Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-29 / 5. szám
'S* m DEMÉNY OTTÖ VERSEI; AZ VOLT A TÉL Am Ir« j 61 emlékezem — keményre tlprott hóra, hamvas ágra. Szánkók vonultaik Szenttornya fellé, és éles íze volt a levegőnek. Fehérfalú parasztivá zak előtt ődöngtürnk — fagyottujjú kamaszok s a jégre futva sárga szikra szállt megpatkolt sarkú bakancsunk alól. Az volt a tél! Teljes és igazi. A két utolsó kéve szácizíktől még belangyosult egyszer a kemence s a kamrában, kék szalvetta alatt egy árva cipó barna csücske szikkadt. Padlásunkról a diógörgető egerek már régesiég messze szöktek, csak ml tengődtünk reménytelenül. Mi éltetett, mi őrzött, mely csoda? Ogy nem tudom, ahogy senki se tudja. Kiteleltünik,. tavasz jött, s újra nyár, s már térdlgérő fűben hemperegtünk. Nem féltünk, hiszen nem volt emlékünk semmi jóról. És hogy örülni tudtunk — alig értem. Csak a télre, arra emlékezem. Keményre tlprott hóra, hamvas ágra. BERZSENYI Ingerülten — 6 tudta, hogy miért: „Már megbocsásson az úr, de pipa van a számban.“ Odaát meg Bihari muzsikált. Zordan leült, hajnalig vigadott. Nem való volt közétek! A magány beágyazta bazaltba, őszi ködbe. Keseregni, tűnődni, ostorozni. Szikár ódát róni kék irkalapra. Hogy ami még az enyészetig Itt tündökölhet, a tömpe ujj bevésse eljövendő századok tudatába, s hogy vannak szigetek, hol költészetté kristályosodik a meg nem tűrt, igazi indulat. Egy barna szempár bűvkörébe vonva, egy szétszórt udvaron, lugas árnya alatt. se zsálya se szék fű se büszke liliom te lebegj fölöttem nehéz hajnalokon s ha szétpattan újra melled, fölött az ing ébressz fel borulj rám rozmaring rozmaring A szarvasok Űj virágének Lassuló szellő jár a damib árnya alatt rozmaring rozmaring ringatni derekad tüzesül még a szem de a kéz nehezebb lüktet a szív sajog dobol egy ütemet hol az a hajdani te vagy az te megint de a nyár a tavasz rozmaring rozmaring ,A szarvasok a vízre mentek vonuló barna sóhajok csülkük a földet alig érte fényen jártak a szarvasok. miint minden igaz tünemény hangtalan csak föltűntek ott a már szárba szökő vetésben talán térdükig ért a rozs szőrükön délelőtti nap vertanamy hamva ragyogott forgó áigasbogas koronájuk a tündér-légbe hasított bennünk meg kígyóit az öröm hogy Ilyen véletlen kapott gyönyörűség játszik velünk meselények káprézatok pedig a világ része voltaik együgyű békés állatok és nem maradt utánuk setnm/l csak alig látható nyomok SZILASI L. BELA: Mint egy nagy család Nemsokára leszerelek. Nemsokára. Milyen egyszerű szó, kifejezés, mégts mennyi minden van mögötte. A legelején történt. Vadul kergetözfek agyamban a gondolatok. Belesajgott a fejem, valósággal reszkettem izgalmam - banlJtég negyennyolc óra, aztán... Nem,\grra gondolni sem szabad, gyerek — figyelmeztettem magam most az egyszer ne gondolj előre egy órával sem. Ha megáľľsz és töprengeni kezdesz, elvesztél,- No, mire vársz? Szedd a lábad! Ott a telefonjaiké, menj be, kotor j elő zsebedből egy érmét és... Megvan: ő az, ő, akinek most melletted a ^helyet Jgen!" \ „Nehéz helyzetben vagyok?" Jgen!" „Egyedül vagyok?" „Senkim nincs, s csak öt szeretem, mióta'' megismertem?" „Igen!" Elég az