Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-30 / 31. szám
üi ifjúság 9 Marcepanov kényelmesen elhelyezkedett a rokkantaknak fenntartott ülésen. Vé- gignyúftúzott rajta, sáros ct- pöjével teljesen eltorlaszolta az ülések között vezető keskeny átjárót. Ismeretlen nyelven dalolni kezdett, majd abbahagyta, és hangosan megszólalt: — Akire a sors választása esik — és elköpött az elülső ülés támlája fölött. A sors választása egy sovány, szemüveges férfira e- sett. — De kérem, miért köpött le — kérdezte s letörölte a kabátja ujját. — Ez mégsem illik, leköpni egy idegen embert. Marcepan felháborodott: — Te kígyó, hisz én ismerlek valahonnan — röhögött a szemébe, és ezúttal már pontosan célzott. — Szegény, felhajtott egy kicsit — jegyezte meg egy idősebb néni, a kezében degeszre tömött szatyort e- gyensúlyozva. Az autóbusz hirtelen lefékezett, Marcepanov majd leesett az ülésről. — Puszit, de márts — szólalt meg huncut mosoly kíséretében, és meghúzta a mellette ülő leány szoknyáját. A leány felugrott, és az ajtó felé rohant. Marcepanov közben lehúzta a cipőjét. — Hallatlan — szólalt meg az autóbusz belsejében egy Idősebb hölgy. — Eny- nyl ember, és nincs aki rendreutasítsa. — Huligán — tette hozzá félénken a leköpOtt férfi. Marcepanov habozás nélkül hozzávágta a cipőjét. — Szegény — sajnálta meg Marcepanovot a szaty- ros néni. — még megfázik. — Hej, Maruszja, te zöld- szemű majom — üvöltött fel a „szegény“ Marcepanov. Az utasok ettől mintha egy kicsit felvlllanyozódtak volna. Egy perc sem telt el, és Marcepanov magához tért. Felállt, a cipőjéért ment, majd az utasokhoz fordult: — Polgártársak, szenteljenek nekem egy kis ft- gyelmett Kötelességemnek tartom, elnézést kérni vala- mennylöktöl. Csupán kísérletet akartam tenni arra, hogy meddig tűrik egy részeg sértégetéseit. S mi történt? Mindent eltűrtek, ami csak egy alkoholgőzös agyban megfogamzlk. Hol maradt, kérdem én, hol maradt polgártársaim az önérzetük? Itt abbahagyta a szónoklást, bár az utasok, akik magukhoz tértek a hirtelen sokkból, amúgy is félbeszakították volna. — Te senklházU — sziszegte a sovány szemüveges férfi. — Ez az — bólintott elismerőleg Marcepanov — így kellett volna viselkednie kezdettől fogva. — De hisz ez szégyenletes terror — tört ki az idősebb hölgy. — Nagyszerűt — helyeselte a kísérletező. — Csak azt nem értem, miért hallgatott idáig? — Szélhámos! — szólt a szatyros néni. — Bs én, ostoba, azt hittem, hogy részeg. pedig csak színlelte. Égy erősebb férfi megmarkolta Marcepanov kezét, és villámgyorsan a háta mögé csavarta. — jegyezd meg, te csirkefogó — oktatta ki —, hogy az emberekkel tisztességesen kell bánni. Semmit sem szólnék, ha részeg lennél... Polgártársak, ki jön velem tanúnak? — Miért? — Ijedt meg a fájdalomtól sziszegő Marcepanov. — Hisz mondom, hogy az egész lélektani vizsgálat volt. Nem értik? — A rendőrségen, galambom, a rendőrségen majd megmagyarázod, — szólt közbe gúnyos mosoly kíséretében a sovány szemüveges férfi —, hogy józanul köpködtél. — Elsősorban öntől kell bocsánatot kémem — kérlelte Marcepanov. — Szavamra, az egész csupán kísérlet volt. — Ktszállnil — lökdOste maga előtt a magas, erős férfi. Marcepanov valóban megijedt a körülállók barátságtalan tekintetétől. El akarta kerülni a rendőrségen várható kellemetlenséget. Fejét leejtette, térdel össze- roggyantak, és teljes súlyával az őt tartó férfira dőlt. — Hé -— kiáltott rá az őrzője — ne komédiázzl Marcepanov felnyöször- gOtt, és fejét őrzője térdéhez verdeste. — Hadnagy úr, hadnagy úr, fáj a lábam — ordította, és felemelte a fejét. — Mit mondtam, — szólalt meg a szatyros néni — mégis csak részeg. Józan ember nem fetrengene így a sáros podlón. Berúgott, mint egy baromi — De akkor miért kísérletezett — kérdezte gyanút fogva az erős, magas férfi. — A részeg ember nem tudja, mtt cselekszik — magyarázta a néni. — Szagoljátok meg a leheletét — javasolta valaki — vodkától