Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-20 / 34. szám

3

MEGKÜZDŐITEK A KENYÉRÉRT

(MEG EGYSZER AZ IDEI NEHEZ ARATÁSRÓL)

Ez a nap is olyan volt nagyjából, mint az elmúlt táaenkét-tlzennégy nap. Az egyedüli különbség, hogy ma nem délután, hanem délelőtt esett. Nem volt kiadós eső, éppen csak szemerkélt, de mégis esett. Ogy tizenegy felé állt el, és sütött ki a nap.

Varga János és Kukán Lajos

— Csak játszik velünk — mondta Varga János, a be- áeúovi (besenyői) szövetkezet kombájnosa —, mire letesszük a kanalat megint nekifog.

Szerencsére nem Így lett. •Az eget kémlelve ugyan, Varga János, Kukán Lajos, Oömjén Károly és a többiek is mind kihajtottak a község Zsltván túli határába és nekifogtak, nekifoghattak az aratásnak.

— Menjetek csak és Igyekezzetek, mert ki tudja, hogy klblrja-e az Idő estig — biztatta őket Takács Ferenc, a szövetkezet gépesí- tője, akinek bizony jócskán főtt a feje, mert éppen délben búcsúzott el a Znojmó- környékl két kisegítő kombájntól és kombájnosaltól, és tudta, ez azt jelenti, hogy a me’gmaradt ezer ezer hektár learatása így még akár tíz napig Is megtarthat. A szövetkezet őt kombájnja ugyanis, ha egy szem eső sem esne az elkövetkező napok alatt, s ha látástól vakuláslg dolgoznának, dolgozhatnának Is, akkor se végezne korábban.

Aztán estig mégis kibírta az Idő. Ogy fél hat felé pedig már olyan port vertek a géj>ek az árpatábla közepén, mintha egész nyáron egy szem eső sem esett volna.

Takács Ferenc, gépesítő és Hiros János gépszerelő befelé tartanak a határból. Gépszijat cseiéltek az egyik kombájnon, és a szárítót mennek megnézni, mert most, hogy ilyen nehézre iordult az aratás, két fronton küzdenek. Itt kinn a földeken, és olt benn a magtárban. Nem egyszer olyan nylrko£, vizes a „ktcsépelt“ gaoüua, hogy fél nap alatt ,bclá?.asodna“. ha nem szá-, rítanar. meg.

Kint, mivel valóban nehéz az aratás, nemcsak én vagyok kíváncsi a gépek munkájára, hanem a szövetkezet elnöke Bukai Lajos is. Gondos gazda, körül járja a táblát, Itt Is, ott Is tenyerébe dörzsöli a kalászokat, megvizsgálja a tarlót, a tarló közt a földet, nem marad-e túl sok szem a földön, és a szalmában, s a- mikor kiért a föld végére, odaszól a fiúkooak:

— Ügyeljetek fiúk! Inkább lassabban, nyugodtab- ban, nehogy valami baj legyen — mondja. — No, de mindjárt visszajövök — és azzal felül kis motorkerékpárjára és alig kerülnek e- gyet a kombájnok meg is érkezik Takács Ferenc társaságában.

Közben Varga Jánost, Kukán Lajos váltja föl a kombájn kormánykerokénél. így az ott levő traktorosokkal, Sankó )ózseffel és Bukai Menyhérttel kis kupaktanács alakul ki a föld végén. Jó leülni, a fűben beszélgetni. De mirö.1 is lehet Ilyenkor beszélni? Ter- mészeteesen az aratásról.

Bukai Lajos a szövetkezet elnöke

— Mikor kezdték? — kérdem, amikor kissé összeismerkedünk.

— Mikor is...? — Tűnődik egyik is, másik is. — Vagy két hete — mondják aztán. — Persze, éppen két hete, de az idén valahogy nehezen haladunk vele. E- leinte azért nem ment, mert még zöld volt a gabona, aztán, amikor meg már beérett és sorjába lehetett volna vágni, minden nap e- sett. Nem volt egyetlenegy olyan napunk sem, hogy ne hajtott volna be bennünket az eső. Különben már rég elfelejtettük volna az aratást — mondják és a közben megérkező Takács Ferenc gépesítő folytatja az előbbi gondolatot:

—. Egyébként hét nap a- latt végeztünk volna; de így? Már két hete csak gyötrődünk. Nagyon félünk, mert most már minden gabona beérett, és ki tudja, hogy mikorra takaríthatjuk be a termést És ráadásul még a két nagy teljesítményű német kombájn is elment Már fáradtak, idegesek vagyunk, pedig az eredményeink nem rosszak. Még az Elglna árpafajtánk is

80-63 mázsát fizetett hektáronként. Búzából 50-55 mázsára számítunk. Csak az I- dö javulna már meg...

