Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-15 / 42. szám
Mészáros Attila: m. # Okinawa A légpárnás vonat félméter széles betoncsíkon fut ki a főváros- bél. Hanedára igyekszünk, Tokió Töpterére. A vagonok közepén liosz- szanti irányban padok, az utazóközönség fejforgatás nélkül nézheti a tengert, vagy túloldalt a várost. A gyorsvasút néhány méter magasan a tengerparton húzédlk.; „Nazdar, akkor öt-hat nap múlva újra itt vagyok.“ Egy kézfogás, és egyedül vagyok, a jumbo jdtben, a sokszáz utas között. A Ryukyu-szigetcsoport Tajvan és Japán között húzódik. Legnagyobb szigete a millió lakost számláló 0- kinawa. A második világháború legutolsó csatái itt zajlottak le. Az amerikai szönyegbombázás se tudta megadásra bírni a védekező japán csapatokat. 1972-lg az USA katonai fennhatósága alatt volt, ekkor került vissza japánhoz a környező szigetekkel együtt. Nahában, a fővárosban ácsoirgok. Az autók jobb oldalon futnak, de sok kocsinak mégis a jobb oldalán van a kormánya. Lehet vagy harminc fok árnyékban, nincs mesz- sze a Ráktérítö. Sokkal több az angol reklám, mint Tokióban' Hosszú hajú indián külsejű fiú vezet el egy olcsó diákszállásra. 700 yen az ára egy napra (kb. 290 yen egy dollár). „Berendezkedem“ a szoba padlóján, a háncsfonaton. A helyiségben lehetünk vagy tízen, többségükben középiskolások. Szőke, amerikai diákkal beszélgetünk. Rokonlélek, mert neki Is állandó mehetnékje van. Néhány napja Indult el otthonról, Kaliforniából világkörüli útra. Hawal, Guam, most négy napig Okinawa, majd Tajvan, Hongkong a következő állomás. Tovább nincs konkrét célja. Mikor megtudja, hogy Prágából vagyok, összecsapja a kezét, mintha bulit jelezne hokiban. Elkezdi fütyülni a kazacsok dallamát. Kibököm, hogy a kozták tánc orosz és nem cseh, vagy magyar népi tánc. ,,Orosz, cseh, magyar ugyanaz!“ Amerikai válasz. Nahából gyalogolok ki. Zuhog az eső. Kimonós asszony tipeg az ura mellett a járdán. Fejük fölött esernyő. Az ernyő botja a nő kezében. A férfi kezében nincs semmi. Ha nem látom, nem hiszem. A város szélén amerikai katonai térség. A kerítés mögött nem látok mást, csak a buja, zöld szubtrópikus növényzetet. A^ eső eláll, és rögtön ki is derül. Óránként beborul, és ki is derül. .A megszokott jobbkézzel állítga- tok. Kél fiú visz vagy húsz kilométert, angolul nem tudnak. így megy ez egész délig, s közben eljutok Nagóig. Ez Okinawa második nagyobb városa. A sofőrök udvariasak, azonnal elvisz mindegyik, de az angolt nem értik. Az országút állandóan a tengerparton ktgyözik. A szigeten, ahogy észak-nyugat felé haladok egy ne nagyobbak a dombok. Balra a Kelet- Kínai-tenger mossa a hoinpkot és a kiemelkedő szigetecrféket, sziklákat. Tűz a nap, egyszál ingben is izzadok. Mr lehet itt nyáron? Aszfalt vágja át a vörös talajf, és rajta a vad bozótot. A forgalom gyérül, a városok elmaradnak. .A teherautókon bambusz, amit itt kiletér balra, gondolom idáig jönnek, ki akarok szállni. Marasztalnak. Egye fene, hisz a tengerbe csak nem visznek bele. Máshová meg úgyse mehetünk anélkül, hogy visz- sza ne jönnénk a sziget északi oldalán kígyózó országútra. Hagyom magam meglepni. Egyszer csak egy sorompó, egy kis őrbódé, s benne két egyenruhás férfi. Az ejgyik japán. Mindkettő rágógumit rág. Szót váltanak a sofőrrel, valószínűleg keresnek valakit. Az örök azt hiszik, én is yankee vagyok. Beengednek. A kocsi megáll, mellettünk