Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-20 / 34. szám
u| líiüsag XI. Meg kellett volna szorítania 8 lány kezét. A tenyerébe Is fogta, de nem szorította meg Csupán egyik ujját a másik u tán simogatta, mintha áimodná az egészet. Aztán átöleite Katarlnát. A lány hátán batyu volt. Otra ké szén állt ott és Kerubin tudta, hogy most neki kell vágnia a hüvbs éjszakának. 8. Minden éjszaka estétől reggelig tart, és mégsem egyforma hosszú. Az út, amelyen haladtak o- lyan volt, mint valami pince folyosója. Az erdő fái mindent sötétségbe vontak. Csupán a szeplöfelhös égbolt villant meg ítt-ott a vágat fölött, s mutatta az utat. Katarina a lába elé nézett s biztosan haladt az ú- ton Miden nagyobb követ kikerült, s időben megállt, hogy Kerubim kézenfo.gva átvezes.-íe valamilyen kátyún, aztán újra előre ment, és a hatalmas batyuval a hátán olyan halkan lépdelt, mint azok az emberek, akik rég megszokták a hegyekben való járást. Eleinte hallgatagon haladtak Lehet, hogy csak azért, nehogy a németek, lent a faluban, meghallják őket. Később pedig azért nem beszéltek, mert a csend hozzá tartozik az éjszakához, és sajnálták megzavarni ezt a harmóniát Hogy minden ilyen nagyszerűen sikerült, Kerubin végre megnyugodott. Magának sem akarta bevallani, hogy ez az útjuk az erdőben, vándorlásaiknak csupán a kezdete Tűrhetően érezte magát. A válla ugyan sajgóit, de ki lehetett bírni. Nyugodtan egyenletesen lélegzett, mint valami futóedzésen. — Mit gondolsz, megtaláljuk őket? — kérdezte, amikor egy idő után megálltak, hogy pihenjenek. — Tegnap este jártam náluk — felelte Katarina. — Mit mondtak? — Hát, nem valami sokat be- szél.geltünk. — Úgy gondolom, hogy 'ó- lam. — Csak azt, hogy nem maradhatsz egyedül. — De hiszen nem vagyok e- gyedül. — Jankó, én csak egy tapasztalatlan lány vagyok. — Ezt nem Is mondanám. Az a jelenet ott 'a németekkel, mondhatom kitűnő alakítás volt. Nagyon tehetséges vagy. — Ez volt életem legnehezebb pillanata. — Én meg csak csodálkoztam, hogy honnan veszed az egészet. — Nyugodt voltam, de valahogy minden reszketett bennem. Rettenetesen féltem. Újra elindultak. Igaz, hogy még csak az útjuk elején jártak, de azért már jócskán az éjszakában. A mély út hirtelen kiegyenesedett és egy rét men tén vitt tovább Az erdei ala gút sötétjéhez viszonyítva ,tt aránylag világos volt, úgyhogy Kerubin látta Katarina arcát is. A lány megfordult és továbbment. Kerubin Is szaporábbra fogta a lépteit, de hirtelen a vállába nyilallt a fájdalom. Kigombolta zakója felső gombját, s a kezét mint vala ml vállkendőbe, a résbe he lyezte Megpróbált nagyobbakat lépni, hogy takarékoskodjon áz erejével, de nem sokáig haladhatott így sem, lassítania kellett. Elfulladt, megállt, nem tudott lélegzetet venni, és most először jutott eszébe, hogy nem éri el a célt. Bizonytalanság, bizalmatlanság és a fáradtság inind-mlud hirtelen szakadt Kerublnra. E- lóször azt állapította meg, hogy milyen nehéz a teste, aztán ezt a súlyt a lábában, majd a vállában és a tüdejében Is kezdte érezni. — Lassabban kell haladnunk, janko ~ szólalt meg hirtelen Katarina, mintha