Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-10-08 / 41. szám

XVIIl.

Elindult a roncs felé. 0)- ra meg újra elolvasta a gép törzsén láthatö számokat, mintha ebben keresné a feleletet a fejében zsongó kérdésre: van valaki éló a gépben 71 Az első lépteket úgy tette meg, mint a le- ^ lőtt ellenség ellenfele. Csak egyet akart, hogy a saját szemével láthassa, vége, le van győzve. .Alig tette meg azonban az út egyharmadát, amikor felmerült benne, hogy vajon milyen lehet az az ember, aki a gépben ült, s a gyűlölet elszállt a szivéből.

Kerubin megállt, Kataríná- ra nézett. A lány megrázta a tejét annak jeleként, hogy minden rendben van, nincs mitől ta rtanla.' Ke rubin már egészen közelről látta ago- lyólyuggatta törzset, s a csípős füst marni kezdte a torkát. Most jutott csak e- szébe, hogy valami fel Is robbanhat a roncsban. Azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lopakodik a gép felé, mintha valaki meghallhatná a közeledését. Már csak tíz lépésre volt a kabinhoz. Megkerülte, hogy belenézhessen, s közben megbotlott a légcsavar egyik darabjában. Erősebben markolta meg a pisztolyát. Ha valaki túlélte ezt a zuhanást, akkor most a zajra fel kell fednie magát...

— Jankói — kiáltott fel Katarina és Kerubin ösztönösen lehajolt. Támadást várt, de nem tudta, hogy honnan jön majd. Figyelte a gép törzsét, de ott nem mozdult semmi. Körülnézett. Katarina mellett egy férfi állt, és odakiáltotta neki;

— A pilóta kiugro-tt a gépből! A mieink már elkapták!

Slvko tanító. Az apa és lánya. Egymás mellett álltak, és Kerubin rájuk sze- .gezte a pisztolyát. Amikor rádöbbent, gyorsan leengedte a kezét. Mindketten odafutottak hozzá. Kerubin ke- zetrázott a tanítóval, majd a Idégétt géphez mentek.

Megvizsgálták klvül-helül, és Slvko tanító csak azután kezdte magyarázni:

— Éppen hozzátok tartottam az autóbuszba, amikor észrevettem, hogy a gép zuhan. Mondom, már megnézem, hogy miféle szerzet. Így kerültem Ide.

— Ml újság a faluban?

— kérdezte Katarina türelmetlenül.

— Minden rendben van — felelte a tanító.

— Megtalálták már?

— Nem Is keresték. Egyse jött ugyanis vissza közülük. A tisztek bementek akkor este a városba, és amikor éjszaka jöttek vissza, a mieink már vártak rájuk. Elkapták mind a hárraukat, de a német parancsnokság azt hitte, hogy négyen voltak. Nem tudhatták, hogy az akkor este a* Iskolában maTadt.

— Ez azt jelenti, hogy még mindig ott van? — kérdezte Katarina.

— Az isten bennünket nttó.

— Mind a hárman nem maradhattunk életben jegyezte meg Katarina. Különben is csak párizsi táncosnők képei voltak nála.

Kaitarlna és Kerubin egy-; másra néztek, és elíMvetti^ magukati Aztán alaposabb vizsgálatnak veitették alá a roncsot. Az ülés mögötti részben két géppuskát találtak.

— Nem is rossz zsákmány

— jegyezte meg Katarina.

— Annál Is inikább, mivel puszta kézzel jutottunk hozzá.

— Ennünk kellene •valamit, — mondta Katarina, és csodálattal vegyes kíváncsisággal vízsgálgatta az egyik rekeszből előkerülő konzer- veket. Több mint a felén francia címke volt, a csokoládén holland, az elsöse- gélyládán pedig kétnyelvű

— német és cseh.

Kerubin a tanítóval leszerelte a fegyvereket, a tárakból kiszedték a töltényeket, miközben Katarina elkészítette a harapnlvalót; sajtot

sonkával, marhahúskonzervet kétszersiUttel. Letelepedtek és hozzáláttak az e- véshez.

— Még a kerekeket Is leszerelhetnénk és készítenénk belőle kézikocsit magunknak — mondta a tanító.