civilruhás amerikai katonák golfoznak néhány lány társaságában. A keresett egyén nincs meg. Mikor visz- szafordulunk, csak akkor veszem észre, hogy egy repülőgép-kifutó pályán hajtunk kereszt-ül. ,Az autó óvatosan lassít, meg ts ál], ahogy a „stop“ jelzésre szokás. A rágógumizó strázsa néma marad. Miattuk elvihettük volna akár az egész katonai röpteret. Ahogy a sziget északi csúcsa felé hajtunk, az országút e.gyre üresebb. Megállunk és szóba elegyedem az egyik kövér, alsőnadráfeos katonával. ,,Ha maguk katonák, miért vannak civilben?“ Furcsán néz rám, valami nagy butaságot kérdezhettera. „Vasárnap van. Hétvége!“ Tényleg katonai röptéren voltunk?" „Igen,“ Mintha csak arról beszélgetnénk, mit reggelizett. Megmagyarázom, ki vagyok. Egy csöppet sem változik az arca. Miatta lehetnék akár Marslakó is. Visszafordulunk Nahába. Félórás megállás közben megfürdöm a tengerben. Februárban, a kristálytiszta Kelet-Kínal-tenger hullámait szelem. Ahogy közeledünk a fővároshoz, egyre nagyobb a forgalom. A csoi * « «’S m vá W*» M?'»' mm «r* ' Nahai utcarészlet winek hívnak. Van egy részletes térképem, aszerint figyelem az utat. Fékez egy kis autó. Benne fehér emberek. Négyen vannak. Beleültet- nek a csomagtartófia. Arcukra rá van írva, hogy amerikaiak, és mind a négy gumit rág. Angol beszédjükből egy szót sem értek, de nem nagyon törődnek velem. A térkép szerint néhány négyzetkilométer nagyságú félsziget következik. A kocsi magtartóbő! kattogtatom a gépemet. A fedél néha tejbecsap. Az út mellett felfordult s'zemélygépkocsi. Néger rendőr irányítja a forgalmat. Balra 9"^adenai röptér, az amerikai vadászgépek főhadiszállása. Egy phantomnak nem kerül félórába se, hogy elérje Sanghajt, a legnagyobb kínai várost. A szél amerikai és japán zászlót lenget. Fáradtan, porosán, de elégedetten (apán asszony a lagújabb divat szerint A szerző felvételei érkezem meg Nahába. Pár óráig „amerikai vollam.“ Focícipö a lábamon, kéziszatyor a kezemben, egy szál ingben gyalogolok ki Nahából. Most a sziget délnyugati nészébe igyekszem. Kis folyón sétálok át, majd egy kaptató következik, 'ól esik a gyaloglás, nem állítom le az autókat. Sose volt jó a nagy sietség. Lassan jár], többet látsz! Kíváncsian bámulom a nahai kikötőt. Egy csatahajó horgonyoz a vízen. Tovább baktatok. Az országút két oldalán kerítés, mögöttük barakkok, kosárlabdapályák. E- gyik helyen gyalogátjáró az út fölött kerítés mögül kerítés mögé. Á dróton fehér táblák, rajtuk a figyelmeztető felirat; „US Army facility“ Egy laktanya közepén tekergek. Rövidre nyírt cívilruhás amerikai katonák üdvözölnek. Másfél 6- rás caplatás után elfogy a kaszárnya. Kis Fiathoz hasonló kocsival vitetem magam. Egy kisvárosban szállók ki. Feketebundás motorkerékpáros srác szólít meg. Azt kérdezheti — mi mást —, hogy hová megyek. Válaszolok. „Nambu, Mabuni!“ .A szeme közé mutat jobb ujjá- val, a motorjára és aztán rám. Bambán nézem. Újra megismétli a mutatványt. Végre rájövök, ő engem oda elvisz a gépével. Míg mi a hasunkra mutatunk, a japán a szeme közé, ha azt jelzi „én“. Mabuniban vagyunk a háborús emlékműnél. Itt ért véget a második világháború, A japán egységeket agyonbombázták, s azután véres harcban leverték az amerikaiak. Az emlékművek nekem nem mondanak semmit, angol felirat nincs rajtuk. A márványszobrok a pálmák között némák.