Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-26 / 48. szám
FÖLFEDEZÉS Fekete virág a csönd; széltépte gyökere benövi homlokom. A mozgás , verssé ég az ö«xi kertekben, abol minden kapu anyám arcába nyílik. ÉVSZAKOK Az évszakok a fáikon mint a denevérek, lógnak, Szárnyuk a sötétben elmerült csónak. XX Mintha fa lenne a madár, zöld szárnyakkal felrepül, tavasszá válik a föld kívül és belül. XXX A nyár az arcokon marad, csak a megperzselt ráncok hamufa hull alkonyaikor. xxxx Az Ssz gyönyörű halál, folénk tereli a havat-. Nem felel, csak kérdez, homlokunkra ragad. Hó, csont, üvegarcok pillanata a tél, minden kitapintható, valós és kemény. IAIÄIKOZÄS Holdfényeső csurgóit az éjiéi, szőke hajad volt a menedékhely, ablakomon olvadtál keresztül, világítva vérző sebektől. Fájtál a fa nélküli tájban zázmarás ezüstös lázzal. Homlokod most háhegyek tartják, combjaid károgó talpfák. TÖRVÉNY Ősz jön megint: véres a Hold inge. A fák alatt a szelet üsszeseperjük. Lefogjuk anyánk szemét, hogy tekintetébe zárjuk arcunk. Kérdéseinkkel felelünk. KÍT KEP 1. A folyó nélküli táj befér a kapun, nagyapám .száraz karján a sírok rozsdás kulcsai kérdőjelek.. 2. Kerüljük magunk. Homlokunkon bekopog a tehetetlenség. Mire ujjaink kinyílnak, már tél van. Az utakra fagy az A és a B. Grain András rajza A közelmúltban váratlanul elhunyt Va szdt] Suksln a kiváló szovjet író, színész és filmrendező. Ez a novellája egyik utols 6 müve, a „Nas Szovremennylk“ című moszkvai folyóirat szeptemberi számában jelen t meg. l Megesik az ilyesmi néha... > Tegnap még láttam ezt az embert, vele e- bédeltem, aztán együtt fájtuk a füstöt a dohányzóban. Pedig beteg a szíve, neki nem szabadna dohányozni, de hát az orosz ember már olyan furcsán fogadja az efféle orvosi tanácsokat a dohányzással kapcsolatban; meghallgatja, bólogat rá, hogy hát bizony, nem kéne... s aztán nyugodtan szívja tovább. Sok szó esik köztünk erről a .szenvedélyről a dohányzóban is — gúnyolódunk rajta. — No igyál, ne dohányozzál — jegyzi meg csúfondárosan valamelyik megrögzött dohányos —, hát akkor mi marad? Szinte kórusban vágja rá valamennyi; — Egyszál deszkán futkározzál — lábujjhegyen! — Szívd a dohányt s állj a falhoz! — Ha már ennyi éve szívom ezt az ocsmányságot, hová legyek most nélküle? így köszörüljük a nyelvünket, aztán édesde- den, kedvünkre szívjuk a füstöt — és megindul a szó, most már más témáról, az életről általában: mindenféle esetek kerülnek itt terítékre, különböző mulatságos történetek ... olykor nem is olyan mulatságosak. Az egyik egy amolyan száraz, sovány, kék szemű ember folyton köhécseit... De nagyon csúnyán köhögött: apró. sűrű köhintéssel, olyanformán, mintha a tarkát köszörülné, a torkában meg valami folyton fütyült, valami folyton zavarta ott, és sehogy se ludott tőle mélyen és .szabadon fellélegezni. Amikor így köhécseit, részvéttel néztek rá a többiek, de lopva, nehogy észrevegye a részvétet — egy cseppet sem hiányzott neki. Egyszer legorombítotte- valamelyiket a csíkos .selyempizsamások közül. A merő részvétből nekirontott, leckéztetni kezdte: — Magának nem kéne dohányoznia ... — Aztán mi kéne nekem — kérdezte komolyan pillantva