— Inkább valami tragacsot — javította kt a lány. —• De minek lenne az?

— A géppuskák ugyancsak nehezek, s ráadásul még a löszeres ládákat Is el kell vinnünk.

Újra munkához láttak. Azt tartják, hogy a németek nagyon precíz emberek. A gépben talált szerszámok azonban nem ezt bizonyították. 16 két órába került, míg úgy-ahogy sikerült neklk-va- lami kézikocsi félét össze- eszkábálnl.

Elindultak. A tanító haladt elöl a megrakott kocsival. A hegyoldalnak vette az Irányt. Katarina azonban pár lépés után megállt.

— Édesapám!

— Tessék, szívem? — állt meg a tanító.

— Nem arra!

— De hiszen a mieink ott vannak fönt — jegyezte meg a tanító.

— Előbb menjünk az autóbuszhoz — mondta Katarina. — El kell hoznunk onnan a dolgainkat.

Kerubinnak és Kataríná- nak az autóbuszban az e- gyetlen lópokrőcon kívül nem volt semmije se. Mindketten el akartak azonban búcsúzni a hatalmas lucfenyőtől, a prlccstől és a kút- ban a két foltos tarajos gőtétől. Tudták ezt mindketten, ha hangosan nem te mondták ki. Sőt, ha megkérdik tőlük, talán se Katarina, se Kerubin nem ismerte volna be. Az Ilyen dolgokat ugyanis fölösleges mások orrára kötni.

Lassan, hallgatagon lépkedtek, s már most búcsúz- kodtak mindentől, hogy aztán annál Inkább siethessenek, hogy egy pillanatot se kelljen időzniök az autóbuszban vagy a fenyő alatt, a tűzhelynél.

Fogták a pokrócot és már mentek Is.

— Kár lenne érte, —

mondta Kerubin magyarázatképpen a tanítónak és Katarina a biztonság kedvéért még hozzátette;

— Fönt, a hegyekben, szükségünk lehet rá!

IS

Furcsa lakodalmi menet volt ez. A menyasszony a lőszerrel megrakott tragacsot tolta, az após a vál- laiin egy-egy gépfegyvert cipelt, a lihegő vőlegény pe dig, utolsóként a llbasorban, a lópokrócot hozta kérész tülyetve a vállán, mint valami mexikói. Valahol távolabb géppisztolyok kattogtak. Meredek gyalogúton haladtak fölfelé.

— Vártuk őket — mondta a tanító, és arrafelé mutatott, ahonnan a lövöldözés hallatszott.

— Egykerekű taligát kellett volna csinálnunk. Ez a tragacs így nem ér semmit, a legszívesebben eldobnám — morfondírozott Katarina.

— A hegyekben sohase tudod, hogy mikor minek veszed hasznát — mondta Kerubin.

— Ügy látszik, hogy a falu felöl támadnak — hegyezte a fülét a tanító.

— De mintha a túloldalon la lőnének.

— A mieink kllesték ő- ket, amikor állástfoglaltak.

— Mikor?

— Tegnapelőtt.

— Hányán voltak?

— Sokan, fiam, nagyon sokan.

A menet továbbhaladt a kövekkel borított úton. Csak a sorrend változott meg. ’ A tragacsot most az apa tolta, és Katarina cipelte a két nehéz gépfegyvert pár lépéssel Kenntbln előtt haladva.

A géppisztoly sorozatok kattogása most elhallgatott, a zenekar tagjai pihentek. Csupán a repülőgép marad- ványalből összeeszkábált tragacs kerekei nyikorogtak.

— Nem vagy még fáradt, Jankó? — kérdezte Katarina.

— Hogy lennék, nem vagyok én beteg.

A fegyverek újra kattogni kezdtek.

— Sietnünk kellene egy kicsit — türelmetlenkedett Kerubin. Jobb lenne velük.

