Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-26 / 9. szám
OLVASTA-E JOHN SMITH ASroviET írgk könyveit? A x EgyesUlt Államokba érkező szovjet embernek az amerikaiak gyakran felteszik a kérdést, mit talál meglepőnek az országban, miről nem tudott eddig, ha olvasott is az otthoni folyóiratokban és újságokban az ÜSA-ról. Néhány év múltén, mely Időt, mint az APN hírügynökség tudósítója töltöttem az EgyesUlt Államokban, teljes biztonsággal mondhatom, legmeglepőbb volt számomra az amerikaiak — az olvasó amerikaiak — nagy fokú tájékozatlansága a Szovjetunió életéről. 1987-ben megmutatták nekem a Gallup-intézet közvé- leménykutatásl eredményeit arról a kérdésről, mit tudnak az amerikai középiskolák felsőbb osztályosat a Szovjetunióról. A diákok 18 százaléka nem tudta például, kivel harcolt ogyiitt a Szovjetunió és kt ellen a második világháborúban. A tanulók majd egy tizede úgy gondolta, hogy a Szovjetnnió Németországgal együtt harcolt az EgyesUlt Államok ellen. fis még néhány adat. melyek nekem, mint írónak elkeserítőek: a diákok 70 százaléka nem tudott megnevezni egyetlen szovjet I- rét sem, 87 százaléka nem látott eddig egyetlen a Szovjetunióban gyártott filmet sem (ide értve a dokumentum-, ismeretterjesztő és tudományos filmeket is.) E- gyetlen diák sem olvasta vagy látta valamelyik szovjet drámaíró darabját vagy filmjét. Ml ez? — kérdezhetnénk — az érdeklődés hiánya? Nem, mert ugyanaz a Gallup-intézet azt is megállapította. hogy a tanulók 33 százaléka nagy érdeklődést tanúsít, 34 százaléka „csupán érdeklődik“ a szovjet- nnióbeli élet iránt. Az ok tehát nem az érdeklődés hiánya, hanem inkább a Szovjetunióról száló információk enyhén szólva „irányítása“. Irodalommal kapcsolatos példákat hoztam föl, de nem csupán azért, mert magam is író vagyok. Ogy vélem. nem lehet megérteni egy ország szellőmét, egy nép életét, ha az ember nem ismeri az irodalmát és művészetét. Mellesleg' szólva nincs az USA-nak egyetlen kiváló írója, akinek a műveit le ne fordították volna oroszra és meg ne jelent volna a Szovjetunióban akár könyv alakjában, akár valamelyik folyóiratban. Hemingway özvegyét 1- gen meglepte, hogy milyen sok szovjet ember ismeri és kedveli elhunyt férjének, az egyik legnagyobb írónak a müveit. És Steinbeck, Faulkner, Salinger, Vounegut, Updike, sőt Hailey is mind-mind ismertek a Szovjetunióban, műveiket lefordították, nagy példányszámban megjelentették és sokan olvassák. Nem tudom, hogy 1987 6- ta végzett-e a Gallup-intézet úiabb közvéleménykutatást, de saját tapasztalatból tudom (hét évig éltem az USA-ban 1968—1972), hogy csak egy valami változhatott: ma könnyedén kimondanak egy nevet — Szolzse- nyicinét — annak ellenére, hogy az angolul beszélők számára oly nehéz a kiejtése. Miért? Erre világos a felelet: mert Szolzsenylcin szocialistaellenes, szovjet rendszerellenes, és főként mert „Insider“ szovjetellenes, ami ritka tünet, eltérően a szovjetellanes „autsi- derektöl“, akikből elég sok akad Nyugaton. Ilyen szovjetellenes „eut- sider“ például Valerij Tarszisz. A mai olvasó már nem nagyon emlékszik erre a névre, pedig mintegy tíz évvel ezelőtt sűrűn szerepelt a nyugati sajtóban. V. Tarszisznak, a közepes tehetségű. a Szovjetunióban fiiig ismert írónak a könyveit nagy példányszámban adták ki