a gondolataiban olvasna. — De hiszen így Is alig ván- szorgunk. — Gyakrabban fogunk pihenni. — Tudod mekkbra út áll még előttünk? — Még két óra gyaloglás. Több már nincs hátra. Ha az isten Is úgy akarja — mondta Katarina. — Az Isten éjszaka nem mászkál az erdőben. — Te nem hiszed? — Az Istent? Nem. — Miben hiszel hát akkor? — Abban, hogy egyszer majd meglelem a paradicsom kulcsát. Itt, lent a földön. Azért, mert azt a másikat nem érem fel. Az út egyenes volt és széles, télen erre vontatták le a fákat Is. Kerubin most Katarina mellett haladt és megszorította a kezét. — Furcsa gondolataid vannak — jegyezte meg a lány. — Ma az Ilyen gondolatok éjszakája van. — Miért éppen ma? — Ez a mi első nagy utunk éjszakája, azért. — Ö, te buta, tel Egy tisztáson álltak meg. Katarina ledobta hátáról a batyut. Leültek a fűbe, amely Itt már kibújt a földből. Kőrös-körül minden csendes volt, csupán egy fa csikorgóit valahol a kő zelben, á szélfúvásban. Kerubin átfogta a lány vállát és a sötétségbe mutatott. — Nézd, Nápolyi — Ne beszélj butaságokat, janko! — Te nem látod azt a csodálatos kék öblöt? — Hol? De hiszen sötét van... — A nap úgy süt, mint a Szaharában. Innen kell nézned... Nem, Katarina, Innen a- hol én ülök,..! — Magához vonta a lányt. Az arcuk összeért és Katarina elfogadta Kerubin játékát. — Igen, Igen, már látomI — kiáltott fel lelkesen, de nem nevetett, csendesen ült tovább, feszült várakozással a bensőjében. Veszek neked kagylókból nyakláncot — mondta Kerubin és megslmogatta az arcát. — A lábadról lehúzom az arany tűvel megtűzött papucsodat és belenyargalunk a hullámokba.-— Jankó, láttál már te tengert? — Nem, Katarina, még nem láttam, de Ismerem, órákig mesélhetnék neked róla. — Tudsz tengeri halakat fogni? — Miért, arra szükség van? — És mit fogunk enni? — Madame, illetve slgno'rlna, engedje meg, hogy meghívjam egy ünnepi vacsorára' a Grand Palace f,ntemational szállóba. Kérem, foglaljon helyet! Szolgálhatok kérem egy créme de volatile Príncesse, cöte de porc a la charcuterie, saladé des frutls... — Miről beszélsz, janko? — Hát a kettőnk vacsorájáról. Meg kellett beszélnem a pincérrel. Azt akarom, hogy neked is a kedvedre való legyen. Tudod, az Ilyen nagy szállókban nem lehet a szakácsokban megbízni. A főpincé- rekben azonban Igen, hiszen csupa hercegnőt, fejedelmet, királynőt szolgálnak ki... — Jankó, te tényleg Ismered ezeket a dolgokat? — Megtanultam az egész étlapot szóról szóra. — Te már vacsoráztál Ilyen szállóban? — Ilyen szállóban? —. kiáltott fel és elnevette magát. — Egyszer, Iskolai kiránduláson voltunk Karlsbádban. Ott, ez e- gylk szállóban ki volt téve az étlap. De egyszer, majd egyszer, Katarina tényleg leültetlek egy kristály csillár alá és egy 1- lyen étlapról fogom megrendelni neked a vacsorát. A lány átölelte és azt suttogta: — Hlntón kell majd kocsí- káztatnod engem. — Csíkos és fodros teteje lesz. — Honnan tudod? — Nápolyban csak Ilyenek vannak. — Biztos vagy benne? Mind csíkos? — De hiszen nézd meg magad...! Rózsaszínűek és kékek, zöldes színűek akár a tenger és a csíkok piros tulipánokból vannak ^rajtuk. Hintó, a leggyönyörűbb csokor virággal! — janko. Itt vagyunk az erdőben és tovább kell mennünk. — És gyönyörű szárnyas lovak röpítik a hlntókat..! Csín- gi-lingil Csingl-Ilngll — Azért megyünk fel a hegyekbe, mert a falut miegszáll- ták a németek.'' — Miért rontod el a játékot, hiszen Nápolyban vagyunk. — Az élet már Ilyen, Jankó, elrontja az álmokat. — Nem szabad hagynodi Hal- lód a mandolinokat? — Hallom, igen, már megint hallom öketl — Látod a paripákat, a szárnyas paripákat? — Látom, már megint látom őket. — És a csíkos...? — Rózsaszínű hlntókat, és a kékeket is látíjsj. És látom a csokrokat, a csokrocskákat, a virágokat és a gyönyörű, csodálatos szlromfelhöket...! Felálltak. Katarina a vállára vette a batyuját, és újra nekivágtak az éjszakának az álom és a valóság határán Imbolyog- va. — Parancsol egy kis vörös chíantít? — kérdezte Kerubin. — Nem tudO’m ml az — vallotta ba Katarina. — Én se vagyok benne biztos. Mondjuk, hogy olajbogyó. — Én az olajbogyót nem tudnám megenni. — Akkor mondjuk, hogy kukoricakenyér. — Az Igen, az jó? — Nézd, milyen aranyos a héjai — Tényleg, olyan akár a nap. Ezt fogjuk minden nap játszani Ismételni, hogy semmi szépről se feledkezzünk meg... Hogy egyetlen gyönyörű percet se szalasszunk el. (Folytatjuk) M ég az egyetem befejezése előtt összeházasodtunk. Feleségemmel egy kis szobában laktunk, az íróasztalon, a heverön, két támlátlan széken és a könyvespolcon kívül más bútordarab nem volt benne. Nekem így is a legszebbnek, a legkényelmesebbnek tűnt. Igaz, alig tartózkodtunk otthon: az egyetemi előadások után kiállításokra, hangversenyekre jártunk, a színházban egyetlen bemutatót sem mulasztottunk el. Gyakran előfordult, hogy ösztöndíjunkból nem futotta a hónap végéig. Ilyenkor bOjtöltünk, de ha boldogságról lehet beszélni, azokban az időkben maradéktalanul boldognak éreztem magam. Feleségem azonban hirtelen rádöbbent, hogy nem úgy élünk, ahogy kellene. A szomszédok, a Zajcev- házaspár jobban él nálunk. A gondolatot tett követte: versengeni kezdtünk Zajcevékkal. Karosszéket vettek? Mi egyszerre kettőt vásároltunk. Konyhabútort szállítottak nekik? Feleségem azonnal szobagarnltúrát rendelt. Feleségem állandóan azt hajtogatta, hogy puha, meleg fészekké varázsolja a szobánkat. Bn azonban mitsem éreztem a fészek melegéből: csak éjszakára repííltem haza. Ott kellett hagynom az egyetemet, egyszerre két állást vállaltam, hogy kt tudjuk fizetni a bútor és a hűtőszekrény árát. Feleségemmel alig találkoztam. Amikor késő este hazatértem, rendszerint már aludt, amikor hajnalok hajnalán munkába indultam, nem volt szívem felkelteni. Négy év alatt csaknem az egész adósságot kifizettük. Akkor aztán egy tévét vásároltunk részletre. Ettől kezdve úgy éltünk, mint bárki más. Csak nekem kellett újabb különmunkát vállalnom. Egy este ismét kisírt szemmel fogadott a feleségem. Természetesen megkérdeztem, hogy mit eszelt ki újra a mi drágaldtos szomszédunk? Erre megnyíltak a könny csatornák, s olyan özönvizet zúdítottak, amilyent még .