Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-05 / 6. szám

9

Török Elemér két verse:

Bennünk ballag múltam

Mennek rendületlenül a mindig megérkezők

szemükben sötéten guruló barázdák

mennek konok daccal a hallgatásukkal is folyton kérdezők

őket látom mindig a beérhetetlen térben és időben

bennünk ballag múltam hosszú néma csendben

ODA A REMÉNYHEZ

Minden oly egyszerű: a fü zöld a liliom fehér csak a világ bonyolult az isten se látott régen a földön ily bábeli képet szüntelen hátrál ő is a földi sötétség láttán mi mégis remélünk s vállaljuk újra emberi sorsunk

sújtson bár százszor szeszélye

ember-szívünknek van reménye a Tejűton is távolibb jövőre ó remény növekedj nagyra szívünkben

Bodnár Gyula két verse:

ŐSZI KÉP ANYÁMMAL

Ül a sárguló ég alatt, szívéhez szorítja testét (ha van még) és sír

Sír az anyám, könnyei szívemet mossák, jaj emelném tavaszba télbe zuhant álmát!

Hiába kiáltasz Földet

1961: Apám elmerült a januári földben — mélyen lélegző partok húsában vérző hajók horgonya.

1973: Csont-gyökerek a Bodrogköz mélyén (talán már széthordták .a halak) a láncot elvarázsolta az idő, s a hajó hiába talál partokat

*

.............................

MAUGHAM:

Előadás közben pillantottam meg, és hívó kézmozdulatára szünetben odamentem hozzá, leültem melléje. Régóta nem láttam, és ha valaki nem említette volna a nevét, aligha Ismerem meg. Élénken fordult felém:

— Bizony, jó néhány év eltelt, amióta megismerkedtünk. Hogy repül az idői És egyikünk sem lett azóta fiatalabb. Emlékszik még arra az első találkozásra? Amikor meghívott vlllásreggelire?

Hogy em lékszem-e?

Húsz évvel ezelőtt történt; akkoriban Párizsban éltem. A Quartier Latinban volt egy kis lakásom, ablakai a temetőre néztek; keresetemből a betevő falatra is alig- alig telt.

Olvasta egyik könyvemet, és írt nekem. Válaszoltam, és megköszöntem a levelét. Nemsokára megint írt, és közölte, hogy rövid ideig. Párizsban lesz, és egyszer szívesen elcsevegne velem: de nagyon elfoglalt, legfeljebb a következő csütörtökön lenne néhány szabad perce számomra: a délelőttöt a Luxembourgban tölti — nem vinném-e el utána Foyothoz egy kis vll- lásreggelire?

Foyot párizsi étterem, ahol a francia szenátorok ebédelnek. Nekem addig e- szembe sem jutott odamenni, ilyen fényűzést az akkori anyagi helyzetemben nem engedhettem meg magamnak. De a dolog hízelgett a hiúságomnak, s különben sem tanultam meg nemet mondani egy nőnek — nagyon fiatal voltam. (Bár nyugodtan hozzátehetem, a férfiak többsége csak akkor tanulja ezt meg, amikor már túl öreg ahhoz, hogy a nőket egyáltalán érdekelje, amit mond. )

Nyolcvan frank (arany frank) csörgött a zsebemben; ennek a hónap végéig ki kell tartania. De egy szerény kis ebéd csak nem kerül többe tizenöt franknál? Ha az elkövetkező két hétben lemondok a feketéről, egész jól kijövök.

Azt feleltem levélben Ismerősömnek, hogy csütörtökön fél egykor várom Foyot- nál.

Nem volt olyan fiatal, mint amilyennek képzeltem — külseje Inkább impozáns, mint vonzó. Negyvenéves asszony volt (bájos életkor, ha első látásra nem is ébreszt váratlan és elsöprő szenvedélyt); nagy, fehér, szabályos fogai olyan benyomást tettek rám, mintha több volna .belőlük, mint amennyire bármilyen gyakorlati cél érdekében szükség lehet. Bőbeszédűnek mutatkozott, de mivel úgy látszott, rólam beszél a legszívesebben, elhatároztam, hogy figyelmes hallgatója leszek.

Az étlap láttán meghölkkentem: a magas árak messze felülmúlták várakozásomat. Vendégem azonban megnyugtatott:

— Délben semmit sem szoktam enni.