Nyugaton és agyon reklámozták. Miért? Az ok egyszerű. Valerij Tarszisz egy szép napon rájött, hogy a dicsőség. mely ntán olyannyira vágyik, számára csupán szovjetelleneséggel érhető el. És ilyen szellemben kezdett (rnl. Aztán a kéziratot kicsempészte Nyugatra, a- hol könyvét kiadták. Egyszerre hires Íré lett» A nyugati sajté tele volt a nevével, mely mellé szépen hangzó jelzőket illesztettek: „Igazi tehetség“, „merész“, „az Igazság harcosa“, „az orosz irodalom lelkiismerete“ és hasonlókat. fis Tarszisz mindezt elhitte. Nyugatra ment. ahol nagy pompával fogadták. Sajtókonferenciákat rendeztek, előadásokra hívták meg s a lapok naponta hozták a fényképét. New Yorkban voltam, a- mikor 1968-ban odaérkezett ez az „orosz irodalom lelkiismerete“. A repülőtéren a nagy napilapok, folyóiratok tudósítói, a tv és rádió riporterei fogadták. A New York Times fgy Irt róla: „Olyan ember érkezik az E- gyesült Államokba, aki a Szovjetunióban az értelmiségiek széleskörű, illegális .szovjetellenes mozgalmának a vezetője volt.“ Néhány nap múlva az Izvesztyija tudósítójával elhatároztuk, hogy felkeressük Tarsziszt ós interjút csinálunk vele. Látogatásunkat nem jelentettük be előre, attól tartottunk ugyanis, hogy nem fogad. Egyszerűen beállítottunk hozzá a Balmont Pla- za-szSllóba, ahol lakott. Tarszisz engedőimével felvettem magnóra, de most csupán részleteket közlök belőle. — Kit tart ma a Szovjetunió legnagyobb Írójának? — tettem fel Tarszisznak a kérdést. — Ott nincsenek nagy 1- rók — felelte. — Egyetlen igazi íré sincs, mert az 1- rő az, aki az igazat Írja meg. Egyetlen ember volt ott, aki megmondta az igazat, az én voltam. — No és Szolzsenyicin ? — kérdeztük. — Szolzsenyicin a „tábornok témájával* kapaszkodott föl a magasba. Ha •- xonban ezt a témát kimeríti, vége a dicsőségének. — fis ön nem fél attól, hogy ha elcsendesednek ön körül a politikai botrányok, elfelejtik a nevét, nem fognak többé írni önről, sőt a könyvelt sem fogják kiadni? — Erre sohasem kerülhet sor — utasította el feltevésünket Tarszisz. — Engem Itt a tehetségemért becsülnek. Ha véget ér a politikai botrány, beülök egy csendes dolgozószobába, és végre arról fogok íriri, amiről akarok. és ezt, amit akarok, fis akkor leszek igazán híres íré. hírnév és dicsőség vár rám. Két-három hőnappal beszélgetésünk után Tarszisx neve teljesen eltűnt a bur- zsoá lapok oldalairól. Azóta két év telt el. Ezalatt állítólag 15 különböző művet írt, regényeket, elbeszéléseket és verseket. Csakhogy ezeket már senki sem olvassa. végleg elfelejtették a szerzőjüket. Nem azért, mert már nem szovjetellenes. Nem, hanem azért, mert „insiderből“ „antsider“ lett, aki Nyugaton él. fis amint tudjuk, ilyen van ott elég, marakodnak a koncon. Egyik újdonsült barátjának Tarszisz egy őszinte pillanatában állítólag így panaszkodott: „Elszámftottam magam. Nem kellett volna idejönnöm. Hamarább megkaptam volna a Nohel- dfjat, mint Szolzsenylcin. Most az „orosz irodalom lelkiismerete“ díszítő jelzőt Szolzsenyicin neve mellé illesztette a nyugati sajtó. Az idő múlik, majd elfelejtik őt is, mint ahogy elfelejtették az „egyetlen igazi o- rosz" írét, mister Tarsziszt. fis azok az amerikaiak, a- kiket igazán érdekelne a szovjet emberek élete, továbbra is nélkülözni kénytelenek a hiteles