Csakhogy nemigen tudtak gyorsabban haladni. A gépfegyverek nehezek voltak, s a lőszerrel megrakott tragacs az egyik oldalról a másikra billent a köves ú- ton, és egyre nehezebbé vált. Az egyik oldalgerincen álltak meg. Ez a Rókahegyet szegélyező út Irányába lejtett. Mögötte meredek hegyoldal következett égbe nyúló fenyőőriásokkal, amelyek egységét csak Itt-ott

szakították meg a felmere- dező hatalmas sziklatömegek, szakadékok. A turisták, a fényképészek számára gyönyörű látvány gyönyörű táj, ám az ellenségnek megközelíthetetlen, bevehetetlen erődítmény, mert az ellenség egy pillanatig se tudhatja, hogy melyik szikla mögül vagy melyik szakadékból dördül el s lövés, amely az életét kioltja.

Annak, aki ismeri az erdőt nem nehéz az álllg felfegyverzett túlerőben lévő ellenséget se bekeríteni. A németek tudják ezt, hiszen a saját bőrükön tapasztalhatták, félnek Is a hegyektől, mint ördög a tömjén- füsttől. Parancsra mennek ugyan, de csak nappal. Az éjszaka ugyanis a betolakodók számára kétszeresen ve szélyes. Éjjel minden árnyék veszélyt rejthet magában. A sötétségben, amelyet a hatalmas fenyők még csak fokoznak, minden megtörténhet.

A tanító megállt. Leült a tragacsra és így szólt:

— Meg kellene pihennünk, mert aztán már nem jut rá Idő.

— Milyen messze vagyunk még? — kérdezte Kerubin.

— Még át kell jutnunk a hegygerincen.

— Ennünk kellene valamit — mondta Katarina.

— Te mindig csak enné! — nevetett fel Kerubin.

— Ha van mit ennünk, mtért ne?

— Hiszen nemrég ebédeltünk.

— Akkor hát vacsorázzunk meg — határozott a lány.

Kerubinnak csak most, e- hogy ott ültek, Jutott eszébe, hogy talán mégse kellett volna visszamenniük. Rengeteg időt vesztettek közben ott valahol lent a völgyben, ott harcol Fakir. Miért jött vajon Ide Fakir? És minek ment vajon Spanyolországba? Egyszer azt mondta neki, hogy az em bereknek még nagyon sok kellemetlen dolgot kell vég- hezvlnniök, hogy ne maradjon belőlük semmi, és a világ tiszta és szép legyen.

Az út, amelyen haladtak, hirtelen kiszélesedett. Már akár kézenfogva is haladhattak volna Katarlnával, de a lányn ík a gépfegyvereket kellett tartania a vállán. Egymás mellett mentek, de minden léptükre vigyázniuk kellett, így hát nem nagyon maradt Idő arra. hogy egymásban gyönyörködjenek. A gondolataik azonban közösek voltak. Slvko tanltóublr- telen egy mellékútra tért le.

(Folytatjuk}

■#„Inga“: Gondolatait «gyelő- re nem tudja a .költészet ..eszközeivel“ kifejezni. Minden sora darabos, hiányzik belőle a személyes élmény, az egyéni meglátás varázsa, egyedisége. Egy példa talán: „Nahát! / Megint ősz Tani / Nem akarom hinni. / Kopár fák blzoyitják, / Sárga hegyoldalak. / Homályos égbolt. / Panaszos hangú vándormadarak. / Sirat az egész té).“ stb. Ml Is sírunk... Közhelyeket sorakoztat egymás mellé, láttatni akar, de közben önmaga nem lát semmit. Seratinlt, ami az őszben a költészetet jelenti... Tanuljon, olvasson sokat, s idővel jelentkezzen újra.

• B. T. Jélész; Ha valaki csalódik szerelmében, még nem kell feltétlenül verset írnia. S ha már ír, akkor Ie.galább me.g- közelítöen jőt írjon, de ha a vers rossz, akkor legalább ne hemzsegjen a helyesírási hibáktól, Egy példa talán meggyőzi; „Azétta életem napja. / Sötét felhők mögé van takarva. / Azétta nemtudom ml az hogy boldogság / Nincs az én számomra sémi orvoság.“ Erre csak egy orvos.ságot ismerünk: a tanulást, az önművelést. Ha már ezen a gyönyörű magyar nyelven akarunk e „világhoz“ szólni, tiszteljük annyira —éppen a szépségéért és csodálatosságáért —, hogy megtanuljuk!