Nem mondom, az állami tervet már teljesítettük, ile ml lesz velünk, ha csak ennél maradunk — mondja, és miközben sóhajtozik, egyre csak a kombájnokat nézi, figyeli, mint aki attól tart, hogy minden pillanatban történhet valami baj. No, nem mintha a gépek nem •ettek volna rendesen elő- Készítve, vagy mintha nem 'enne elég alkatrészük, hanem inkább csak azért, mert tudja, hogy a baj soha sem jár egyedül és Ilyenkor, a- mtkor már Igazán minden percre szükségük van, 1- '.yenkor szoktak jönni a váratlan és előre nem látható akadályok.

Beszélgetünk, múlik az 1- dö, s az ég alja egyre sö- tétebb lesz. Mintha parancsszóra tennénk, mindnyájan felállunk. Hűvös az Idő, állapítjuk meg.

— Pedig nyár van, aratás — mondja Bukai Lajos elnök.

Sankó József traktoros felveti, hogy nem kellene-e szólal az embereknek, hagyják abba, mert egyre nyirkosabb a gabona, és ilyenkor könnyen meghibásodik a gép. De Bukai Lajos és Takács Ferenc ismerik az embereiket és leintik:

— Ne félj, tudják azok, hogy mit lehet, és mit nem. Meglátod, ha nem megy, maguktól is abbahagyják.

Így is történt, mert amint kiérnea a tábla végére, o- ddállnak a vo.ntató kocsi mellé, és ez azt jelenti, hogy mára elég volt. Holnap az:á,n majd meglátjuk...

Takács Ferenc gépesítő

Szerencsére úgy lett, a- hogy az emberék óhajtották. Az idő „megokosodott“ s így az aratás már csak emlék...

Németh István

A weímarl egyetem hallgatója vonatra is felül néha

(Folytatás az 1. oldalról)

A két fiú elmesélte, hogy már Rét hete utaznak egy Varsó melletti kisvárosból. Eddig csak a jószívű autósokat vették igénybe, akik, mint mondják, gyakran szemrebbenés nélkül elszá- guldanak a stopposok mellett. Tapasztalataik ugyan már vannak ezen a téren, mivel négy éve ilyen módszerrel próbálják megismerni a világot. Mondják, tavaly Csehországot és Németországot járták keresz- tUl-kasul.

Sok csodálója akad a két fiatalembernek. Nem nagyon tudjuk ennyien sem őket tartóztatni. Búcsúzóul még megkérdezem, mennyi pénzzel indultak útnak?

—- Ötszáz zlotival.

A VONAT IS MEGTESZI

A bratislavai vasútállomáson már nem kellett bolyon- ganom, hogy a keresett fiatalokat megtaláljam. Azonnal szembeötlenek a furcsa külsejű utazók, akik az állomás melletti kertvendéglőben kóstolgatják sörünket. Németül beszélnek. Barátom próbál visszatartani:

Hogyan akarsz velük beszélni, nem tudsz németül.

— Miért, lengyelül tudtunk?...

Hozzájuk lépünk. Ami azt illeti, itt sokkal nehezebb a ■inlgunk. De miért ne len ne az első keserves bemu- ta'kozás után szerencsénk. A szomszédságunkban egy i- dósebb néni üldögél, aki csakhamar észreveszi,, hogy beszélgetni szeretnénk, de nem értjük egymást. Segítségünkre jön. Sajnos, még Így is meglehetősen nehezen tudunk „zöld ágra vergődni“. Elővesszük tehát a legbiztosabb szótárt és kéz- zel-lábbal mutogatunk.

— Északról a tengerpartról jöttünk. Több, mint kétezer kilométeres út áll mögöttünk, amit három hét a latt tettünk meg, főleg stoppal, de ha meguntuk a vá rakozást, vonatra ültünk, — összegezem a három fiú és két lány nyilatkozatát.

A tolmácsunk segítségével aztán, ha nehezen is. de megkérdezzük, milyen érzés ilyen felszereléssel ii- lazni?

— Az emberek nagyon sok esetben a külső után i- télnek. de zakóban és nyak- kendosen nem utazhatunk. Autója se lehet mindenkinek. Így a hátunkon kell vinnünk a legszükségesebb holmit. Ezért meglehetősen nehéz a helyzetünk, mivel azt gondolják rólunk, hogy csavargók vagyunk és kevés autós vesz fel Pedig főiskolás diákok vagyunk, akik szeretnek utazni. világot látni, oicsón. kaiandosan.