Információkat, mert azok, akiktől függ, arra törekszenek, hogy az Igazi sző a Szovjetunióról ne jusson el a Nyugat népeihez. Azt akarják, hagy a fiataloknak nemcsak az egytizede, hanem a többsége azt higgye, hogy a II. világháborúban az Egyesült Államuk és a Szovjetunió népei egymás alien harcoltak és nem egymás mellett küzdöttek a hitleri fasizmus leveréséért, GENRIH BOROVIK HOLNAPUTÁN BEMUTATÓ! (A Tóték egyik próbáján a Thália Színpadon) Szabó Rózsi (Tótné), Kövesd! Szabó Marika (Agika) és Kovács József (Tót) a próbán GABRIEL BODNAR felvétele Mire ezek a sorok az oivaeó elé jutnak, a Thália Színpad újabb bemutatója küszöbén áll: február huszonnyolcadikén, csütörtökön este színre viszik Örkény István nagysikerű darabját. Akkor azonban, amikor én a próbán jártam, még tizenegy nap volt hátra a bemutatóig. — Az utolsó tíz nap az igazi alkotás időszaka, akkor kezd kialakulni a darab — mondja Várady Béla, aki most a Postás figuráját viszi színre. A színészek ilyenkor nem szívesen nyilatkoznak; egyrészt mér munkái bennük a premiér láza, másrészt — általában — még javában birkóznak a szerepekkel. Óvatosságukat megértem, nem kényszerltek senkit „színvallásra“, amit mégis megtudok, inkább afféle csevegés eredményekén* buggyan ki belőlük. Kovács József alakítja a darab egyik kulcsszerepét, Tótot. — „Játékunk stilizált, de mégis hiteles kell, hogy legyein. Az én gondom most az, hogy minden helyzetben meg tudjam találni ezt a „hitelességet“. Feleségét Szabó Rózsika játssza. — Én eddig csupa tempera men tűm osabb figurát játszottam. Tótné szerepében gyakran kell fékeznem a temperamentumomat, š ez szokatlan számomra. Boráros Imre, az őrnagy, frappáns megjegyzéssel üti el a nyilatkozás ü- gyét: „A premieren ünneplem harmincadik születésnapomat*. Kövesd! Szabó Marika, azaz Ági elillan a jegyzetfüzet elől. Végül Várady Bélával maradunk. Várady tapasztalt színész, sok-sok szerepe után élvezet hallgatni kis „tanulmányát“ a postáról. Legalább egy-két gondolatot adjunk közre belőle: — „Szeretem ezeket a tudathasadásos figurákat, mert mindegyik más, mindegy!khen másutt ér össze a „normális“ és a „nem normális“ ha társáv ja. A postás mindenkinek lót akar, ezért hordja szét saját belátása szerint a frontról érkező leveleket. A színpadon megpillantottam Csendes Lászlót is, aki Cipriani profesz- szor „bőrébe bújik. Alakítása bizonyára ezúttal is tetszeni fog a közönségnek, mint ahogy általában elégedett a legtöbb néző minden premieren a koőicel (Kassa) társulat produkciójával A Tóték érdekes bemutatónak ígérkezik. Kár, hogy a színészek mostanában nagyon el vannak foglalva {bsBeszámoltam: a kurta februárban is tizenkilenc fellépésük van!) a bemutató előtt több pihenésre és nyugalomra lenne szükségük. Így is örömmel megyünk azonban az újabb bemutatóra; a színészeknek és a rendezőnek sok sikert, magunknak jó szórakozást kívánva. (batta) új ifjúság 5 Mózsi Ferenc: NEMZETISÉGI ISKOLA. IRODALMI NEVELÉS Az lskolaügy minden nemzet számára szükségszerűen őrök problémát Jelent. A problémák súlyát éppen a nemzetiségi jellegből adódó sajátosságok Miatt a nemzetiség kétszeresen érzi. Legtöbbször inkább a könnyebb jajgatást vállaljuk a szívet. lelket igénylő munka helyett. Nem véletlen az lsikolák színvonala közti különbség. Ott, ahol