— Ô, ne mondjon Ilyet! — feleltem

nagyvonalúan. .*

— Sohasem eszem többet egyfélénél. Az emberek, szerintem, túl sokat esznek manapság. Hát talán egy kis halat kérek. Mit gondol, van vajon lazacuk?

Lazac nem szerepelt az étlapon — még nem jött el a szezonja, de azért megkérdeztem a pincért, nem akad-e mégis. I- gen, éppen most érkezett egy gyönyörű példány, idén az első. Megrendeltem vendégem részére.

A pincér megkérdezte, nem parancsol-e valamit addig is, míg a lazac elkészül.

— Nem — válaszolta —, mindig csak egyfélét eszem. Hacsak nem lenne egy

kis kaviárjuk. Arra mindig kapható vagyok.

Szívem kissé elszorult. A kaviárt nem az én pénztárcámnak találták ki, de ezt persze nem mondhattam meg neki. Szóltam a pincérnek, hogy feltétlenül hozzon kaviárt. A magam számára ürüszeletet választottam — ez volt a legolcsóbb fogás az étlapon.

— Nem teszi okosan, ha húst eszik — jegyezte meg a barátnőm. — Nem is tudom, hogyan képzelheti valaki, hogy ilyen nehéz ebéd után még tud dolgozni. Elvem: a gyomrot nem szabad túlterhelni.

Aztán jött az ital kérdése.

— Villásreggelihez nem szoktam Inni — mondta ő.

— Én sem — feleltem tüstént.

— Csupán fehér bort — folytatta, mint- jha én meg sem szólaltam volna. — Ezek a francia fehér borok olyan könnyűek. Csodálatosan elősegítik az emésztést.

— Milyet parancsol? — kérdeztem, még mindig vendéglátóhoz Ülő, de már nem éppen túláradó kedvességgel.

Barátságosan villantotta felém ragyogó fehér fogsorát.

— Az orvosom a pezsgőn kívül semmi más italt nem engedélyezett.

Azt hiszem, elsápadtam egy kicsit. Rendeltem egy fél üveggel. Ogy odavetöleg megjegyeztem, hogy az orvosom kereken eltiltott a pezsgőtől.

— Hát akkor mit fog inni?

— Vizet.

Megette a kaviárt, aztán .megette a lazacot. Vidáman csevegett művészetről, Irodalomról, zenéről.. Én pedig azon tűnődtem, mennyi lesz majd a számla.

Amikor az én ürüszeletem Is megérkezett, barátnőm komolyan elővett.

— Amint látom, maga a tartalmas ebéd híve. Ez Igen helytelen! Miért nem követi az én példámat, miért nem eszik egyfélét csupán? Nem Is képzeli, mennyivel jobb lenne a közérzete utánal

— De hiszen én csak egyfélét' eszem — mondtam, amint a pincér ismét közeledett az étlappal.

— Nem, nem — hessegette el hölgyem kecses kézmozdulattal —, én nem szöktem villásreggelizni. Legfeljebb bekapok valamit, azt is csak azért, hogy legyen ü- rügyem egy kis beszélgetésre. Most már egyebet nem is igen tudnék enni... hacsak nincs abból a pompás francia spárgából. Vétek Itthagyni Párizst anélkül, hogy ezt a finomságot megkóstolná az ember.

Szívem még jobban elszorult. Gyakran láttam spárgát az üzletekben, és tudtam, milyen iszonyú drága. A látványra mindig összefutott a nyál a számban.

— Őnagysága tudni szeretné, van-e spárgájuk — fordultam a pincérhez, és közben válllg igyekeztem szuggerálni, hogy nemmel feleljen.

Széles, papos arcán boldog mosoly ömlőit el, és biztosított róla: van spárgájuk, de még milyen spárga! Olyan óriási, olyan nagyszerű, olyan puha, hogy csoda!

— Egyáltalán nem vagyok éhes — sóhajtott vendégem —, de ha már ennyire ragaszkodik hozzá, hát nem bánom, eszem egy keveset.

Megrendeltem.

— Magának nem rendel?

— Nem, én sohasem esze mspárgát.

— Tudom, van, aki nem szereti. Bizony, a legtöbb embernek elromlik az ízlése ettől a hűsevéstől.