érvekből!... Egész biztos, hogy mindent kiérez remegő hangomból, ha meg nem, hát... Eljött. A Praha-mozt előtt találkoztunk, összeborultunk. Csókolöztuhk. Hevesen és gátlástalanul. Két gyerek. Két nagyra nőtt gyerek. Volt még negyvennyolc óránk. Volt. De gyorsan elszaladtak kimondhatatlan, vagy álmodott boldogságunk felett. A nyüzsgő pályaudvaron éles sikolyként hatott a vonat füttye. Sokan sírtak akkor körülöttem. Az én szememet Is könnyek égették. Azóta huszonegy hónap múltéi... Ahogy az ember oisszangondol, elképed: mire képes az idő! A fekete hajú lány már a múlté, meg az a néhány órát boldogság is. Valahol én is ott maradtam a vonat fülkéjében a könnyeimmel. Valahogy jó most erre gondolni és kimondani: akkor még gyerek voltam. Régi álmaimból azóta kiválogattam, kihámoztam a valóságot: a zöld egyenruha nagyon is testközelbe hozta. Itt, ebben az egyenruhában tudtam meg először, mi a szeretet, az igazi. Éppen abban a helyzetben, amikor azt hittem, elérhetetlen távolságra van tőlem. Es ttt ismertem meg a barátság Igazi értelmét ts. Arra ts rájöttem, hogy barátok nélkül vakon jutkároznék a világban. Megtanultam értékelni másokat, az életet, a természetet, az otthont... és a hazámat. Egyszóval mindent, ami körülöttem van. Legyen az jó vagy rossz, mindegy. A jót igyekszem jobbá tenni, a rosszat pedig eltaposm. Olyan ez, mint a mese. Talán csak annyi a különbség, hogy ez a mese mindenestől az enyém, és ezreké, millióké, akik velem e- gyütt jót akarnak. Gyakorlatozunk. Izzadunk. Csendben káromkodunk Is. Hogy miért? Mert így könnyebb. Talán. Már alig látok a kimerültségtől. A lábam nem akar engedelmeskedni. De azért megyék, hajtom magam, mint egy megszállott. Szemem sarkát sós Izzadtság marja. Aztán vége: ez a nap Is befejeződött... A zuhanyozó rózsájából hideg víz zúdul rám. Különös boldogság érzete árad szét az egész testemen. Ebben a helyzetben többet nem is kívánhatok. Nem gondolok semmire. Egyszerűen elégedett vagyok. Megállt fölöttem az idő: végtelenbe nyúlnak a másodpercek... Amikor aztán elzárom a vízcsapot, felgyorsul az idő, az atommeghajtdsú. Mire észbe kapok, már az ágyamban vagyok. Álmodni sincs Időm: fülembe hasít az ébresztő síp éles hangja. Es minden kezdődik élőiről. Nem számít. Mindarmykm tudjuk, mtt miért csinálunk. Es ez a fontos. Most egyre gyakrabban jut e- szembe parancsnokunk újévi kö-1 szöntöje: „Elvtársakl Először is a múlt évtől kell elbúcsúznunk kellő tisztelettel, melyet egy perccel mindannyian egészségesen túléltünk. Maguknak köszönhetem, hogy most nyugodt leHc&smerettél állíthatom: alakulatunk történetében a múlt év volt a legeredményesebb mind a harci felkészültség tekintetében, mind a politikai nevelés terén. Nem akarok nagy szavakat mondani, nem kenyerem, most mégis... egyszóval: büszke vagyok magukraI IRövid, megható csend). Ogy é- lünk itt együtt, mint egy nagy család. En így érzem. Tudom, nem könnyű az életünk: rengeteg a munkánk, kevés a szabad időnk. Fáradságos munkánknak azonban óriási a jelentősége. Szocialista hazánk népének és minden vívmányunknak, amit az elmúlt huszonkilenc év alatt létre hoztunk, mi vagyunk a védelmezői. Alakulatunk