a tanítói vagy tanárt kar hivatásának és nem Irodai sablonmunkának tekinti a pe dagőglát, sem a jó eredmények, sem a színvonal nem marad el. Bár ez a rövid bevezető a recenzió műfaján kívül esik, de éppen utolsó mondatával hadd tegyünk egv halvány kérdőjelet Mózsi Ferenc „Nemzetiségi iskola — Irodalmi nevelés“ c. könyvére anélkül, hogy értékéből valamit Is levonnánk. Nem könnyű témához nyúlt Mózsi Ferenc, amikor a nemzetiségi iskolaügyet választotta. Tudjuk jól, mennyi — sokszor hiábavaló — vitába lovaitok magunkat, ha valaki lsko- lattgyünkne terelte a gondolat menetét. Természetesen a szerző Is tudatában van a nyitott kérdések egész sorának, és „a címben felvetett kérdések kimerítő, teljes értékű megválaszolása több monográfiát Igényelne“ — írja. „Ezek mindegyikét különböző társadalomtudományok szakembereinek együttese készíthetné csak el a többé-kevésbé hiánytalan szakszerűség és a kiegyensúlyozott témakflfejtés, a szabatosság és a tudományos objektivitás igényével. Az érintett kérdések mindegyikét — mint korunk más problémáinak többségét is — az összetettség és a nagyfokú tartalmi bonyolultság jellemzi.“ Dolgozatának első fejezetében a műveltségre való állandó törekvés igényéről szól, amely „a korszerű műveltség egyik állandó és nélkülözhetetlen jegye“. Továbbá szól a nemzetiségi Iskolákkal szemben támasztott társadalmi igényről és „szükséges — írja —, hogy a nemzetiségi iskoláik tanulói: a) maximálisan egyenértékű nevelést és ismereteket kapjanak és b) optimálisan azonos Ismeretanyagot sajátítsanak el, mint a többség nemzeti, Szlovákiában a szlovák tanítást nyelvű iskolák tanulói, valamint c) megfelelő mennyiségben ismerkedjenek . meg a nemzeti műveltség köréből származó ismeretanyaggal.“ A nemzetiségi iskolákra vonatkozó tantervek készítőinek — minden Igyekezet ellenére — eddig még nem sikerült a problémát megoldani, és az információzuhatag korában talán megoldatlan Is marad. A kérdés jobb megközelítése érdekében a szerző megjelöli azokat a területeket, a- melyek közösek, 111, eltérőek, sajátosak a nemzeti, magyarországi és nemzetiségi isikola! gyakorlatban és elméletben. A következő részben rövid történeti áttekintést ad a szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák fejlődéséről. Itt érdemes felfigyelni néhány összehasonlító adatra a háború e- 1 öt ti és utáni Iskolai állapotokat Illetően. Ebben a fejezetben ezt olvashatjuk: „Az alapiskolák pedagógusai, oktatói tevékenységének eredményességét Igazolja az 1989 ápriliséiban egész Szlovákiában végzett íanuflási tudásszlntvizsgálat, melynek objektív értékelése szerint a magyar tanítási nyelvű a- lapiskolék az országossal azonos, illetve jobb eredményeket érteik el.“ A továbbiakban az anyanyelvű tanítás-tanulás kérdéseire próbál választ adni. Nincs módunkban részletesen tárgyalni e témakört, de feltétlenül egyet kell értenünk azzal a bizonyított ténnyel, hogy a munkás-paraszt családból származó gyerekek még ma is hátránnyal indulnak az értelmiségi családok gyermekeivel szemben. A nyelv és a gondolkozás viszonyának meglehetősen mély elemzése után helyesen jegyzi meg Mózsi Ferenc, hogy: „A tanításit nyelv ismerete tehát a*z Iskolaérettség egyik fontos feltétele. Erről gyakran megfeledkeznek azok a szülők, akik (különböző külső és belső okok miatt) nem a gyermek által legjobban és legszívesebben beszélt nyelvnek, azaz a gyermek anyanyelvének megfelelő tanítási nyelvű iskolába Íratják hatéves fiúkat, lányukat.