Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-20 / 34. szám
új iíjiiság 9 Karel Toman: WILLIAM ERNEST HENLEY; NYÄR Zúg a patak, az erdő és telettünk fény harsog. Hadd hallgatlak még kicsit, csupa élet daloki Pilinszky János: KI ÉS KIT? Nagy tér, magasság, mélység s titkos távoli zene? Ha rám törne a város hangja, hogy elrémítene! Árnyas erdők zsongása, dala a hűs baboknak minden gondot, bánatot lelkemről lemosnak. Fordította: FügedI Elek Léptek a fűben, a sötétben, aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásben. Akár egy kivilágított vesztőhely, leszorított tarkő, oly szép és Idegen a látvány. Fények és árnyak, léptek, bútorok, hová kerültem? Agy és székláb, ki Is van Itt, ki van jelen, és ki figyel, s kit is figyel? Léptek a főben, a sötétben, aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásban. IVAN V. LALIC NYÄR Sárga nagy tüzek égnek az átjárókon. Delek veszíélyes tüzet. Ne forduljatok hátra. Madarak halnak a zöld pörzsölt fodraiban Izzó tükrök villanásába szédülve halnak A keresztutakon. Ne forduljatok hátra. Pipacs tárja tűzkelyhét a föld Hántott ajkain, a mérgező nyár. Ne forduljatok hátra. El kell viselni a nyarat; aki nem viseli el Nem éri meg az estét. Pokol szépsége, jelenléte annak, ami nincsen, Ezer eső moraja tűi á halláson merőben; Ez az az Idő, amikor mámorában ledőlt egy isten S homlokából a bölcsesség lépett ki talpig fegyverben a nyár. Az egyensúly, az év ólommérlege, A mámoros álom a flóra alvadt vérköre alatt, a por élete a kutakban, egyenlltödés, S mert gonosz, az álom ma éjjel el fog égni A tenger zöld tüzén. Folytassátok az utat, ne forduljatok hátra. Szerte Az átjárókon delek nagy sárga tüzel égnek, A nagy hazugság a gyilkos egyensúlyról, A megtorpant tavasz, a megtagadott ősz, az Izzó gyanta, mely lepecsételi az érzékszervek folyosóit Delek tüze. Ne forduljatok hátra, ha nem akartok Örökre ott maradni a könyörtelen fény gyújtópontjában Mely felfalja az árnyakat, a ti kis árnyékotokat Is. S nélkülük nem lehet elmúlni méltóságo.san. RONDÖ Az álmos nyári tengeren, sok ernyedt nyári nap során .szerelem szólt lágy fuvolán, és te ott kószáltál velem. Ki nem fogadta szívesen e bűvös dalt a fuvolán az álmos nyári tengeren, sok ernyedt nyári nap során? Hallgattunk könnyű szívvel, ám rémület tört ránk hirtelen, álltunk magunkban, tétován, s már emlék lett, könyörtelen, az álmos nyári tengeren. Tóthfalusi István fordítása Villám Turöány: Nyári képeslap Az ég kékjétől kOrülfogoa lebeg egy hófehér vitorla. • A tóba merül távolabb egy alacsony hegyvonulat. Körös-körül csend, mérhetetlen: mint hogyha itt lennél mellettem, s kezed a habokra helyeznéd, hogy megszűnjön minden kis rezgés és csobbanás, s azt halljuk csak amit szíveink suttognak. Dudás Kálmán fordítása Fordította: FUgedl Elek Tudom, hogy földdé válnak, akik megeszik az álmukat... Megdermedtem, amikor ezt hallottam. Én megeszem az álmomat. Egészen megdermedtem. Nem szükséges magyarázgatnl. Megeszem az álmomat, és már kezdem magam úgy érezni... Mit tegyek?... Földdé válók? Mit tegyek, hogy ne keljen többé e- nyélm közt vírrasztva, mikor valamennyien alszanak, álmaimmal táplálnom éjszakai valóság feletti lebegésemet, létem egyetlen valóságát? Megenni az álmot... Micsoda kifejezési Meleg volt, ki kellett tárnom a teraszra nyíló ablakot. A por, amit napközben lerakott a szél, azokban az órákban már nyirkos volt az esti harmattól, és a nedves föld erős illatát árasztotta felém. Ilyen szaga volt — észrevétlenül kezdtem földdé válni — a hajamnak, a nyálamnak s a testemnek, a- mikor Izzadtam. A nedves föld Illata, édeskés penészll- lat: Ilyen