Vártuk, hogy elkészüljön a spárga. Páni félelem fogott el. Most már nem az volt a kérdés, mennyi pénzem marad a hónap hátralevő idejére, hanem, hogy ki tudom-e fizetni egyáltalán a számlát. Micsoda megalázó helyzet lenne, ha a végösszeg tíz frankkal többre rúgna, mint összvagyo- nom, és kénytelen lennék vendégemtől köl- csöníkérni! Ilyesmire egyszerűen képtelen volnék. Pontosam tudtam, mennyi pénz van nálam, és már el Is tökéltem magamban, mit csinálok, ha a számla ennél többet tesz ki: zsebembe nyúlok, drámai kiáltással felugróm, és kijelentem, hogy ellopták a pénztárcámat. Persze, kínos lenne, ha barátnőmnél sem lenne elegendő pénz. Ez esetben nem marad más hátra, mint itt- hagyni zálogban az órámat, és megígérni, hogy később visszajövök, s kifizetem a tartozásomat.

A spárga megjelent a színen. A vaskos, zamatos szálak étvágygerjesztőén mosolyogtak felém. Olvasztott vaj Illata csiklandozta orromat, mint ahogy valaha je- hova orrlyukait csiklandozhatta az erényes szemltáJk égő áldozatának füstje. És amíg elnéztem, hogyan gyömöszöli magába kéjes gyönyörrel az elvetemült nőszemély a hatalmas falatokat, addig szokott finom társalgási modoromban a balkáni drámairodalom helyzetéről csevegtem.

Végre befejezte.

— Óhajt kávét? — kérdeztem.

— Igen, épp csak egy fagylaltot meg feketét — felelte.

Én már nem törődtem semmivel; rendeltem magamnak egy kávét, neki pedig fagylaltot és feketét.

— Tudja, egyetlen dolog van, amit mindennél fontosabbnak tartok — mondta, míg a fagylaltját kanalazta. — Az ember úgy keljen fel az asztaltól, hogy azt érezze, még tudni enni egy kicsit.

— Maga még éhes? — kérdeztem bágyadtan.

— 0, dehogy; nem vagyok éhes! Pedig mint látja, nem szoktam villásreggelizni. Reggel iszom egy csésze kávét, este megvacsorázom, de délben sohasem eszem többet egyfélénél. Nem, kedvesem, én magáról beszéltem.

— Vagy úgy!

Ekkor valami rettenetes dolog történt. Míg a feketére vártunk, odalépett asztalunkhoz a főpincér — álnok arcán behízelgő mosoly, kezében jókora kosár, tele 6- riási őszibarackokkal. Hamvas bőrükön egy ártatlan lányka pírja, illatukban az olasz tájak gazdag arómája. De hiszen az őszibaracknak még nincs Is szezonja?! Az Úristen tudja csak, mennyibe kerülhet. Nos, kis idő múltán én is megtudtam — vendégem ugyanis, a beszélgetést egy pillanatra sem hagyva abba, szórakozott mozdulattal kivett egyet.

— Látja, maga teletömte hússal a gyomrát — az én nyomorúságos kis ürüszeletem! —, és mást már nem Is tud enni. Én viszont nem ebédeltem, csupán egyikét harapást; így aztán jól ‘ fog esni egy őszibarack.

Hozták a számlát, s miután kifizettem, a maradék pénzemből épp hogy a feltűnően szerény borravalóra futottá. Barátnőm tekintete egy szempillantásra megpihent a három frankon, amit az asztalon hagytam a pincér részére. Tudtam, hogy fösvénynek tart.

Aztán kisétáltam az étteremből — előttem az egész hónap, és egy krajcárom sem maradt.

— Kövesse csak az én példámat — mondta, mikor kezet ráztunk. — Villás- reggelire mindig csak egyfélét!

— Annál én sokkal jobbat tudok! — vágtam vissza. — Ma este például már nem is vacsorázom.

— Humoristái — kiáltotta jókedvűen, és beugrott egy taxiba. — Javíthatatlan humorista!

De most végre elégtételt kaptam. Nem tartottam magamat bosszúvágyé embernek, de ha már egyszer a halhatatlan Istenek vették kezükbe az események fonalát, akkor igazán megbocsátható egy kis önelégültség az eredmény láttán.

Kedves barátnőm ma százharminc kilő.

Fordította Udvarhelyi Hanna