeretnél menni. A tanulás szerintünk nem divat. A fiút nem nevezheted maflának, amiért nem kezdett ki veled. Bután viselkedtél vele szemben, ha folytatod, rossz vége lesz. A szüleidnek adunk igazat. Jelige; Gino és Csoki