bűzük? — Nem, kölnivíztől —válaszolta az atlétatermetű. — S hol száll le? — kérdezte a néniké, és az ajtó felé nyomakodott. — Szegény, el ne vigye az autóbusz, s nehogy valamelyik autó alá essen. — Legyen nyugodt, gondoskodunk róla — nyugtatták meg az utasok. — Ha egyszer részeg... Fordította: P. L. PILINSZKY JÄN0S VERSEI: „Ha megkérdeznék, mi az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélkiiliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt, beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott tál a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett ezt- azt, teljesen találomra, véletlenszerűen, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép. hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek é- reznénk. Olyan lenne, mint szépíteni a származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is — ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam — megváltódhat. művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat“ — mondja a költő egy interjúban. Egy másikban pedig a költészetről, az írásról szólva így vall: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.“ Az itt közölt verseket Pilinszky közelmúltban megjelent új kötetéből a „Végkifejlet“ címűből vettük. FÖIBIADVA JÁTSZMA Meszesgödör a ház az éjszakában, préselt levél a kert, s a bútorok egymásbaérő villanyakadályok. De most, hogy fölriadtunk, hirtelen kockagödörré alakul a ház, drótsövénnyé a bútorok, s a lámpafényben a pokolig látunk. TITOK Csak a búcsú pillanatában áll helyre az aranyegyensúly. Sőt, mint a tűzvész, most olyan túlzott és elnagyolt az asztal bősége, s az orgona bizalmas fürtje. Mi jött közbe? Meg kell beszélnünk elalvás előtt. A zöldposztós asztalra hajlik halott apám. De mi fölé hajol? És mit akar, mit is akar, és mit is mond e kivilágított, besüppedt sír, magányos játszma, férfihát? Ne zavarjuk, ne zavarjátok elöretartott jobb és hátravont hal kézfejét, s a dákó három golyó közt fölfüggesztett figyelmét, részarányosát. Hiszen, a golyó és a dákó elsötétül, nélkületek, nélkülem is megáll, és velük együtt én is, akiért e játszma zajlik egyszer s mindenkorra. VISSZAVONOM „Rátok testálom koppanásomat“, írtam nemrég. Most visszavonom. Nem érdemiem meg ezt az utolsó mozdulatot. Hogy homoritva kiegyenesedjem a levegőégben, s lekoppanjak a deszkává alakított anyaföldre. A hídon álltam és a vizet bámultam. Ködös délután volt, méghozzá Szilveszter napja. Ilyenkor mindig mélabús hangulat fog el, és szeretek a kandalló mellett vagy séta közben, esetleg valahol a vizet bámulva az Idő múlásán gondolkozni... Idén a víz mellett döntöttem. Lelkiszemem előtt elvonultattam a múlt esztendőt — és ismét arra a dicséretes elratározásra jutottam, hogy új életet kezdek, jobb ember leszek... Hamarosan több járókelő állt mellém, a- klk szintén a vizet kezdték bámulni. — Uram — szólalt meg hirtelen egy kövér ember, aki közvetlenül mellettem támasztotta a híd korlátját — kérdezhetek valamit? — Tessék — válaszoltam barátságosan. — Ne tartson kiifáncsinak — folytatta — de nagyon szeretném tudnt, hogy mit lát? — Hogy mit látok? Hol? — kérdeztem megdöbbenve. — Hát a vízben. — A vízben? — és döbbenetem nőttön nőtt. — A vízben semmit sem látok. A kövér hitetlenül nézett rám. — Semmit? Ezt komolyan mondja? — Komolyan hát, — feleltem. Miért? Mit kellene látnom benne? — Hm — morgott — szóval azt állítja, hogy a vízben semmi látnivaló sincs. — Nem állítok semmit — mondtam már kissé ingerülten. — Egyébként mit akar tőlem? — Nos — szólalt meg, és fölényes kis mosoly suhant át arcán — azt hiszem, e- gyetlen értelmes embernek sem jutna az eszébe, hogy a vizet bámulja — ok nélkül. — Ez már az én dolgom — vágtam rá dühösen. — Addig bámulom a vizet, ameddig jólesik és ahányszor jólesik. Nem tartozom senkinek számadással. A kövér rosszallóan csóválta a fejét. — Fiatal barátom, művelt emberek között az a szokás, hogy udvarias kérdésre