szagú voltam én, mert megettem az álmomat, nem mintha aludtam volna (aki alszik, az eszik], a szó szoros értei-, méhen, hanem azért, mert sohase hunytam le a szemem. És most még kevésbé, amióta verítékem agyagíze és a szememben, a körmöm alatt és a fogaimban meggyűlő földdarabocskák elvették a nyugalmamat... Nem úgy van, hogy az ember földdé válik, mint a halottak, ha megeszi az álmát, vagyis ha megeszi az álmát, ha nem alszik. Nem, máshogy van: az eleven föld érzése az, a földdé, mely vízre szomjazik, a száraz göröngy szomjúsága az ajkon, és elviselhetetlen csiklandás az ujjak bögyén, a virágcserepek közelében. Meg a tűzre lett fazék fortyogása, ami a mellünkből hallatszik. A vékony falú üveges agyagból készült fazéké, amiből talán már a fülem is van, a szempillám... Megenni az álmot... Megesszük és nem alszunk, felfaljuk, és vlrrasztunk... Halljuk, amint az éjszaka tovagördül valamennyi neszével, és vannak pillanatok, amikor nem hallunk semmit, mintha földből volnánk. Lassan-lassan szétárad bennünk annak az új testnek a merevsége. Hamarosan jobb lesz. Nem lesz már Idő a gondolkozásra. De most pórusról pórusra, hajszálról hajszálra változunk. Annak, aki földdé válik, mert megeszi az álmát, elhalványul a tudata, de nem jobban, mint azé, aki álmában jár. A föld öntudata ez... KI szakít félbe? Lövés volt... Távoli lövés? Egy majom rlkoltoz... Nincs Időm másra gondolni, csak arra a kis farokcsüngetö bestiára, amelyik beugrott az ablakomon, és oltalmat keresve Ideszaladt mellém. Reszket, mint a csillagos éjszaka, fehér fogacskáít összeszorítja, szemecskél hol lezárulnak, hol felnyílnak, mintha a fájdalom hullámverését követnék, melyet a karjába fúródott golyó okoz. Simogatni próbálom, az meg hálásan fordítja rám gyümölcsteklntetét. Beszélek hozzá, hogy ne féljen. Elmesélem neki, hogy mióta megérkeztem abba a házba, nem alszom, megeszem az álmomat, arra vagyok Ítélve, hogy földdé váljak. Nem mozdul. De hallja, amit mondok. Hallgatja az ajkamról elszálló hangokat, és észreveszi, hogy neki beszélek, mert szegénykém, még jobban összekuporodik, hosz- szú ujjú fekete kezét rászorítja a karjára, amelyikből vér szivárog, és zokog. — Ezt már hallottam — dördült meg egy hang, azé, akitől a lövés eredt —, és ez mind nagyon szép, de a majom entern Illet. — Miért? — Kérdeztem szembefordulva egy hosszú hajú kivörösödött szemű, barna bőrű emberrel. — Mert az enyém. — Hogyhogy a tiéd? — Én sebesítettem meg. — És akkor már jogod van hozzá? — Meghiszem azti — Márpedig az én hazámban keresett menedéket, én meg nem adom ki neked. — Jobb lesz, ha Ideadja —• mondta rendületlenül —, nehogy még olyasmi essék meg, ami nem való... — Nem eshet, mert énnekem Is van fegyverem... — Szükségem van rá. Szegény feleségem földdé vált, és majomvérrel kell öntözget- ni, hogy újra ember legyen belőle. — Földdé? — hadartam, s a szemem két kérdőjellé vált. — Igen, egy halom földdé, mintha valami légző hangyaboly volna. A majom egyre több' vért veszített, és haláltusájában hörögve úgy ugrált, mint a gumilabda, fekete ajka remegett, élénk szeme holttá üvegeseden. — Menjünk — szóltam a váratlan vendéghez, — valami ks vér még maradt benne, öntözzük a feleségedre! Földdé válik, ezt mondtad? — Igen, mert megette az álmát. — Akkor igaz lenne? — Ml van magával? — vallatott, amint kiléptünk, nem is válaszolt a kérdésemre. — Semmi, semmtl... — feleltem meggyorsítva lépteimet, és még hozzátettem: — t-' dejében megérkeztünk? — Igen, talán. Oda kell érnünk, még mielőtt betelepednek a hangyák abban az asszony formájú földkupacba. — És mi lesz, ha a hangyák...? — Ha a hangyák beletelepednek — vágott szavamba —, akkor már nem menthetem meg. — Tudtad, és... Nagyon későn jöttél. Közben a majom majdnem az egész vérét el- folyatta. — A tarlón keresztül kerestem, ott vesztegettem el az időt. Aztán a végln észrevettem, hogy a maga házába menekült Melegen, homokszínben bukkan elő a hold. — Az a nagy halott — mondta a holdra célozva, miközben maga után vonszolta a halott majmot —, megette minden álmát, és földdé vált, a hold föld, olyan föld, a- mibe beköltöztek a hangyák, mielőtt majomvérrel megöntözték... fekete hangyák nagy hangyabolyba, amikor elsötétül, és vörös, aranyos hangyáké, amikor meg úgy ragyog, mint most. — Sok van még hátra? — kérdeztem aggódva. — Nem sok. Ott van a mögött a két ösz- szehajló domb mögött. De most már azt hiszem, talán úgy volt megírva, hogy ne meneküljön meg szegénykém... — Keressünk egy másik majmot — javasoltam —, nagyon jól tudok lőni pisztoly- lyal... — Az jó volna, de jobb lesz, ha odaérünk. Valami kevéske vér csak van még ebben a kis dögben... Megálltunk egy vályogfalú zsuptetös kunyhó mellett, néhány száraz ágú, tüskés fa között. Az ö háza volt. — Hát a feleséged? — kérdeztem szorongva Két óriási könnycsepp buggyant ki az ember szeméből —, és végigszaladt fagyos sápadt, szőrös arcán A feleségemből egy halom ember formájú föld maradt, úgy hozzávetőlegesen ember formájú, melyet ezernyi vörös hangya lyuggatott át. Átöleltem, ö pedig leejtette a majom tetemét, és átadta magát a jajveszékelésnek, átkozódásnak. És akkor reggel egy hosszú csónakon — olyan hosszú volt, mint egy kajmán —, melyet egy dús söiényü, meztelen csals á- gyékkötőt viselő Indián hajtott, szelíd folyócskák átlátszó vizén elmentem Garebln- ig, és innen lovon a vasútállomásig, ahon- nal az első személyvonattal visszatértem a fővárosba. A szegény ember, annak az asszonynak a férje, aki földdé vált, mert megette az álmát, nem akart elkísérni, bármennyire is ajánlottam, hogy munkát keresek neki a városban, nem akart elmozdulni a feleségétől, nem akarta egyedül hagyni. — Nem halt meg — mondta, már hogy halt volna meg, él az csak földdé változott. — De nem látod... — próbálkoztam érvelni. — Nem azt látom, ami látszik, hanem azt, ami nem látszik... És maradt. — Hej — mondta mielőtt eljöttem, mintha megvlgasztalódna tőle. — Errefelé mindenütt vannak olyan oszloptorma hangya- bolyok, akkorák, mint egy ember. Nem hangyabolyok azok, hanem népek, akik álmot ettek. Apró fekete és vörös hangyák százai, ezrei, milliói táplálkoznak ebből a megevett álomból: az álomból méz lesz, sűrű méz, amit felélnek a hangyászmedvék. Hosszú ez ormányuk... Rövidlátók, ü- gyefogyottak... Nem látjuk, hogy átváltozott emberek vannak a kőkemény kéreg alatt, abban a sárga homokban, ami hasonlít a halottak porára. Nem lehetett elvonszolnl arról a helyről, féltette az asszonyt, és csak hosszas könyörgés után valotta be nekem, hogy ha meg akarja menteni a felesnél, alakot kell változtatnia, el kell hagynia emberi mivoltát, és hangyászmedvévé kell lennie, hogy hosszú legyen az ormánya, és gyenge a látása. — De ez lehetetlen... — Megpróbálom, mihelyt egyedül leszek... jaj, ha sikerül, ha sikerül a medve- ség: elkezdem nyalni a hangyaboly agyagos földjét, míg egy lyukat nem vájok belé, oda bedugom a nyelvemet, hogy a nyelvemre ráragadjanak a hangyák, amikké az ö álma lett, amit megevett; minél több, an nál jobb, s amikor olyan sűrűn lesznek, mint a felhő, akkor visszahúzom a nyelvemet a számba, és megeszem őket, amíg mindennel végzek, és abban a pillanatban a feleségem újra az lesz, akt volt... én pedig továbbra Is az leszek, aki vagyok, a titokzatos hangyász [uan...