eddigi eredményed azt mutatják, hogy képesek vagyunk ellátni ezt a nehéz és felelősség- teljes feladatot... Boldog új esztendőt kívánokľ Mindannyian azt éreztük, hogy nagyon erősek vagyunk... így együtt... a nagy, nagy család... Nemsokára leszerelek, Vajon, ha hívom, eljön-e a Praha mozi elé és megismer-e az a fekete hajú lány, az élő rejtekhely, őrzt-e gyerekkort álmaim morzsáit, vagy már szétszórta a múló időben?... A míg a pápai líceumban tanult, Giordano Bruno rájött, hogy nincs Isten, és Krisztus — sarlatán. Ha nem beszél róla, nagy karriert csinál; maga a pápa ts figyelemmel kísérte sorsát, és mindenki dicsérte rendkívülit képességeit. Bruno azonban úgy döntött, hogy az embernek, csak egy élete van — és nincs sem pokol, sem mennyország —, tehát ha úgy él, mint egy sunyi gazfickó, szégyell majd este a tükörbe nézni. Ezért hát fűnék-fának elmesélte felfedezését. Ahogy az várható volt, a hallgatóknak az a százaléka, akik minden időben összekötik a szókimondókat VASZIL CONEV azt Jelenti, hogy neki befellegzett, engedelmesen fejet hajtott, és kijelentette, hogy számára a kálvtntzmus az egyedüli üdvözítő keresztény tanítás. Szabadon bocsátottóik, és azon nyomban a hugenottákhoz szökött F ran cla országba. Ott Is nagy tömeg várta, feláraitokkal: „Éljen Giordano Bruno, a mocskos pápisták és az átkozott kálvinisták esküdt ellensége!“ Bruno igencsak örvendezett, és ne- klgyürkőzött, hogy tovább Írja könyveit az i9ten és Krisztus ellen. A hugenották azonban rögtön elkapták a nyakát. Kiderült, hogy Bruno csupán a pápisták és a kálvinisták ellen írhat, de semmit esetre se házat, az igazi tanítás, a lutherantz- mus szellemében. — Hát, ha Így áll a helyzet, viszontlátásra I — nyújtotta kezét Bruno, és visszatért Olaszországba. „Ha már úgy Is titokban kell dolgoznom — mondta magában —, akkor legalább otasz földön élek. És, ha elkapnak, azt mondom, hogy mindent megbántam — és kész!“ Néhány hónap múlva elfogták, és az inkvizíció elé állították. — Szánom, bánom bűneimet — mondta Bruno —, bocsássatok meg nekem. — Jól van — felelték az tnkvlzíto- rok —, menj és hirdesd az emberek között az egyedül üdvözítő krisztusi tanítást: a katolicizmust. Amikor visszament a celláiba ruháiGIORDANO BRUNO HALÁLÁNAK IGAZ TÖRTÉNETE azokkal, akik ellen beszélnek, feljelentették Bruno érdekes gondolatait a magasabb hatóságoknál, aminek következtében az inkvizíció kezébe került. Az tnkvizitorok torkon ragadták, és megkérdezték tőle: — Megbántad-e? — Hát persze, hogy meg! — felelte Bruno. — És mostantól kezdve igaz katolikus leszel? — Hát persze, hogy az! — felelte Bruno. Mihelyst azonban kiengedték, nyakába szedte a lábát, és a kálvinista Svájcban termett. A genfi városkapu előtt hatalmas tömeg fogadta, a város polgárai, a- kik nagy feliratokat vittek: „Éljen Giordano Bruno, a mocskos pápisták esküdt ellensége!