Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-12-17 / 51-52. szám

10

ősz FERENC:

RomaTitlikus lélek vagy&k, akkor is, ha ez mostanság nem divat. Etáért is stseret- tem meg oly forrón és nem teljesen reménytelenül Luj- zikát, akt szintén hajlamos volt a mély lelki életre, a saentlmentiaá'iiZmusra és a ro- mantllkára.

— Nézd csak Jenő, milyen szép este vanl Puhán hullik a hó, és fehér lepelbe vonja a csodás természetet — mondta, mert ilyen széjjen tudott beszélni.

— Valóban — feleltem.

— Nézd azt a lámpát, o- lyan mintha egy fehér háló- sipkát húzott volna a fejére — mert egy kis költészetért sem kell a szomszédba szaladgálni.

— Tudod mit? Sétáljunk •gyet a ligetben! Fogjuk egymás kezét, és elgyönydr- ködünk a halott természet fenséges pompájában.

Erre már nem tudtam m-it mondani, csak vadul, némán megfogtam a kezét, és ellnduiltunk a liget felé.

— Látod, ezt szeretem benned. Más fiú ilyenkor füstös presszókba invitál, vagy egyenesen a lakására akar felcipelnl. De neked van érzéked a szépség, a kedves hangulat Iránt.

— Ez a csodás este és te, örökké felejthetetlen emlé•aiiiyF, tar.-'- .gr' rziaMBa

Iti Ä II I

kém marad — mondtam lelkesen, és felhajtottam a gallérom, mert rajtunk kívül a liget néptelen útjain csak a szél rohangált.

— SzereKekl — mondta és hozzám bújt. Ez kellemesen érintett, mert elfogta e- lölem a szelet.

— Öljünk le erre a pádra — ajánlotta később. — Ugye nem fázol?

— Egyáltalán nem! Melletted fázni? líogyan lekérdezhetsz Ilyet —• feleltem és lesepertem a havat a pádról.

Leültünk. Lujzika hótól csatakos haját az arcomhoz dörgölte, ettől kicsit kocogni kezdtek a fogaim. Átöleltem,

— Hiszen te reszketsz!

— A vágytól — ziháltam a fülébe.

— Kicsi, tüzes bolondomi

— csivitelte. — Hiába, ez az igazi férfi!

A dicsérettől kihúztam ma- .gam, így a galIéromTól leolvadt hóié akadálytalanul folytathatta útját a gerincem vonulata mentén.

— Nem kellene még menned? Anyád haragudni fog

— atyáskodtam.

— Mit bánom énl Nem érdekel semmi, ezért a szép estéért mindent vállalok. Ugye, te is így akarod?

— Ho-ho-hogvne. Természetesen —• biztosítottam és lázasan mozgattam a lábam ujjait, nehogy lefagyjanak. Aztán eszembe jutott eg\' mentőötlet:

— Nincs kedved egyet kergetözni a fák között, a néptelen utakon?

— Nem méltó ez hozzánk. A kommersz filmekben viselkednek így. Inkább üljünk itten, és gyönyönködJflnk ebben a halott fehérségben. Élvezzük a csendet...

— Pompás — hagytam rá és a nyelvem a fogaim közé tettem, nehogy a kocogás elrontsa az áhítatot?

Végre, egy óra elteltével, hajlandó volt felállni. Fülem már lila volt, lábam érzéketlen. és hallani véltem apró. csengők üveges csiUnge- ’ését. mely tudvalevőleg a fagyhalál előjele,

~ Ugye máskor Is eljövünk Ide?

— Természetesen...

.Amikor hazaértem, a feleségem a fürdőszobában mosta kiskorú gyermekem szennyesét. A kádből és a mosógépből vatagon szállta forróvfz párája.

— Segítek neked — mondtam és máris a víz fölé hajoltam. Beledugtam a kezem...

— Vigyázz! Forró!

— Semmiség — legyintettem és lázasan dolgozni kezdtem.

— Szegénykém — mondja a nejem. — Ilyen sokáig kell lenned a hivatalban, és még utána itthon is dolgozol. .. Köszönöm, szívem. ..