— Mi az a „legszüksége- .sebb“ holmi?

— Először is a sátor és a takaró. Nálunk második helyen a gitár szerepel — szól közbe az egyik lány —, mivel nagyon szeretünk yé nekelni. Gyakran, amikor az utak mentén várakozunk.

Országutak vándorai

elővesszük a gitárt, leülünk az árokpartra, és énekelünk. Az élelemről is még otthon gondoskodtunk, hogy útközben erre se kelljen költeni. Egyszeri váltás al sónemüt is hoztunk magunkkal é.s egy kis vöröskeresztes dobozt meg néhány apróságot.

— Hová utaztok — kérdezem.

— Merre tartasz tovább?

— Körútra indultem otthonról. Nem volt határozott úticélom. Sehol se töltök hosszabb időt. Hazafelé útba ejtem még Magyarországot, Romániát és Bulgáriát is.

— Milyen márkájú autók állnak meg a leggyakrabban a tapasztalataid alapján?

— A Tátrába. Tavaly Lengyelországot bejárva jutottunk el a Tátrába, az idén Csehszlovákiát vettük útba. s eddig nem is bántuk meg. Tapasztalataink azt mutatják, hogy az itteni autósok szívesen megállnak a stop- polóknak. Egy hetet töltünk a Tátra valamelyik sátortáborában. aztán irány vissza .Németországba, vár a főiskola.

Az öt német fiatal nem soká kortyolgatja a sört. Sietnek tovább. Búcsúzóul még ezt fordítja le tolmácsunk.

— Ilyen melegben csak stoppal kellemes az utazás.

Mustafa a jugoszláv stoppos

Vállukra akasztják a hátizsákot. s kicsit meggör- iiyedve indulnak tovább. A Tátráig még nagy út áll e- löttük, de úgy tervezik, hogy holnapután már ott lesznek.

KIÁLLNI AZ OTSZÉLRE

Ezek a fiatalok általában ketten-hárman utaznak. A- kadnak azonban olyanok is, akik egyedül, vágnak neki az útnak. Egyrészt így előnyösebb, mivel az autósok hamarább felvesznek egy személyt. A hátránya viszont

— A Renault tulajdonosak a legkészségesebbek, nemzetiségre nét^ve pedig a franciák. Ezt bátran állitba tóm, mivel tizenö.t éves koromtól kizárólag autóstoppal járom a világot, egyrészt a pénz miatt, más- ipszt meg így sokkal érdekesebb. Ha nem állnak meg az antók, sátrat ütök, letá- ncrozom és másnap újra kiállók az útra és várom a szerencsémet.

— Főiskolás vagy? — kérdezem.

— Utolsó éves vagyok. Évközben naponta négy é- rál éjszakai műszakban dolgozom egy gyárban, és az Így keresett pénzt a szünidőben aztán elutazom.

— Mennyi pénzzel indultál útnak?

— Ezer dinárral.

Közben fiatal ismerősöm egy-egy autó közeledtére fel-feltartja a kezét. Még beszélgetnénk, de mintha csak őt akarná igazolni, megáll mellettünk egy Renault kocsi. Igaz nem „F“, hanem „CS“ jelzésű.

Még az ajtóból visszaszól.

— Látod, a ti autósaitok is készségesek.

Utazó fiatalok, övék a világ! Sokan talán azt mondják rájuk, hogy könnyelműek. Valóban azok lennének? Nem hiszem. Szerintem csupán tapasztalni, látni akarnak. Nem riadnak vissza az esőtől, a távolságoktól. Bíznak az emberekben, főleg azt autósokban, csupán mi nem bízunk mindig bennük. Külsejükről Ítélve azt gondoljuk, hippik, huligánok. S vajon mi változna akkor, ha zakóban, fehér ingben, nyak- kendősen állna ki az útra egy-egy fiatalember? Akkor szívesebben felvennénk? Vajon akkor kevésbé ítélnénk meg őket?

Zolezer János A szerző felvételei

■A Két lengyel fiatal Budapestre Indul

az, hogy egyedül unalmas és veszélyes is az ilyen u tazáa.

Az egyik. Bratislavából ki vezető út mentén találkoz- lair egy Mustafa nevű, 23 éves, jugoszláv fiúval. Egy táska volt az összes pogy- gyásza. Stoppolt. Már este ledett, de még mindig nem adta fel a reményt

Megint szlovákul próbáltam kérdezgetni. Megértettük egymást.

— Jugoszláviából jövök már öt hete. Ausztrián, Svájcon. Franciaországon, Németországon át jutottam el ide. Eddig több mint 3300 kilométer van mögöttem.