Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-15 / 42. szám
új ifjúság 9 COMPAÍÍEO SALVADOR ALLENDE EMLÉKÉNEK 1/ Regősének jégverésként ZODULNAK NYAKUNKBA a napok eszmék hűvös nyirka tapad rank lelkiismeretünk is didereg csupán ösztöneink vegetálnak méla mogyoróbokrokként kitépett lábunk TENYERÜNK ÁRNYÉKÁN TANUL JÁRNI 1/ Utolsó vacsora Rendhagyó szonett MINT A EENYKEPFELVETEL melyen örökre barát marad a kalap a sál és a Jégen szendergő nagy jénydarab mint a halott arc amely már nem kíváncsiskodik kono.k. akár egy kulcsaveszíett zár ' s nem viszonozza mosolyod hirtelen megmerevedtek a körvonalak elsápadt a fény kinyílt a végtelen négyszirmú szája S MI VÁNDORLUNK KESERŰ UTAKON 3/ Megoldatlan egyenletek hétköznapok Jüggvényei vagyunk pontosak akár a méterrudak nyűhetetlenek mint a kutyabör akár a Ják hermetikus társadalmakban aggódunk megoldatlan egyenletekként karjaink parabolaszárak ívfény köztük a szándék rejtett álarcunk ügynökeként lessük mozdulatunkat sziklák magánya szakadékok csendej vonz szüntelenül 4/ Pillanatképek próbáld meg te is kapcsold be az idő fényszóróját és tartsd mikroszkóp alá u földet fogalmaink kereszt- újtán naponta ér baleset Jószándékú kíH-avánokat eszmék szuronya közt paragrgfusokK zsugorodnak Jelszavaink eltévednek a lánctalpas utakon látod e kézfogás közben acéltövisek nőnek tenyerünkből 5/ Karnevál lemetszik vétjtagjaidat csúszómászóvá mégsem válsz nem leszel hal hiába tépik ki nyelved Lt.üngsz az eszme csecsén s nem csecsemő vagy akasztott tükör tan szemed helyén torkodban köröm nő gyomrodban fog koordinátádban hársfagyökérnek véled magadat egyébként soha sem halsz meg hiszen meg sem születtél a négydimenziós térnek egy adott pontja vagy Palotai Boris: IHLET A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klán az orrát húzogatta. — Annyit ugrálok egész napi — Pihenni togszi — biztatta a festő. — Leülsz szépen és... — Mozdulni sem szabad? — vágott közbe Klári. — Nem bírok egy helyben ülni. — Annyit mozogsz, amennyit akarsz. — Mozgok én eleget az illatsaerosztályon. A festő abból az időből Ismerte Klárit, a- mikor még guminadrágot hordott és laposra szopta a hüvelykujját. — Erldj a fenébe — mondta barátságosan. — Holnap lenne egy félórám. — Ne fáraszd magad. — Nem is ragaszkodik hozzám? Mindegy, hogy kit fest le? — kérdezte sértődötten Klári. A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Éppen ilyen szögletes, gólyalábú, keskeny. lányra volt szüksége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát. „Szabálytalan tavasz“, gondolta s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma megvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni. — Ha csak egy félórád van, lemondok rólad — jelentette ki. — Ne vacakoljon, Imre bácsi. Szóval... mikor, hol? Délelőtti műszakos vagyok. Kora délután már Jöhetek. — Nekem reg,gell fényre van szükségem. Inkább várok a jövő hétig. A délutáni fény nem... szó sem lehet róla. — Haragosan legyintett. És ment motívumot keresni; Nyugtalanul járta a vidéket. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el, térdlgérő fűvel, zegzugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári, mintha ö is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egé.szen az volt, amit elképzelt, de jobb híján beérte vele. — Ilyen topis helyet választott? — csodálkozott Klári. — All] ahhoz a bokorhoz. Beljebb... még beljebb. — összetépem a ruhám. — Veszünk újat. — Mi az, hogy „veszünk“? — Hajtsd vissza azt az ágat. Fordul] kicsit oldalra. Most jó... Ezek a tények... hm... •— Már nagyon szép zetírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe... Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságát nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: — Megpróbáljuk a folyóparton. KIS novellák a kék Füzetből — Szabad megnézni? Hasonlítok már? A festő feleletre sem méltatta, összetekerte a vásznat. — Holnap valamilvel korábban.