Rendes asszonv az én feleségem. Csak az a kár, hogy nincs érzéke a romantikához. ..

KsnniBDRr-?-’ '

mimm íiodzsa és

t*

Egy alkalommal Naszreddtn az ut- ' eán sétálgatott és váratlanul tarkón vágta valaki. A hodzsa visszanézett, és teljeseji idegen embert látott maga elótt...

Az illető bocsánatot kért tble, mert állítólag tévedett. Azt hitte, egyik paftásával van dolga. Am Naszred- dlnnek akkoriban nem volt lókedve, zokon vette a dolgot, és a kádi elé vezette a sértőt.

Az illető — Naszreddtn szerencsétlenségére — ló ismerőse volt o fcá- dinak, s ez kijelentette:

— Hodzsaf Ez az ember nem szándékosan követte el a sértést. Tudod mit? Vágd pofon te is.

Naszreddtn visszautasította az a- jánlatot.

— Tehát büntetésül fizessen egy aranypénzt! — mondta a kádi. Ezt meg a másik fél nem akarta, s azzal mentegetőzött, hogy nincs nála pénz.

— Menj haza és hozd el az ara- nyatí — mondta szemhunyorítva a kádi.

Naszreddtn hiába várt. Amikor látta, hogy ml sem lesz a dologból, megkérdezte a kádlt:

— Tehát egy aranypénz jár egy pofonért, tisztelt kádi uram?

— Természetesen! Így határoztam.

~ A hodzsa nekilendült, kupán vágta a kádit és hozzáfűzte:

— Nem várhatok tovább! Vedd át az aranypénzt a sértőtől, és az ügy el van intézve.

XXX

Naszreddtn összetűzött valakivel, és azért a kádi elé vezették, aki föl emlékezett arra, hogy a hodzsa már fárt nála valami ügyben. Megdorgálta hát emtgyen.

— Szégyeld magad, hodzsa! Most már másodszor vagy nálam.

— No és milyen ügyben? — kérdi Naszreddtn.

— Még hogy milyen ügyben?! Ni- szén föl tudhatod, hogy rendes embert nem vezetnek a kádi elét

— Bocsánat, tisztelt kádi ári — Naszreddtn meghajolt a kádi előtt és folytatta;

— Én még csak másodszor vagyok nálad, de te mindennap Itt vagy.

XXX

Naszreddtn egy alkalommal késő este ment hazafelé. Ütközően látja, hogy valami férfi fekszik az útszéli árokban. Amikor hozátép, észreveszi, hogy a kádi fekszik ott ittas állapotban. Azonnal levetkőztette és magával vitte minden holmlfdt.

A meztelen kádi reggel fölébredt. Nagynehezen haza vánszorgott. és elhatározta, hogy szigorúan meg fogja büntetni a ruhatoivaft.

Szolgájának meghagyta, menjen ki a piacra és tartóztassa le azt, aki magán viseli, vagypedig árulja az el-- lopott ruhát. I

Naszreddtn szándékosan magára ői-í föffe az ittas kádi öltözetét, és kiment a piacra. A szolga megismerte a ruhát, és ura elé vezette Naszred-- dint.

Naszreddtn nem várta be, amíg a. korábbi látogató eltávozik a kddlszo-] bájából, hanem rákezdíe: "

— Üdvözöllek, tisztelt kádi uram! A szolgám jogtalanul állít engem szigorú tekinteted elé. Tegnap este észrevettem, hogy valami részeg ember: hempereg az útszéli árokban, s nehogy valami tolvaj ellopja pompás öltözetét, hát levetkőztettem és megőrzés céljából magamhoz vettem a ruhát. Most ide-oda járkálok a városban és keresem a szerencsétlen fló- tást, hogy visszaadhassam a ruháját. Mit tegyek? Adj tanácsot! — mondta Naszreddtn.

— Azt tanácsolom — mondta a kádi — hagyj magadnál mindent, mart az a részeges gézengúz nem érdemli meg, hogy ilyen pompás ruhája legyen, Most már elmehetsz, mert nincs pazarolni való időm.