udvarias választ adnak. Még egyszer udvariasan kérdem: — Mit néz a vízben? — Uram — szóltam és csak nehezen nyeltem le a dühömet — én ugyancsak udvariasan válaszolok: — Semmit se nézek. Mert semmi sincs, amit láthatnék. Sem a vízben, sem azon kívül. Hogy itt állok, az puszta véletlen, és teljesen az én magánügyem. Elegendő ez önnek? Több sétáló megállt, és érdeklődéssel hallgatta párbeszédünket. Már egész szép kis csoport vett körül, ami bevallom kissé nyugtalanítani kezdett. A kövér átható pillantást vetett rám, aztán hirtelen a homlokára ütött. Győzelemtttasan kiáltott fel: — Hogy már előbb nem jöttem rá! Természetesen — ez az! Nyitott szájjal bámultam rá. Mi az? 0- rülttel van dolgom? — Értem, hogy megdöbbent, — bólintott a kövér. — Természetesen nem tudja felfogni, hogy jöttem rá Ilyen hamar a titkára. Pedig valóban egyszerű. — Kérdeztem magamtól: miért áll egy ember a hídon és mered a vízre? Megmondom — ezt csak azok teszik, akik öngyilkosságot a- karnak elkövetni. Maga egy öngi/ilkosje- lölt! Az utolsó szót, már csak úgy harsogta. Mint a bomba úgy hatott a tömegre a szó — mert most már igen megszaporodott a nézők száma — és egymásnak suttogták, adták tovább a szót — öngyilkos... öngyilkos... — A ruhája egészen tisztességes — jegyezte meg valaki halkan — kizártnak tartom, hogy anyagi gondok miatt akar végezni magával. A megjegyzés ellenére egy idős hölgy tört utat magának a tömegben és 20 schil- linget nyomott a markomba — miközben reszkető hangon, majdnem sírva vígasztalt: — Tudom, hogy nem sok, de talán kezdetnek elég lesz... vegye el... vegye el,., és hangosan felzokogott! Kiszáradt csontos ujjaival kétszer megsimogatta a kezemet, azután eltűnt a többiek között. A bankó magamhoz térített. — Uraim — kiáltottam már egészen remegve az izgalomtól, — itt hatalmas tévedés forog fenn. Én csak egy békés sétáló vagyok! Gondolkozzanak kérem, kinek jutna eszébe, ha komolyan ilyen gondolatok foglalkoztatnák, hogy ezen a forgalmas he lyen kövesse el tettét? — Ebben nincs igaza — szólt egy fehér szakállas méltóságteljes külsejű úr — én pszichiáter vagyok. És sokéves tapasztalatból tudom, hogy az öngyilkossággal foglalkozó egyének, többnyire képtelenek logikusan gondolkodni. Én... — A többit már nem értettem, mert egy pápaszemes úr jegyzőkönyvvel a kezében a kérdések tömegét zúdította a nyakamba. — Hogy hívják? Ml a foglalkozása? Miért akar öngyilkos lenni? Anyagi gondok? Szerelmi bánat? Világ fájdalom? Hivatásbeli kellemetlenségek? Vagy egyéb?... Kiütöttem a jegyzetfüzetet a kezéből és kétségbeesetten ordítottam. — Mit akarnak tőlem? Hát az ember már nem is sétálgathat? Vagy talán... A hangom megbicsaklott és zokogni kezdtem. — Láthatják uraim, ez az ember teljesen beszámíthatatlan — szólalt meg valaki mellettem. — Idegösszeroppanás. Azonnal hívni kell a mentőket! — Szerencsétlen ember!... — Mennyit szenvedhetett... — Vajon vannak-e hozzátartozót? — Hát nincs orvos a közelben? — Minek ide orvos — dübörgőit egy e- nergikus hang a közelben — alapos verést érdemelne az ilyen — ez a legjobb orvosság!... az majd kiverné az öngyilkossági gondolatokat a fejéből... Hol van az az életúnt figura? Ide vele!... A tömeg utat nyitott és hatalmas léptekkel egy kétméteres óriás közeledett felém... A többi már pillanatok műve volt. Egy lendülettel átugrottam a korláton — még hallottam a tömeg rémült kiáltását — majd lebegő kabátszárnyakkal a vízbe vitorláztam... Még csak arra emlékszem, hogy a tömeg gyözelemtttasan hörögte. — Na mit mondtam? Tipikus öngyilkosjelölt. — Ekkor lassan merülni kezdtem... Még hozzá kell tennem, hogy „öngyilkosságom“ ellenére még élek. Kitűnő úszó vagyok. Öngyilkosságom, nem volt öngyilkosság ~- inkább önfenntartási ösztön. Mikor később otthon tüsszögve az új esztendőre emeltem a poharam, megesküdtem, hogy soha többé az életben nem engedem meg, hogy mélabús hangulat vegyen rajtam erőt... Fordította: —si— A