életemben nem láttam. Kiderült, hogy tönkretettem a feleségem életét, 0 még fiatal, úgy szeretne élni, mint mások, én azonban mitsem törődöm az érzelmeivel. Röviden: Zajcevék- nak már két gyerekük van. Csendesen becsuktam az ajtói, lementem a pincébe, fogtam a lapátot és felkapaszkodtam a tetőre: az előző napon leesett az első hó. Közben azon tűnődtem, hogy már élni sincs kedvem, de élnem kell, mert a iv-részletböl még alig törlesztettünk valamit. A tetőn észrevettem valakit a félhomályban, köny- nyü felöltőben, félcipőben, lapáttal a kezében. Me- resztgettem a szememet. Üe hiszen ez Zajcev! Bizonyára kiáltottam Is meglepetésemben, inert felkapta a fejét és lapátostul nekem rontott: — Megöllek, gazembert — ordította. Alig tudtam félreugrant előle. A lendület tovább vitte, csak a tető szélén sikerült elkapnom a kabátját. Klshíján mindketten a mélybe zuhantunk. Zajcev olyan volt, mint aki nincs eszénél: egész testében remegett, a fogat vacogtak. A kémény mellé cipeltem a szerencsétlent, sálammal az antennához kötöztem és faggatni kezdtem, miért akart megölni, a- mlkor nekem tenne jogom ahhóz, hogy számonkér- jem tőle tönkretett életemet. Es ekkor meglepő történetet 'hallottam. Kiderült, hogy a felesége engem állított eléje példaképül. Miattam hagyta abba tudományos pályáját, miattam nem védte meg a kandidátusi disszertációját. Kellett a pénz, egyre több pénz, hogy bírja velem az ádáz versenyt. Ezért vállalt 6 Is különmukákat, le akart pipálni, színes televízióra gyűjtött. Átöleltem sorstársamat, csodamöd összebarátkoztunk. Azóta, akár esik a hó, akám nem, minden nap — pontosabban minden este — a tetőn találkozunk. Hát nem furcsa teremtmény az ember? A puha, meleg fészekből a tető szeles, hideg szabadságába vágyik... + \ Visszavárom Tizenhat éves koromban Ismerkedtem meg egy rendes, komoly fiúval. Otthon nem mertem bevallani, mert elég szigorúan neveltek, de őszintén szólva a fiú nem is volt olyan fontos nekem. Ezért Inkább azt mondtam neki, hogy nem találkozhatunk, mert a szüleim megtiltották, hogy vele járjak. Nem nyugodott bele, felkeres- to anyámékat, és megkérdezte, ml kifogásuk ellene? Semmi kifogásuk nem volt, nem Is értették, miről van szó, így kiderült, hogy hazudtam. Beismerésem után mindenki megbocsátott, bele is egyeztek, hogy találkozzunk, ha tartom az addigi tanulmányi eredményemet. Néha táncolni mentünk, színházba, moziba. Tavaszra két tantárgyból is rontottam, s egy harmadikos lány járt hozzám segíteni. így a fiúval kevesebbet találkoztam. E miatt többször Is veszekedtünk, én ugyanis szégyelltem megvallanl az igazat, hát azt mondtam, hogy sok a tanulnivalóm. Azt hitte, kifogás az egész, és más fiúk miatt hanyagoltam el. Erre odavágtam: ha nem hisz nekem, el is mehet, nem tartóztatom. Elment. A Vizsgáim Sikerültek, de utána szomorú lettem, mert nem Jelentkezett, pedig reméltem, hogy mindent renbe hozunk. Egyszer keresett Is, én éppen nem voltam otthon. Többé nem hallottam róla. Azóta hónapok teltek el. és hiába várom. Nem szaladok utána, én nem bántottam, miért alázkodjam meg? Csak hát múlik az Idő és én egyre szomorúbb vagyok. Mit tegyek? Tücsök » Második kudarc? Alig múltam