VTM nyomán A. S. ZVOLENSKV

. • JL

V[R$[NYVIZSeA

JÜRIj PROKOPEJMKO:

Végignéztem a zsűri tagjain, és rögtön tudtam, nem lesz könnyű dolgom. Különösen a bizottság elnökének a pillantása töltött el rémülettel. Vajon létezlk-e ulyas- mi, amivel bárki bámulatba tudná ejteni a cirkuszi porondok egykori híres bűvészét?

—- ön következik — hallottam a hangját.

Szerencsére ekkor mintha hirtelen elfújták volna félelmemet és bizonytalanságomat. Ügy éreztem, helyrebillent a lelki egyensúlyom. Lassam előhúztam a zsebemből 8 zsebkendőmet, meglobogtattam a zsűri orra előtt, majd az asztal előtti padinrészt araszoltam vele végig. A csodálkozó zsűritagok előtt téglakupac nőtt ki a padiéból. Egy újabb kendőlobogtatás. s a téglakupac duplájára nőtt.

— Elég a téglából — mondta szenvtelen hangon a bizottság elnöke — térjen át a következő vizsgafeladatra.

— Akkor kérem a cilinderét — hajoltam meg előtte könnyedén.

A cilindert letakartam a zsebkendővel, a markomba köptem:

— Hopplá-hoppl

A zsebkendőt lerántottam, e cilindert telfordftottam, és mint a bőségszeruból, hullani kezdtek belőle a szegek. Addig hullottak, amíg a zsűri egyik tagja megálljt nem intett.

Ekkor lehúztam a bal lábamról cipőmet, és harminc liter zöld festékei Uriieitem ki belőle. Majd a jobb lábas cipőm került sorra: mint esöcsatornábúl zápor idején a víz, úgy ömlött belőle az olajkence.

— Lássuk a huzalokat is — salait meg az elnöktől jobbra ülő zsűritag.

— Nyúljon a zsebébe! — biztattam, és közelebb léptem az asztalhoz.

Amikor a kajánul mosolygó férfiú zsebéből kétszáz méter huzal kúszott elő. a zsűritagok közönyös nyugalmának vizén az izgalom hnlláma fodrozott végig.

— És hogy áll a csövek dolgában? — kíváncsiskodott az elnöktől balra ülő zsűritag.

— Kérem, nyissa ki az aktatáskáját! — mondtam nagyvonalúan.

A meglepett zsűritagok különböző átmérőjű csöele- meket szedtek ki az aktatáska mélyéből.

— És hogyan tud előteremteni W. C.-kagylékat? — hangzott az újabb ármányos kérdés.

Ismét a markomba köptem, kitéptem három hajszálamat és diadalmasan felszélftottam a zsűri tagjait:

— Kérem, nézzék meg, min űlneki

A bizottság tagjainak bajusza alól az elragadtatás hangjai törtek fel. Egyesek tapsolni kezdtek.

Hogy végképp ámníatba ejtsem a zsűritagokat, az ol- dalzsebemböl vízcsapot húztam elő, ráfújtam, és a csap bél meleg víz ömlött. Nadrágzsebemből villanyágőt varázsoltam elő, füttyentettem egyet, mire az égő magától kigyulladt.

— Ez a mi emberünk — hallottam magam mögött, amikor elhagytam a termet.

Nem is volt semmi kétségem afelől, hogy a verseny- vizsga, amelyet az épftőipari vállalat hirdetett meg a- nyagbeszerzői állásra — nekem sikerült a legjobban.

Am keserű csalódás várt rám: az állást más kapta meg. Az utánam következő versenyző, aki szaktudásával mindenkit lepipált. Hipnotizálta a zsűri elnökét, s arra kényszerlletle, hogy vesse le a zakóját, nadrágját és a zokniját, aztán ingben aláíratta vele a felvételéről szóló papirost.

Forciflotta* os»rr, ,- ««nr ii vr ---------------------------------------------------