• K. l. Bajcz; „Levél tőled" című versében így ír: „Levél jött a póstán, üzenet tőled Százszor csókolom a sorokat, melyet kezed végzett űrül a lelkem, mikor soraid olvMém Tudom von egy angyal, ki gondol reám. / . Sserelmet, csak poéták színes iotlának / Huncut Játékának véltem f De mo«t őrjítő ereje utolérte És meg- béklyőzta szívem.“ stb. Az, hogy a szívét béklyózta meg, nem lenne baj. Sajnos a nyelvét sokkal Inkább gúzsba kötötte. Így aztán a szándék, csak szándék maradt, vagyis rossz vers. De vigasztalja az a tudat, hogy neira lehet mindenkiből költő — olvasókra Is szükség van, 8 önTuak ez utóbbit ajánlanánk. Olvasson! Tóth Árpáddal szólva: „OrUlj, hogy szebb kor hebja mossa térded, ' S ck'iil|, hogy őiTlilt búnkat meg se érted.“

Mit tenne On az én helyemben?

Tiamikllenc éves dolgozó lány vagyak. Esti Iskolába szeretnék járni. Ahogy elkezdtem dolgozni hirtelen megváltoztam. Talán a munka változtatott meg. hogy a munkámat jobban tudjam becsülni. Egyesek kissé lenéznek a- zért, mert munkáslány vagyok. A barátaim és barátnőim érettségizettek, de ők megbecsülnek. Most azonban csalódtam bennük.

Fél évvel ezelőtt jártam egy fiúval. Kezdetben csak a barátom volt, s az maradt ezután Is. Nem jártunk sokáig együtt, de megtanultam, hogy ml az szerelemmel szeretni. Nem tudom elfelejteni. Már több mint egy éve szeretem. Mindig megértett. Nem vesztünk össze, csak elváltunk. Most sem tudom, hogy miért. Azt hittem, könnyű lesz nélküle, de tévedtem. Akkor elegendő volt, ha megláttam, ha szólt hozzám az Ifjúsági klubban. Most, ha nem Is látom, a zeneszámok Is felidézik. Olyasmit érzek, amit senki Iránt sem éreztem.

A húgával jóban vagyunk. Néha találkozunk Is. Csak a kezemet kéne kinyújtanom, és elérném. De nem merem, mert úgy érzem, hogy nem szeret. Nagyon magányos vagyok. Jó lenne tudni, hogy valakinek szüksége van rám. Sajnos, nem tudom, miként érhetném el, hogy ő Is szeressen. Remélem, hogy a kedves olvasók tanácsot adnak.

Jelige: Mi van még, ha nem szeretsz?