^ Érted megyek. Másnap a folyóparton telepedlek le. Ez az... A bádogszütke víz kiugrasztja Klári kontúrjait. — Levágattam a hajam. Baj? A háttér síma, csaknem színtelen. Abba robban bele a nyurga leánytest: a mozgalmas csípő, Izgékony lábszár, hetyke váll, két ficánkoló kar, amely akkor is ficánkol, amikor nyugalmi állapotban van. Ezt a flcánkolást, ezt az önfeledt játékosságot kell megfogni, gondolta a festő. —- Engem nagyon nehéz eltalálni — mondta Klári büszkén. — A fényképeim is mind rosz- szak. Hasonlítok iriár? Csak egy pillantást! E- gyetlen pillantást!... — Maradj nyugton. A festő letörülte a vásznát. • Semmi harsány szín. A mozgásban van az a... Zsebkendőjét végighúzta az arcán... — Izzad? — Gyere a víz partjára. Még közelebb. Rúgd le a szandálod. — A lábfejem Is fog látszani? Ha tudom, belakkozom a körmöm. Tessék nekem szép hosszú körmöket festeni. A festő gondterhelt arccal nyomogatta a palettára a tubusokat. — Kár, hogy nem vettem fel' a gyöngyöket. Olvan klassz gyöngyöm van. Ezzel az oldott kékkel lehet legjobban megközelíteni a mozgékonyságot... kékezüst... éppen csak átdereng rajta a kék, minit a halak pikkélyén. S egy leheletnyi viola... Ficánkoló hal. Hm... ^ Ki lesz állítva a képem! Az egész áruház rohan majd megnézni. Mint egy ficánkoló hal. — Mit akarsz azzal a gyönggyel? — Utólag is oda lehet festeni. Nagyon mutatós. Kár, hogy nem piros ruhát vettem fel. Prlncessz szabású, kiadja a tormát. Karcsú, síkos testű hal. Ott úszik a zöld homályban, s egyszer csak felficánkol, a magasba szökik. Megvan! A festő nyikkanó hangot hallatott. A vízre bámult, a hosszúkás hullámokra. Onnan hasít a magasba az ezüst villám. Csapkodó farka megvillan, szétfröccsentve a csillámokat. A láthatatlan hal felficánkot, a festő föttyentett örömében. Ecsete mind nagyobb lendülettel szántott a vásznon. Szabálytalan tavasz, húzott át a fején. Milyen régen birkózik vele. Klári... persze... Klári nélkül sose bukkant volna rá. Klári eleven mozgása, meg ez a záporozó zöld meg az az alíg^kék... — Na... látom, hogy elkapott! Az orrán lát tóm. Az ilyesmit megérzi az ember. Pedig engem irtó nehéz elkapni! — Még itt vagy? — riadt fel a festő. — S méghozzá mezltlábl — Jó alak maga! — Klári felráncigálta a szandálját. — Be se jelenti, hogy készen vagyunk. Az oldalam kilyukad már a klyánosi- ságtól. Készen vagyunk? Megnézhetem? — Mindjárt. — Mért mindjárt? Mit maszatol még rajta? Sikerült? Fogadni mernék, hogy slkerültl Klári a festő mellé ugrott. Ránézett a képre. Aztán a festőre. Aztán megint a képre. — De hisz ez egy... egy... — Hal — mondta a festő és elégedetten bólintott. — Ezért kellett nekem itt ácsorogni, hogy halat csináljon belőlem? — Ez nem te vagy. — Még szép. — Belőled csupán annyi van... — Szóval mégis én vagyok? Mi közöm nekem egy halhoz? A festő hálásan pislogott Klárira. — Elindítottál bennem valamit... — És én még fel akartam venni a gyöngyömet! A festő hüvelykujjával kent el egy foltot a hal csapkodó farkán. — Tőled kaptam az ihletet. Ez egy bonyolult folyamat. Hiába próbálnám megmagyarázni... Úgyse érted. — Nincs is gyöngyöm! Csak azért mondtam... — Halljuk! — Csak azért... — Klári megrántotta a vállát. — Hiába magyaráznám úgyse értené. — Vegyek neked gyöngyöt? — Inkább egy esőköpenyt... Tudja, ez olyan dolog, mint az az ihlet. Panni, Liesl, Barbara Panni a kalandvárás izgalmával ült fel a bécsi gyorsra, ölében szorongatta a babáját, annak magyarázta: — Aput Bécsbe helyezték, három évre. Majd integetünk ez ablakból. Mért vagy szomorú? — fordult a nagyanyjához. — Nem egy kisázsial faluba megyünk, mint Zrínyi Ilona. A nagymama mit sem tudott Zrínyi Ilona kisázsiai tartózkodásáról, és tovább szomor- kodott. Az első bécsi napok az ámuldozás jegyében teltek el. Azután Pannit beíratták az iskolába. Panni némán ült a padjában, zavartan mosolyog, amikor az idegen gyerekek körülfogják, beszélnek hozzá, radírgumit és narancsot nyomnak a kezébe. S hogy telnek az érák, a mosolya egyre tanácstalanabb, már alig hasonlít mosolyhoz. — Egy-két hónap és belejössz. Különórákra fogsz járni egy nénihez. — Tante. Annyit már tudok. Meg azt is, hogy Ungar. Én