^ A fiú egy szót se tud angolul. Lenn a Csendes-óoeán kék vize nyaldossa a partot. Újra a kétkerekűn. Berobogunk egy kis faluba. A barátom bemegy egy házba, és kihoz két ezeryenea bankót. Magyaráz, hogy nem' volt pénze, és hogy most valami eredetit akar mutatni, amiért fizetni kell. Leereszkedünk a föld alá. Nedves lépcsőkön lépkedünk, földalatti patak üregéi« jutunk, öt-tíz méter átmérőjű lyuk alján kristálytiszta víz csobog. A fejünk fölött kávészínű cseppkövek csüngnek. Vagy egy kilométert megyünk szeml« a folyócskává! a betonjárdán, míg kijutunk a napfényre. Húsz méter magas sziklafal két oldalról, s vad növényzet karvastagságú liánokkal átszőve. Egy sziklaszirt alatt agyag- korsók, bennük rengeteg koponya, emberi csont. „Harakiri, japanese soldats.“ A haverom csak ennyit tud mondani a színhelyről. A, császár katonái itt követtek el tömeges öngyilkosságot fogság helyett. Mi mást jelenthetne ez a három szó? XXX Hétfőn délután öt óra. Ahogy szállnak fel az utasok a Kagoshi- mába induló hajóra, két zsaru nézegeti az utasok poggyászát Sorra karülü'k. Rámnáz a kék egyenruhás indiánforma csendőr. Megelőzöm; „Okinawa was very nice.“ (Okinawa nagyon szép volt“). Megpróbálok nevetni. Visszamosolyog és megszólal. — Oké. Good by!“ A táskám békén liagyja. Két éve itt még határ volt. Ekkora hajót még nem láttam. Nyolcvan méter hosszú, és a föfe- délzst vagy tíz méter magasan Van a víz szintje fölött. A korlátnál álló utasok kezében színes -szalagok, mindenkiében annyi, ahány ismerőse áll a parton. A szalag másik vége a búcsúztatónál. Megható, jellegzetes japán melódia hangjaira lassan távolodik a hajó. Egyenruhás középiskolás lányok sírnak a mólón. .A sokszínű papírcsíkok elszakadoznak, és behullanak a vízbe. Lassan távolodunk Nehától. Okinawa zöld dombjai merednek ki a kék Kelet-Kínai-tengerböl. Leszáll az este. Egy tengerész jön, és összeszedi a fedélzeten a szalagmaradványokat. Autóstoppal Japán országútjain Három főiskolás diákkal ülök a narancssárga szőnyegen, a másod- osztály utasai mind alusznak, csak néhány középiskolás lány kuncog ránk. A tanárjuk alszik. Az egyik srácnál gitár. Fantasztikus érzékkel pötyögteti a hangszert. Remekül játszik egy spanyol szerenádot, sorra énekli a Vadnyugat t’rampnótáit. Az angol és amerikai hiteket néha egy-egy mexikói dallal vegyíti. „Cimbora, játsz valami japán é- neket is!“ Nehezen eljátszik egy népszerű slágert, de ez is csak amerikai u- tánzat. Végül elpengeti a népzenéjük egyik gyűjteményét, egy dalt, a matzugáról, a borókáról, de nem képes belevinni érzést, mint a szerenádba. (Folytatjuk) Fehér indiánok Életre keltenek egy betemetett várost Jugoszláv és amerikai szakértők már három esztendeje dolgoznak a Crna Réka és a Vardar-folyő torkolatánál levő 2300 éves Stobl város helyreállításán. Céljuk az, hogy teljesen életre keltsék, s a század embereinek, valamint a jövő nemzedékeknek azt is lehetővé tegyék, hogy az ősi kolosszeumba járjanak színházt előadásra, az antik fürdőkben jürödjenek, és a parkokban pihenjenek. Vizet engednek a régi szökőkutakba, s ugyanolyan növényzetet telepítenek a városba, mint amilyen egykor volt. A parkokban szintén azokat a madárfajtákat akarják meghonosítani, amelyeknek elődei az egykori város lakosainak énekeltek. Munkájuk nem tál nehéz, mert a város homokréteg alatt fekszik, igen jól megőrzött állapotban, s rendkívül alkalmas a helyreállításra. Fénykorában 30 000 lakosa, vízvezeték- és