Elloptem a boidegságamet

Ha jól emlékszem, tizenegy éves koromig boldog voltam. Aztán egyszerre megváltozott minden. Egy éjjel hangos verekedésre ébredtem. Apám, akit sohasem láttam részegen, az volt. Ütötte az anyámat, s ami törhető volt, azt összetörte. Másnap az anyám nem ment dolgozni. Rendbe hoztuk a lakást, s a lelkemre kötötte, hogy a történtekről nem szabad tudni senkinek. Apám hónapokon át folytatta az Ivást. Aztán később az anyám Is eljárogatott hazulról. Csak jóval ikésőbb vettém észre, hogy ö sem alszik otthon. Furcsa, de a szomszédok semmit sem vettek észre. .Azt sem, hogy az apám csak a hajnali órákban jár haza. Eleinte nem értettem az egészet, hiszen még kicsi voltam. Ha új ruhát kértem, anyu azt mondta, nem kapok, mert rossz vagyok. Így ment ez három évig. Amikor a bátyám kitanulta a szakmáját, és keresni kezdett, az ö fizetéséből kezdtünk ruházkodnl. A kilencedik osztály után anyám azt akarta, hogy dolgozni menjek. A bátyám azonban tudta, hogy tanulni szeretnék, és megígérte, hogy segíteni fog, amíg iskolába járok. Sajnos, még be sem fejeztem a kilencedik osztályt, elvitték katonának. Életemben ekkor kaptam a második hidegzuhanyt. Nagyon sokat sírtam a bátyám után. Bár ne tettem volna! Anyám nem volt otthon, amikor az apám észrevette, hogy sírdogálo.k. Azt vágta a szemembe: „Mit bőgsz utána, hiszen úgysem a bátyád! Az ö apját még alkkor elkaparták, amikor te a világon sem voltál.“ Döbbenetemben elájultam. Amikor három nap múlva a kórházból hazaikerültem, apám már elköltözött. Anyám nagyon keveset keresett. Minden hónapban egy tízest kaptam. Ezzel kellett takarékoskodnm. Az iskolába felvettek. .Az Igazi problémám egy osztálykiránduláson kezdődött. Harminc koronát kaptam egy hétre. Otthon a kirakatban nagyon megtetszett egy cipő, s amikor megtudtam, hogy az egyik barátnőm ezer koronát kapott a kirándulásra, háromszáz koronát elloptam t-öle, mivel a cipő 320 koronába került. Azelőtt soha semmit sem loptam. Tudom, hogy ha egy percig gondolkodom, most sem lettem volna. Amikor hazajöttem, megvettem a cipőt. De nem használtam, mert bántott a lelkltsmeretem. Van egy nagyon Jó barátnőm, neki elmondtam mindent, ö megvette tőlem a cipőt, s nekem csa-k a pénzt kellett volna eljuttatni « lényho*. Személyesen adtam ét neki és megkértem, hogy ne haragudjoai. 0 azonnal rohant az Igae- .gatóhoz. Irigykedett rám, mert jobbam tanultam, és a fiúk Is jobba-n kedveltek. Az lakoláböl azonnal mennem kellett. Helyzetemet senki sem tudja átérezni Amit otthon az a- nyámtól kaptam, arról Jobb hallgatni. Egy gyárba mentem dolgozni, ahol meglsmeilkedtem egy fiúval. Nagyon megszerettük egymást. Amikor a munkahelyemen 1« megtudták, hogy loptam, megváltozott körülöttem minden. Nem avattak bele semmibe, és a fiú Is elhagyott. Éjszakákon át sírtam, de nem szóltam senkinek. Egy hónap múlva visszajött a fiú, hogy csakis engem szeret. De én nem akartam vele újra együtt járni. Erre 6 az egész műhely előtt letol- vajozott. A szülővárosomtól távol kerestem munkát. Három hónapja dolgozom Itt. Megissmertem egy nálam idősebb fiút, akinek egy beszélgetés során elmondtam a történetemet, de úgy mintha egy barátnőmmel történt volna az egész. Megkérdeztem tőle, hogy tudna-« saoretol ilyen lányt. Azt válaszolta: nem, soha. Azóta kerülöm. Mi lesz, ha Itt is megtudnak mindent? Itt Is úgy fognak rám nézni, mint egy tolvajra? Miért kell egy félrelépésemért egész élelemben bűnhődni, hiszen már ezerszer megbántam, a- mit tettem. Közben odahaza minden elrendeződött. .A szüleim elváltak. Anyám újból férjhez ment, apám pedig az elvonókúra után rendesen dolgozik. Eddig csak ketten értettek meg az életein során. A barátnőm, akit tiltanak tőlem a szülei, de titokban levelezünk, s a bátyám, akit ezután Is bátyámnak tartok, de 6 katona.

Tudom, hogy a rovatukat sokan olvassák. Régóta szerettem volna mindent elmondani az embereknek. Köszönöm a szerkesztőségnek,“ hogy most megtehettem. Talán lesz valaki, akivel megtörtént olyasmi, mint velem, de hozzá nem úgy viszonyulnak, mint hozzám. Miért kell egy félrelépésért örökké sírni, s kerülni azt, akit szerethetnék? Talán egyszer én is találkozom egy olyan fiúval, »kl megérti, hogy csak meggondolatlanságból tettem, amit elkS- vettein. Hiszen visszaadtam, amit elvettem. Szeretném, ha az emberek megértenének, ha tudnák, hogy aki egyszer lop, az még nem biztos, hogy t-olvaj lesz. Én emiatt élek távol a szüleimtől, és állóik távol azoktól, akiket szeretni tudnék.

D. 0.