tizennyolc éves, amikor újdonsült férjem elhagyott. Kétségbe voltam esve, az egyedüllétet is rosszul bírtam, mégis négy éven át óvakodtam új Ismeretségtől, mert mindenkitől féltem. Nemrég csinos, fiatal boltvezető került az élelmiszer üzletünkbe. Nőf- len. Kezdettől fogva kedves volt hozzám, s éreztem, hogy tetszem neki. Egy este moziba hívott, s utána még néhányszor találkoztunk. Hamarosan rátért a „lényegre“, de én képtelen vagyok Ilyen gyorsan barátkozni, talán félek az újabb csalódástól. Elutasítottam. Ezután nem ajánlott több közös programot, az üzletben, ha vásároltam, oda sem jött, és most alig köszön, észté sem vesz. A ridegségem mindent elrontott, pedig most érzem csak, hogy szeretem. Nem tud megbocsátani, sértésnek fogta fel elutasításomat, pedig én nem ezt akartam, önérzetes ember, bizonyára gyötrődik magában. Talán jobban tekintetbe kellett volna vennem áz érzékenységét. Helyein gondolom-e, hogy nekem kell kezdeményeznem a kibékülést? . Éva Válasz A menyasszonyjelölt gondja című levélre Engedd meg, hogy nyíltan, keresetlen szavakkal mondjam el a véleményem. Az édesanyádhoz csatlakozom és azt mondom, hogy szégyeld magad. Ne akard meggyőzni az édesanyádat az igazadról, mert nincs 1gazad. Tulajdonképpen hol élsz, melyik századból csöppentél közénk, hogy Ilyen „gondokról“ írsz? Érdekházasságot akarsz kötni, melyet magad választottál. Azelőtt az érdekházasságba rendszerint a szülök kény- szerítették a gyermekeiket. A te esetedben fordított a helyzet. Azelőtt a házasságban a vagyoni szempont volt a döntő, de hol vagyunk már ettől? Ma már olyan társadalomban élünk, amely biztosítja minden polgára számára a megélhetést. Vannak jogaink, és persze kötelességeink is. Jogunk van arra, hogy azt válasszuk fér- jünkkül, akit szeretünk. Sajnos, te, ezt az érzést nem ismered, mert csak a férfiakról írod, hogy „halálosan belém szerettek“. Te nem vágysz viszontszeretni? Sajnálom azt a fiút, aki három évi udvarlás alatt nem Ismert meg eléggé, nem jött rá, hogy mennyire „üres“ vagy. Három év után most eldobod, mert valaki autót, víkendházat ígért. Az Illetőt nem ismered, és korban sem illik hozzád. Ha az Illető autó és víkendház nélkül vallott volna szerelmet, vajon akkor Is elfogadod? A választ mindannyian ismerjük: kinevetted volna. Nehezen tudora elképzelni, hogy ha tehetetlenné válna, képes lennél a gondozására, raert te kényelemre és ragyogásra vágyói. Nagyon csúnya és szabálytalan játék ezl Helyetted is szégyenlem magam, hogy közöttünk, mai fiatalok között. Ilyenek Is léteznek. Szerelem, hűség — ezek túl távoli fogalmak neked. Lehet, hogy később rájösz a jelentőségükre, de akkor már késő lesz. Most csak az anyagi jólétre vágyói. Igent kell mondanod, és mlndept megkapsz. De ml lesz tovább? Hamar megúnod majd a kényelmet, és az Idős férjet. Tudjuk mindannyian, hogy ezután ml következik. Van egy fiú, akt évek óta udvarol neked. Biztos, hogy nem közömbös számodra. Válaszd őt és dolgozzatok szorgalmasan. Ne feledd, hogy a szerény, kicsi szobának Is lehetnek boldog lakói és a fényűző palotába Is beköltözhet a boldogtalanság. B. N. I