csatornahálózata volt, nagyobb házaiban és palotáiban központi fűtés működött. Rio de Janiero-i hír szerint brazíliai antropológusok az Amazonas menti ós erdők mélyén fehér indiánok településeire bukkantak, s ezzel igazolták azokat a tél évszázados híreszteléseket, hogy ezen a vidéken a többi indián törzstől eltérő tulajdonságú bennszülöttek élnek. A fehér bőrű indiánokat Amazonas szövetségi állam fővárosától, Manaustól mintegy 400 kilométernyire, az alig járható dzsungelben fedezték föl. A jelentés szerint a törzs tagajai alacsony növésűek, de erős testalka- túak, és olyan nyelven beszélnek, amely nem hasonlít egyik brazíliai bennszülött nyelvéhez sem. A különös felfedezés hírének vétele óta a tudósok a különös emberek származásán tanakodnak, s eddig három feltevést állitattak fel. Egyesek albinóknak tartják őket, $ bőrük színét azzal ia magyarázzák, hogy sohasem éri őket napfény, az őserdő mintegy 40 méter magas fái örökké árnyékban tartják őket. Más tudások úgy hiszik, hogy ezek a különös „indiánok“ valószínűleg a néhány évszázaddal ezelőtt Európából érkezett fehérek leszármazottai. Végül pedig egyesek szerint az ókori föníciaiak utódai. Feltételezik ugyanis, hogy a híres föníciai hajósak annak idején — akár a véletlen folytán is — elvetődhettek f^l-Amerika partjaira, annál is inkább, mert Faraiba szövetségi államban, Brazília északkeleti részében, már korábban fölfedeztek egy kőoszlopot, s az a- zon levő feliratot a föníciai íráshoz hasonlónak tartják. A légpárnás jármüveiről Ires Howercráft cég a Brit rtopédiai ,lhtézettel közö- en olyan kórházi ágyat ké- zített, amelyen meleg''''levegő tartja lebegésben* a súlyos 'Zsebekkel borított betelik testét, meggyorsítva ezáltal a sebek gyógyulását. Az ágy fémvázból és szintetikus gumival bevont nylon zsákból áll, amelyen ugyanolyan „zsebek" vannak, mint a Howercráft jármüveken. \ zsákba szivattyúzott meleg, steril levegő félfújja ezeket a zsebeket, amelyek a test alatt visszahajolva pontosan jkövetik a beteg alakját, de úgy, hogy 'közöttük és a beteg teste között vékony le- vegöréteg van, s csak az ember feje nyugszik a párnán. Ily módon a sebek száradása és gyógyulása jelentősen meggyorsul, a beteg pedig ke Vesebtiet szenved. BALNA A KAUKAZUSBAM A szovjet régészek Kaukázus északi részének hegyeiben ősbálna csontvázára bukkantak. Ez is megerősíti azoknak a szovjet tudósoknak a jeltételezését, akik azt állították, hogy az Azovi-, Fekete- és a Kaspi-tenger valaha összefüggő vízfelület volt. Az ősbálna csontvázát egy méternyire a talaj felszíne alatt találták meg, 4,5 méter hosszú, gerince, állkapcsa, bordái és uszonyai sértetleneki HATLAB0 LÉZERSZEMO ROBOT A lenin,?rádi repülögépfsch- nikai int-ézat munkatársai hatlábú, liézserszemű robotot szerkesztettek. Készülékük olyan terep kivizsgálására alkalmas, ahová a Lunuchod- hoz hasonló holdjármüvek nem tudnak eljutni. A robot lábai rendkívül érzékeny műszerekkel vannak ellátva, és másodpercenként továbbítják a központi számítógépnek a talajjal kapcsolatos összes adatokat, a lézer- szem pedig hasonlóképpen- „letapogatja“ az utat és szintén értesíti a központi számítógépet a környező a- kadályokról. a robot környékén levő föltételekről. Az elektronikus „érzékszervekkel“ felszerelt készülék nemcsak a Hold kutatására alkalmas, hanem a Földön is hasznát vehetik a geológiai és mélytengeri vizsgálatoknál.