egy ungar vagyak. Liesl mondta, a tolmácsom. — Tolmácsod is van? — anyu megszorítja Panni kezét. A kézszorítás a tanítónőnek szói. — Mindent lefordít nekem. Majdnem mindent. A mamája magyar. Azért ültették mellém. — Látod, milyen szerencse, hogy akadt az osztályotokban egy magyarul beszélő kislány. — Irtó lassan beszél magyarul. Ha nem jut eszébe egy szó, pislog. Még sohasem volt Pesten. Orosházán se, pedig odavaló a mamája. — Tűnődve húzogatja fel-le a kesztyűjét. — tábláról lemásoltam, amit a Tante felírt. Majd megmutatom a füzetet. Otthon kirakja táskájából a kékfedelű irkát. — Engem most fordítva hívnak: elöl van Anna. Líesl mondta, hogy így kell írni. Napokig egyebet se lehetett hallani, mint Llesl, így .Liesl úgy. — Meghívjuk Lieslt — jelentette ki anyu. — Szólj neki, hogy vasárnap délután... — Nem... még ne. Inkább jövő vasárnap. Jövő vasárnapra sem hívta meg. S a következő vasárnapra is talált valami kifogást. Anyu elővette Pannit. — Nem akarod meghívni? — Nem. — Miért nem? — csodálkozott anyu. — Mert nem szeretem. — Panni fülcimpája pirosra gyulladt, mintha egy szem ribízkét ragasztottak volna oda. — Hiszen olyan kedves volt hozzád. Panni hallgat. — Csak nem vesztetek össze? — Dehogyis! — Hát akkor? Panni a vállát húzogatja. — Nem szeretem. Másnap azzal állít be: — Mit csináljak, nem szeretem. Pedig nekem akarta adni a lóherés zsebkendőjét. Panni orra megrezzen, mint amikor köny- nyek szurkálják. — Tulajdonképpen nem is i- gaz, hogy nem szeretem. — Na ugye... — Utálom! — De hát miért? — képed el anyu. Panni arcán végsőkig megfeszített figyelem. — Nem tudom — böki ki végül. — Nem tudod? Nézd Pannikám, annak oka van, ha az ember nem szeret valakit. — Utál — helyesbít Panni. — Nem értelek. Te okos kislány vagy. Megbántott Liesl? — Majd éppen hagyom magam! — Akkor hát... gondolkozz csak... Holeéko Viktor illusztrációi — Egész éjjel gondolkoztam — mondja másnap reggel. — Azt álmodtam, hogy gondolkozom, és mindenféle eszembe jutott, csak éppen az nem. Tudod... az... — Majd rájössz, — bíztatja anyu. — Rájössz, hogy tévedtél, igazságtalan voltál, és nagyon fogod... — Nem — vág közbe Panni és homlokára a töprengés apró ráncokat gyűr. — Annyit már tudok... az már biztos, hogy én nem tehetek róla. Múlnak a napok. Anyu nem kérdez semmit Líeslröl, Panni se beszél róla, de mindketten érzik, hogy a Líesi-ügy nincs elintézve. Egyik délben Panni titokzatos képpel karol anyuba. — Rájöttem... — Nos... — Addig törtem a fejem... — Kinyitotta a száját, becsukja. Nagyot, szárazai nyel. — Addig gondolkoztam... — Szóval... Panni a haja tövéig elvörösödik. — Azért nem szeretem... — kis levi^öt szippant be —, mert rá vagyok szorulva. Anyu nem szól semmit. Lépéseiket egymáshoz igazítva mennek az áramló utcákon. Néhány nap múlva azzal állít be Panni: — Van már barátnőm! Olyan, mint odahaza Zsuzsi volt. — Nem győz mesélni róla. Hogy Barbarának hívják, lengyel kislány, most jöttek Varsóból. Akkora szeme van, és mutatja, hogy mekkora. TIzpercben mindig együtt Utálnak. Alig várják, hogy megszólaljon a csengő. És együtt fognak hazajönni az iskolából, nem kell, hogy anyu érte jöjjön. Barbara is erre lakik, nagyon fognak vigyázni, már mindent megbeszéltek. — Hogy beszéltétek meg? — érdeklődik a- nyu. — Hát... — Panni szeme csillog — megbeszéltük. Anyu csak félig tartja meg az ígéretét. Nem várja az iskola előtt Pannit, hanem egy kapu alól lesi, mikor mozdul ki a többi gyerekkel. Panni kiválik a kavargásból, szép nyugodtan lépked egy kislánnyal, fogják egymás kezét. Egy szót sem beszélnek, egy hangot sem. Már ott állnak a kapu előtt, de nem bírnak elválni egymástól. Panni vísszakíséri egy darabon, majd a kislány kíséri vissza Pannit. Ide-oda kísérgettk egymást, mint akinek rengeteg a mondanivalójuk. Titkok és mesék keringenek közöttük, tréfák és kalandok, álmok és emlékek, anélkül, hogy egyetlen szó hangzana el. Barbara nevetgél, Panni is, szerényen, mint aki ennél sokkal jobbakat tud. Tovább hallgatnak, s kézen fogva, némán beszélik meg titkaikat.