“ Giordano igencsak örvendezett, ne- kigyürkőzött, és hozzálátott, hogy megírja könyvét az Isten és Krisztus ellen. , A kálvinista főpapok azonban tüstént torkon ragadták. — Emberek, várjatok — szólt Bruno megdöbbenve —, de hiszen azt beszélik, hogy nálatok szabadon tehet a vallásról vitázni! — Ostobaság — mondták a kálvinisták —, nálunk mindenki szabadon beszélhet a pápa ellen, de a kálviniizmus zászlaját magasra kell emelni! — Igazán? — Ogy bizony. És ha most azonnal nem jelented ki mindenki előtt, hogy a kálvlnlzmus az egyedüli üdvözítő keresztény tanítás, akkor a pokolra juttatunk. Mivel Bruno nagyon jól tudta, hogy nincsenek ördögök, és a fenyegetés az isten és Krisztus ellen. Sőt, útón- útfélen dicsőítenie kell őket, éspedig a hugenotta tanítás szellemében. Bruno így szólt: — Kérem! És: — Természetesen! Ezután szabadon engedték. Két nappal kiszabadulása után Bruno már egyetemi tanár volt Oxfordiján, és azt magyarázta hallgatóinak, hogy nincs isten, és Krisztus — sarlatán. Akkor az anglikán egyház érseke magához hívatta, és így szóit hozzá: — Becsületedre válik, hogy küz- desz a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták és a képmutató hugenották elten. Közölnöm kell azonban veled, hogy ha még egy szót kiejtesz isten és Krisztus ellen, akinek nevében a legigazibb egyedül üdvözítő anglikán vallást megalapították, akkor neked befellegzett... S mivel Bruno nem kívánt a neki szánt sorsra Jutni, beleegyezett, hogy úton-útfélen dicsőíteni fogja az anglikán egyházat, majd miután szabadon bocsátották, elszökött a lutheránusok közé. Most már az öt fogadók kezében i- lyen szövegű felirat volt: „Köszöntjük Giordano Brúnót, a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták, a képmutató hugenották és a gyűlölt anglikánok esküdt ellenségét!“ — Jól van, jól van — felelte Bruno az üdvözlésre, majd megkérdezte: És megírhatom-e könyveimet az Isten és Krisztus ellen? — Mit beszélsz? —■ szömyedtek a lutheránusok. — Hiszen éppen isten és Krisztus nevében alapította meg Luther az egyedül üdvözítő egyért, fogolytársai így szóltak hozzá: — Nos, megértetted, hogy az emberek miért nem hisznek tanításodban a sarlatán Krisztus ellen? — Miért — kérdezte Bruno. — Mert Krlstzus, akár sarlatán, a- kár nem, vállalta, hogy keresztre fe szítsák. És az emberek hittek neki, nem annyira a tanításában, hanem inkább azért, mert vállalta a keresztre feszítést mindazért, amit hirdetett. Bruno betöltötte az ötvenet. Az é let szépségei már nem vonzották. „Hát, ha valóban így áll a helyzet — gondolta magában —, megéri, hogy az embert a máglyán égessék el, hogy halálával megmentse az emberiséget a sarlatán krisztusi tanításoktól.“ Ezután visszament a lnikvizítorok- hoz, és kijelentete, hogy nincs isten, és Krisztus sarlatán. Az Inkivzítorok vállat vontak, és máglyára küldték. A lángok már Giordano Bruno lábát nyaldosták, amikor az agyán egy váratlan gondolat futott át: „Uramisten! — gondolta magában. — És ha halálom után az emberek hisznek tanításomban, és minden szavamból dogmát csinálnak, és minden cselekedetemben szimbólumot látnak, nem fogják-e azokat megégetni, akik nem úgy gondolkoznak, mint én?“ Ez a gondolat annyira szörnyűnek látszott számára, és olyan valószínűnek, hogy teli torokból felkiáltott: — Mindent megbántam! Vegyetek te a máglyáról! Sajnos azonban a katonazenekar, amelyet odarendeltek, olyan hangosan játszott, hogy Bruno utolsó szavait senki sem hallotta meg. Karig Sára fordítása