a csíkos pizsamásra. — Mi? .., Hát, hogy mi kéne, azt én nem tudom, de dohányozni.. . —Amit nem tudsz, abba ne üsd bele az orrodat — mondta egyszerűen a beteg, e kék szemű. — Különben meg a tanácsokból elegem van. Aztán mondott még néhány keresetlen szól a csíkos pizsamásnak — szitkozódott, de minden harag nélkül, nem mocskos szájjal — inkább az derült ki belőle, hogy az egész életét végigkáromkodta. hol ezért, hol azért, hogy végül is itt kössön ki, itt kelljen „ugatnia“ és türelemmel várnia. De megértette, hogy az é- lete, a sorsa — valahogy föle teljesen független módon alakul, és ő tudja irányítani. Éppen ezért a harag teljes,séggel értelmetlen, és ő nem is haragudott. Elmesélte például a következőt. — Hazajöttem a háborúból a kórháBbóI. itthon meg — senki. Anyám meghalt a háború alatt, a bátyám elesett, apám még a háború előtt halt meg. A kis kunyhónkat meg, ógy al/ASZIŰJ SVKSIN Wir hogyan volt, lebontották: a védelemhez kellett ott vafami kis teret kialakítani... itt, Moszkva alatt.. Értitek? £n meg két mankóval jártam — az egyik lábamat húztam a földön magam után. Elszegődtem jeget törni a folyóra. A mankóm a hónom alá fogtam, így ni, ezt a merev lábamat hátra dobtam, nehogy rácsapjak a fejszével. Aztán belebököm a mankómat egy gödörbe, lehajolok és verem, vágom, amíg csak el nem sötétül a szemem előtt. Aztán meg — ülve: a mankót a hátsó felem alá rakom, hogy oda ne fagyjak a jéghez. — és így faragom a jeget tovább. Egy öregasszonynál húzódtam meg akkoriban, őr volt valahol. Neki magának is egy vacoknyi kis kunyhója volt... de hát... hová lehetett volna. A földön aludtam — az ajtó alatt behúzott a hideg. Alig hogy elszenderedtem egy kicsit, úgy háromóre fájt fel is ébredtem a hidegtől, megyek, csendeskén a kerítéshez, hadd háborgas.sam egy kicsit: vagy három szál deszkát törtem le róla, és uccu, bele a dobkályhába. Az öregasz- szony meg: felnéz, kimegy aztán visszajön megint. Egyszeresek felriadtam — ő meg sehol. Felöltöztem hát. és kibicegek a kerítéshez ... alighogy letörök egy deszkaszálat, annyit hallok — bumm! Hogy a kerítés szilánkjai röpködtek tőle a tejem fölött. — Kartáccsal adott le egy sorozatot... (végigsöpört). Amíg mesélte, a kék szemű egyre köhécseit, és ettől szívszorftó volt az elbeszélése. De a- inikor odáig ért, hogy az öregasszony vaktában rálőtt, felkacagott — szerette volna, hogy mulatságosan hasson a dolog, hogy mi is nevessünk rajta. De amint nevetni kezdett, a nevetése köhögésbe fulladt, és így a köhögéssel küszködve mondta végig: — Elkiáltom magam: „Glebovna, hiszen én vagyok ezl“ Na, ahogy meghallotta « hangomat, mindjárt megismert,,, Ha egy csöppet lejjeb veszi az irányt, akknrát eltalália volna a kobakomat. £n meg, azt mondja, már azt gondoltam, hogy be-akar valaki mászni. Hát volt is ott miért! — Na igen, mert ilyen instrukciót kapott! — Persze. Aztán meg tudott lőni is... — Harcias öreglány volt — folytatta jókedvűen a kék szemű — örült, hogy sikerült érdeklődést kelteni az elbeszélésével, nem panaszkodni akart. — Sokat mesélt ám nekem éjszakánként, amíg üldögéltünk a kiskályha e- lőtt. De aztán azon a tavaszon kaptam a mun- kásszáláson helyet — könnyebb lett a sorom. — A lába is kezdett begyógyulni, biztosan. — A lábamat még másfél évig húztam ezután... A fő, hogy fájni nem fáj, de mozgatni mo.st se bírom. —Sokan jártak így akkoriban — három esztendeig is elbicegtek a mankóval. — Igen ... .Előző este egy anekdótát mesélt nekem. Szerette hallgatni a mulatságos történoteket. csöndesen nevetgélt, amikor á dohányzóban i- lyesmit meséltek, de ö maga, sose hallottam. hogy a többieknek mesélt volna. Akkor épp a telefonra vártunk, sorban. Félrehúzott egy sarokba, és sietősen, ügyetlenül mesélni kezdett: — A varjú lopott egy sajtot, ás leült vele egy ágra — és már kezdte is volna ezt a . .. izét... csipegetni. Akkor azt mondja neki a róka: énekelj. A varjú meg: hohó. A sajtot a hóna alá csapja és azt mondja: na most már tárgyalhatunk. £$ akkor a róka ... Közben rákerült a sor a telefonnál. — Maga jön — szóltak oda neki. Sietve bedugott egy érmet a telefonautomata nyílásába és tárcsázni kezdett. Még gépiesen mosolygott, alighanem a varjún jáit az esze, amely az orránál fogva vezette a ravasz rókát. Aztán én telefonáltam ... Amíg beszéltem, a szemem sarkából láttam a kék szeműt: várt rám, hogy végigmondja a történetet. Nézett rám és ismét, jó előre mosolygott kimondhatatlanul .szép, szomorú szemével. De ekkor elhívta a nővér valahová. Elment. Ezen az éjszakán meghalt. Sietős léptekre, jövés-menésre ébredtem, a lyosón sok ember csendes sustorgása... Es valahogy rögtön belémhasított: biztosan ő az. Kinéztem a körterem ajtaján — csakugyan: a folyosón ott a televízió, előtte febér köpenyes alakok figyelik a képernyőt, egyik-másik bemegy a kórerembe, aztán kijön és újra a televíziót nézi. Ott meg a képernyő égszínkék négyzetén egy fénylő pontocska ugrál.. Szökdécsel és tompa fénycsíkot hagy maga n tón, amely azonnal kihuny. A kis fénypont pe dig ugrál, egyre ugrál... Hol a magasba szök ken, hol egy kicsit megremeg, majd ismét fel szökik és húzza maga után a fénynyomot. Ug rált, ugrált ez a pontocska, s aztán megállt Az emberek bementek a kórterembe, ahol fe küdt... most már csak holttest... A televí ziót kikapcsolták. Az ember megszűnt létezni En egész éjszaka megüresedett lélekkel feküd tem azután. Szerettem volna valami fontos gondolatra összpontosítani a figyelmemet, sze rettem volna — nem is megérteni, nem hi szén megérteni korábban is próbáltam, de hiába; szerettem volna — megérezni, legalább egy szempillantásra, oly rövidre, mint az a tompa lénynyom —, szerettem volna, ha egy csöppecskét megvilágosodik az értelmemben vagy a lelkemben: mit is jelent az, hogy élt egy" ember... Ez itt, méghozzá — nehezen élt, Szóval, kell-e vajon, hogy éljünk egyáltalán? Hogy is van ez? Tegyük fel, hogy kell az élet. de hát akkor miért nem tudunk megszabadulni attól az átkos képességtől, hogy kínlódva és reménytelenül, egyre csak próbáljuk megérteni, hogy; „Mire való ez az egész?“ Lóm csak, most már megtanultuk ezt is, látjuk, hogyan ál] meg a szív... De mire való mindez? Miért kell? Miért?! Hg már élünk, úgy kellene élni. hogy nem nézni vissza, csak menni, menni e- lőre, amfg ki ven mérve ránk. Szóval meghalni — nem olyan rettenetes. —va-^ fordítása