“ Viszont ugyancsak Igazat kell adnunk annak a ma már közismert, de mindeddig eredménytelenül hangsúlyozott Igénynek, hogy: „Az egyén önmegvalósításának egyik fontos feltétele megtanulni a társadalom túlnyomó többségének nyelvét, mert ez bizonyos mértékben feltétele a politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságnak Is.“ Ehhez még hadd tegyünk hozzá annyit — bár az eredmények sokszor nem Igazolnak —, ma, a kommunikáció korszakában már nem probléma sem a szlovák, sem más Idegennyelv megtanulása. A negyedik fejezetben vizsgálja a szerző az általános és sajátos jegyeket a nemzetiségi iskola' tartalmában. A könvv igen értékes része ez, amelyben jogos'kritika éri a tanteret, a helyesírás központúságát és a tankönyveket. Érdekes táblázatok tanúskodnak a nemzeti és a nemzetiségi iskolákban tanított tananyag-eloszlásról, a második osztályban tanulók (ekkor kezdik a szlovák nyelv oktatását) kétnyelvűségéről, valamint nyolc magyar tanítási nyelvű iskola egyes tantárgyakban elért eredményeiről. Az utóbbiból kiderül, hogy az elégtelen jegyek számával a szlovák nyelv magasan vezet a magyar nyelv, ill. a matematika előtt. A szerző természetesen kitér valamennyi tantárgy tartalmának sajátos jegyeire. Tárgyalja és bírálja a történelemtanítás „kényes“ kérdését, jelenlegi helyzetét. Egy másik tanulmányt érdemel majd „A sematikus iroda- lomoktatás vitája“ c. új vitára serkentő dolgozat. Nemcsak nálunk, hanem a civilizált világban mindenütt vita folyik az trodalomoktatás hogyanjáról. írók, költők, pedagógusok, esztéták nyilatkoznak — igen ritkán egyhangon. Hazai vizekre térve igazat kell adnunk a szerző által idézett Miklós Pálnak, aik! ezeket írja: „...a történelmi ismereteknek a szelepét félretéve vagy túlbecsülve, az iskolai irodalomismereteket kizárólag irodalomtörténeti ismeretként tudja elképzelni. A hibák eredménye, hogy az általános Iskola felső tagozata, sem pedig a középiskola nem olvasóvá nevel. A középiskola pedig — ez túlzás nélkül megállapítható —: Irodalomtudósocs- kákat képez, akik kisebbfajta irodalomtörténeti kézikönyvet (Ül. annak sablonjait) visznek a fejükben az érettségire, de fogyatékos anyanyelvi és olvasási kultúrával.“ Persze, ebben nem kizárólag a magvar szakos a hibás. Az okok sokszor még a bizonytalan irodalomtudományra, a tantervre, a tankönyvre vezethetők vissza. Ezután a Szondi két apródjának óraelemzését és egy mln- taóra bírálatát adja a szerző, amelyre külön felhívjuk a figyelmet. A nemzeti Irodalom, a világirodalom és a szomszéd népek Irodalmának oktatási problémáira Is kitér Mőzsl Ferenc. Mózsi Ferenc könyvében rengeteg Idézet található, amely a recenziónk során említett problémáik meglétét igazolják. A marxista objektivitás igényével tárgyalja az egyes témákat, nemzet, nemzetiség, nemzetiségek viszonylatában. Dolgozata, mint már jeleztük, nem a teljesség Igényével íródott (nem is íródhat), mégis végigjárja a csehszlovákiai magyar biko- laügy valamennyi területét. A könyv tartalmának és répájának jellegéből adódóan vitára ösztönző, és reméljük: nem eredménytelen vitára. Bodnár Gyula
